Címke: Humor

  • Heltai Jenő: Nyári éjszaka

    Emlékszem egy édes nyári éjszakára…
    Ezüstösen tűzött le a hold sugára,
    Reánk borult millió kicsi csillag fénye…
    Így kezdődött szívem legelső regénye.

    Azt mondottam neki: „Asszonyom, a képe
    Olthatatlan fénnyel ragyog a szívemben,
    Asszonyom, fogadjon ön is a szívébe!
    Szeretem, szeressen ön is, ön is engem!

    Nézze, csendes minden, alszik minden ember,
    Én vagyok csak ébren, hóbortos szívemmel,
    Itt virraszt a szívem, lelkem maga mellett,
    Itt könyörög magától irgalmat, szerelmet,

    Itt lesi a csókját szomjúhozó ajkam
    Égő gyötrelemben, epedő sóhajban,
    Vággyal, remegéssel fordulva magához,
    Aki egy szavával megáld vagy megátkoz!

    Istenem, oly édes csókolni, szeretni,
    Nézze, minden csendes, meg nem látja senki.
    Egy levél se moccan, álmodik az ég is,
    És ön oly kegyetlen, hideg marad mégis!”

    Többet nem beszéltem. Hallgattuk a csendet,
    És a csillagokat vizsgáltuk a tóban,
    Néha hallottuk csak hosszan, elhalóan,
    Valami elkésett vonat, ha füttyentett.

    Majd a liget sok-sok bús, kivert kutyája
    Panaszos visszhanggal vonított reája,
    Megzördült a bokor, szellő, hogyha lengett,
    Susogtak a fák is, aztán újra csend lett.

    Köpenyét a keblén fázón összevonva,
    Megnézte óráját. „Gyerünk haza – mondta. –
    Mindjárt egy az óra, még megárt a séta
    Nekem is, önnek is, hóbortos poéta!”

    S mikor arra kértem, hogy reám tekintsen,
    Szemembe tűnt csöndes, gúnyos mosolygása,
    És én elfogódva kérdeztem: „No lássa,
    Ahhoz, amit mondtam, egy jó szava sincsen?”

    Újra csak hallgatott, újra csak mosolygott,
    Én meg elpirultam, restelltem a dolgot,
    Szörnyű nagy zavarral kísértem hazáig,
    S gúnyos mosolygását nem feledtem máig.

    Emlékszem egy édes, nyári éjszakára,
    Ezüstösen tűzött le a hold sugára.
    A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt,
    Akácfa virágát együtt tépegettük.

    Fülébe susogtam balgán udvarolva,
    Pedig ölelhettem, csókolhattam volna!
    Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam,
    Istenem, istenem, de húszéves voltam!

  • Heltai Jenő: Dal a vánkosról

    Napsugáros délelőtt van,
    Házad előtt ballagok,
    Rám mosolyg az emeletről
    Gyöngyvirágos ablakod.

    Gyöngyvirág közt gyöngyvirágnál
    Illatosabb hó-selyem,
    Fehér vánkos, puha vánkos
    Kacérkodik énvelem.

    Budapesten sok az ablak,
    Gyöngyvirágos közte sok,
    Itt is, ott is ki-kirakva
    Délelőtt a vánkosok.

    De olyan, mint ez a vánkos,
    Nincs sehol több, annyi szent –
    Hisz a legszebb szőke kislány
    Tegnap éjjel rajt pihent.

    Szívemen oly titkos, édes
    Gyönyörűség suhan át.
    Érzem is a szőke hajnak
    Mámorító illatát.

    Ha azóta untalan a
    Sáros utcát taposom,
    Te vagy oka, selymes, habos,
    Puha, fehér vánkosom.

    Látja más is azt a vánkost,
    De nem tudja, hogy mi az,
    Ez a vánkos a költészet,
    Ez a vánkos a tavasz.

    Ez a vánkos sok bolondos,
    Furcsa dolgot súg nekünk,
    Ha azé a szőke lányé,
    Akit éppen szeretünk.

  • Heltai Jenő: Reggel a kávéházban

    Fekete leplét félredobva
    A város ébred halk morajjal,
    S miként ha rajtunk mosolyogna,
    Pirosan ránk köszönt a hajnal.

    Néhány bolond poéta-lélek
    A kávéházban üldögélünk,
    Való-igaz, hogy csúnya élet,
    Melyet így álmodozva élünk.

    Egyik se kormányozza sorsát,
    Csöndes, nyugalmas, enyhe révbe,
    A mi hazánk egy álomország,
    A kávéházak szürkesége.

    A mi hazánk egy kerek asztal,
    Amelyen ott gőzöl a csája,
    S a csüggedésben megvigasztal
    A sült galamb teóriája.

    És egyikünk sem szólna akkor,
    Mikor a más mélázva hallgat,
    S hazavánszorgunk virradatkor,
    Hősei egy szomorú dalnak.

    Mikor az utcára kiérünk,
    Ott kint a reggel fénye pirkad,
    Álmatlanul aludni térünk,
    S előlről kezdjük álmainkat.

  • Heltai Jenő: Karácsony a redakcióban

    És együtt ül karácsonyestén,
    A szeretet nagy ünnepén,
    A szomorú redakcióban
    Néhány mogorva bús legény.
    Kint hull a hó fehér pihéje,
    Olyan magasztos, mély a csend…
    Mi körülüljük a kemencét
    S fázunk, didergünk idebent.


    II

    Az egyik ír, a másik ásít,
    A harmadik sóhajt nagyot:
    Te szent, te szép fehér karácsony,
    Fényed minékünk nem ragyog.
    Itt üldögélünk egymagunkban,
    Szürcsölve búsan a teát,
    Reggelre újság kell a népnek
    És vélemény és ideák.

    Reggelre újság kell a népnek,
    Amely ma boldog és mulat,
    Újság, amelyben van vezércikk
    És sok családi hangulat.
    Újság, amely híven megírja,
    Hogy olcsóbb lett a marhasó,
    És boldog ünnepet kívánjon
    Tenéked, nyájas olvasó.


    III

    Én kitekintek a sötétbe
    A jégvirágos ablakon,
    S e végtelen, sötét magányban
    Az ifjúságom siratom.
    Az ifjúság… égből leringó
    Liliom-fehér, szűztiszta hó,
    Oly csillogó, oly rövid éltű,
    Oly csodagyorsan olvadó!

    És véle olvad minden álom,
    Amit az ember vágya szőtt,
    És ritkán látszik meg a sárról,
    Hogy hópehely volt azelőtt.

  • Heltai Jenő: Az én kutyám

    Van egy kutyám, közönséges fajta,
    Semmi úri, semmi szép nincs rajta,
    Farka lompos, tekintete mérges,
    Nem konyít az előkelőséghez.

    Nem tudom már, hogy kerültünk össze,
    Rossz sorsát az enyémhez kötözte,
    És azóta igaz szeretetben
    Együtt élünk boldogan mi ketten.

    Egy a mással megférünk mi szépen,
    Cigánylélek ő is, mint én éppen,
    Lusta, léha, könnyelmű is, mint én,
    S gyűlöli a szájkosarat szintén.

    Éjjelente, amikor a hold süt,
    Elkószálunk az utcákon együtt,
    Én hallgatok, ő se ugat közbe,
    Nem is veszünk soha, soha össze.

    Mikor aztán ágyba dőlök reggel,
    Odasímul hozzám szeretettel,
    Szemembe néz, azt kérdezi aztán:
    „Mért is vagyunk oly bolondok, gazdám?

    Kicsiny asztal magányos sarokban,
    Szőke, szép lány arcképe van ottan,
    Szőke, szép lány, édes tavasz-álom –
    Látod kutyám, ez az ideálom!

    Rá se nézek, csak titokba néha,
    Nem kell neki a szegény poéta…
    De ez a tárgy elkoptatott, régi,
    Ugye, kutyám, ne is szóljak néki?

    Továbbra is hadd szeressem lopva
    Azt a képet abba a sarokba,
    De annak a képnek az adója,
    Ugye, kutyám, sohse tudjon róla?

    Már én, kutyám, megmaradok véled,
    Hiszen oly szép ez a cigányélet,
    Gyakorta bús, néha-néha víg is,
    Ugye, kutyám, megleszünk mi így is?

  • Heltai Jenő: Csendélet

    Az apja szelíd, kicsi, gömbölyű úr,
    Az anyja pedáns urinő,
    Az utca megáll, kocsikázni ha megy
    Az apja, az anyja, meg ő.

    Otthon a papára papucs nehezül,
    Mukkanni se merne szegény;
    És nap-nap után dominózva ülünk,
    Az apja, az anyja, meg én.

    Az anyja regényt ír, az apja pipál,
    Ő mulat a két öregén,
    Szidjuk a cselédeket és az adót,
    Az apja, az anyja, meg én.

    Mellesleg az anyja csak azt lesi, hogy
    Mikor jön a hercegi vő?
    Bizonyosra veszik a királyi jövőt
    Az apja, az anyja, meg ő.

    Zálogba kerülnek az ékszerek is,
    Rohanva telik az idő,
    És korban is egyre előrehalad
    Az apja, az anyja, meg ő.

    Megvénülök én is, a házibarát,
    S elpárolog hajh! a remény…
    Teánkhoz is oly szomorúan ülünk
    Az apja, az anyja, meg én.

    Ő csak kacag és dalol, egyre remél,
    S nem lesz soha csúf, soha vén,
    Nagy, nagy valamit eszelünk ki bohón
    Az apja, az anyja, meg én.

    Jó volna nekem feleségül a lány,
    Rég ismerem őt, ez a fő –
    Ismernek azonkívül engem is ők,
    Az apja, az anyja, meg ő.

  • Heltai Jenő: Dal a regementről

    Egy takaros varrókisasszony,
    Kinek van udvarlója sok,
    Öreg meg ifjú donzsuánok,
    Gyalogjárók meg lovasok,
    Fülembe súgta egyszer este,
    Mikor a keblemen pihent:
    „Mikor masírozik el innen
    A regement, a regement?”

    „Ej, ej galambom, kis kíváncsi,
    Miért érdekli ez magát,
    Ha el is megy a regementünk,
    Majd mást helyeznek ide át.”
    „A regementet – szólt a kislány –
    Azt nem sajnálom – más a baj…
    A regementtel együtt elmegy,
    A zászlóalj, a zászlóalj!”

    „A zászlóalj? Ugyan ki bánja?
    S iratni azt nem érdemes,
    Majd jön helyette más batalljon,
    Vagy zöld parólis, vagy veres!”
    „A zászlóaljról – szólt a kislány –
    Lemondanék tán magam is,
    De az a baj, hogy véle elmegy
    A század is, a század is!”

    „A század is? Már az gyerekség,
    Elvégre mégis sok, mi sok!
    Minden ezredben van tizenhat,
    S ezért magácska sírni fog?”
    „Hisz a századdal sem törődöm,
    – Incselkedett a kis hamis –
    De az a baj, hogy véle elmegy
    A szakasz is, a szakasz is!”

    „A szakasz is? Ej, ej galambom,
    Milyen hóbortos is kegyed,
    Ha elmegy innen a szakasz, hát
    Biz akkor én is elmegyek!”
    „Ez épp a baj – szólt most a kislány,
    Fejét keblemre hajtva le –
    Menjen az ezred a pokolba,
    Csak maga ne, csak maga ne!”

  • Heltai Jenő: Pro domo

    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Kiket személyem érdekel,
    Kik verseikkel Duna-Szekcsőn
    Csinos eredményt értek el,
    Szegény fejemnek nekiestek,
    Mert nem vagyok elég magyar,
    S mert nem daloltam még a földről,
    Mely ápol és mely eltakar.

    S mert nem daloltam nagymamámról
    És nagypapámról eleget,
    Ellenben glóriába vontam
    Könnyelmű „nőszemélyeket”:
    Reám rohantak vad haraggal,
    Hogy dalaimban nincs morál,
    S karakterem minden bizonnyal
    Mesésen gyönge lábon áll.

    És mert a múzsám nem magasztos,
    Márványba vésett nőszemély,
    Hanem egy pajkos, sikkes asszony,
    Ki csókolózik, kacag, él,
    A lakjegyzékből kikeresték,
    Ki ő, mi ő, és hol lakik?
    S ha bekopogtat kis szobámba,
    Hát ott marad-e hajnalig?

    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Miért ez indiszkréció?
    Önök is több ízben megírták,
    Hogy élni szép, szeretni jó.
    Szép asszonyoknak udvarolni
    Mégis csak inkább valami,
    Mint elvonulni a világtól
    És műszerelmet gyártani.

    Aztán, hogy engem a múzsához
    Plátói érzés kötöz-e?
    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Ehhez nincs senkinek köze.
    Én nem vagyok kíváncsi arra,
    Hogy kik szerették önöket,
    S ha önökhöz betért a múzsa,
    Hát volt-e abba köszönet?

    Ha kihűlőben lesz a szívem
    S tisztelt agyam lágyulni fog,
    Én is családi gyönyörökről
    S a nagymosásról dalolok.
    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Majd akkor adjanak kezet,
    És iktassanak be a céhbe,
    Ha én is impotens leszek.

    i

  • Heltai Jenő: Dal a múzsáról

    Kisasszony, úgy-e nem haragszik,
    Ha megszorítom kis kezét?
    Ha vétek is az illem ellen,
    Az ön kacsója csodaszép!
    És érti, úgy-e, mit jelent az,
    Ha önhöz így fohászkodom:
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    A régi múzsám hűtelen lett,
    A régi múzsám kis Kató…
    De egy leányrul írni mindig,
    Kisasszony, úgy-e untató?
    Hadd keljen új dal, más leányról
    Rozoga, régi húrokon…
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    Hogy mily hatása lesz e csóknak
    Kisasszony, el se képzeli,
    Ettől a szívem új reménnyel,
    Dallal, gyönyörrel lesz teli.
    És nem lesz immár unalomra
    És csüggedésre még okom…
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    Oh, jőjjön el piciny szobámba,
    Majd az ölembe ültetem,
    Segíteni majd így igyekszünk
    A lírai költészeten.
    Oh, könyörüljön egy törekvő,
    Hóbortos, ifjú dalnokon:
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    Kattints a címre a teljes vershez

  • Heltai Jenő: A budapesti háziúr

    Amerre nézünk e hazában,
    Sehol nincs tőke, nincs vagyon.
    Szegény az ország és a nemzet,
    Szegény a nép, szegény a hon.
    Szegény az orvos és az ügyvéd,
    Az iparos, a trubadúr,
    De mind között a legszegényebb
    A budapesti háziúr.

    Nagyon megverte a teremtő
    Azt, kinek Pesten háza van,
    Zsarnok lakók ezer szeszélyét
    Tűri az ily boldogtalan.
    A helyzetével visszaélnek,
    S mint egykor a maroknyi búr
    Harcol gonosz lakói ellen:
    A budapesti háziúr.

    Kedvükbe jár, megtesz akármit
    Amit szem, száj csak megkiván,
    A háziúr valódi angyal
    És a lakó, az mind zsivány.
    Mindegyre többet követelne –
    Mint üldözött, mint gyáva nyúl,
    Mindent megád a bősz lakónak
    A budapesti háziúr.

    Mindent megád, mindent megenged,
    S ennek fejébe mit se kér,
    Hisz úgyis szinte komikusan
    Kevés, melyet fizetsz, a bér.
    Borravaló csak, alamizsna
    A pénz, mit a lakó leszúr,
    Hogy éljen hát meg ily nyomorban
    A budapesti háziúr.

    Másnak szabad munkás kezekkel
    Buzgón keresni kenyeret,
    Izzadni, lótni-futni estig,
    A háziúrnak nem lehet.
    Ő a lakók kegyéből él csak,
    Szívén a bánat férge fúr,
    Míg elgondolja, mennyit szenved
    Egy budapesti háziúr.

    Más bőjtöl és morogva szidja
    A drága húst, a híg levet,
    Koplalna tán a háziúr is,
    De, oh, szegénynek nem lehet.
    Néki, szegénynek, jól kell élni,
    Mert ha egészsége lazul,
    Ennyi csapást, bajt nem bír majd ki
    A budapesti háziúr.

    Én értem, óh, én értem őket,
    Hogy jövedelmük nem elég,
    S a mai nappal városszerte
    A házbért újra emelék.
    Hisz a lakók mind virilisták,
    Miért fukarkodnak gazul?
    Mért nyomorogjon éppen ő csak:
    A budapesti háziúr?

    1. február 2.