Címke: Humor

  • Heltai Jenő: Halál

    Hiába küzdesz és igyekszel,
    Meghalsz, barátom, te is egyszer,
    Meghalsz te is, mint annyi sok más,
    Kiről rosszat beszélni szoktál.

    Mondják, e szörnyű elmúlásban
    Többrendbeli vigasztalás van,
    Valóságos vigalmi ünnep,
    A földi gondok, hogy beszűnnek.

    Kik életedben megtagadtak,
    Most könnyet ontanak miattad,
    Fogadd az elkésett malasztot,
    Bár nincs belőle semmi hasznod.

    Kiket szerettél, kik szerettek,
    Kik szeretettel tönkretettek,
    A szőke hölgyek és a barnák
    Sírod nyugalmát nem zavarják.

    A szőke hölgyek és a barnák
    Sírod nyugalmát mért zavarnák?
    Ki oly forrón csókolni tudtál,
    Csókolni többé úgyse tudsz már.

    Szerelmesen nem suttog ajkad,
    Vasalt nadrág sincs már terajtad,
    Magadra hagytak végre, végre,
    Isten megáldja őket érte!

  • Heltai Jenő: Vén fiúk dala

    Barátaink megházasodnak.
    Férjhez megyen az ideálunk,
    Hajfürtjeink is rendre fogynak,
    De még mi rendületlen állunk.

    Bár homlokunk is csupa ránc már,
    S testünket a hideg kirázza,
    Elsők vagyunk mi még, ha tánc vár,
    És a szívünkön nincs barázda.

    Bár a tüdőnk elég szegényes,
    Görbe a hátunk, szűk a mellünk,
    Annak, ki nem rátarti, kényes,
    Szinte csodás, mennyire kellünk.

    Nem búsulunk, ha cserbe hagynak,
    Oh, van a hűtlenségre mentség,
    Ha rózsáink itt-ott lefagytak,
    Akad azért még jó szerencsénk.

    A boldogsághoz oly kevés kell:
    Zsebünkbe néhány büszke tallér,
    Egy kicsi bor, egy kicsi étel,
    Egy jó kabát, egy tiszta gallér.

    Felséges Úr, ezerszer áldott,
    Nagy alkotója eme létnek –
    Add meg nekünk a jó kabátot,
    A kicsi bort, a kicsi étket.

    Add meg nekünk, hogy míg csak élünk,
    A pénz zsebünkből ki ne fogyjon,
    Ki ne aludjék szenvedélyünk,
    És a szemünk mindig ragyogjon!

    S mikor eljő a várt, az áldott,
    A szigorú halottas ünnep –
    Oh, adj nekünk egy jó barátot,
    Aki lefogja két szemünket.

  • Heltai Jenő: Dalok


    I

    Kisasszony, adja ide a kisujját,
    Ez a kisujj untig elég nekem,
    Meg sem szorítom, ajkam sem tapad rá,
    Rajt nyugtatom csak bús tekintetem.
    Nézem az ujját szomorú szememmel,
    Melyből a bánat könnye permetez,
    Mióta én is erkölcsösen élek,
    Egyetlenegy szórakozásom ez.


    II

    Majd ha egyszer életemnek
    A doktorok véget vetnek.
    Majd ha egyszer meghalok
    S többé nem járok gyalog,
    Hanem négy fekete lóval,
    Veterán-muzsika-szóval,
    Népeknek az ezrivel
    Kísérnek a sírba el,
    Majd ha elzár sírom odva,
    Beismerem megnyugodva,
    Hogy csak annak szép a lét,
    Aki erkölcsösen élt.

    Annak útján nincsen kétség,
    Zűrzavar vagy bősz sötétség,
    Mert világít a morál,
    Mint a faggyú-gyertyaszál.
    Aki élt erkölcsös éltet,
    Holta után is remélhet,
    Az a mennyországba jut
    S üdvözülhet, hogyha tud.

    Oh, hajolj meg szív és elme,
    Szép az erkölcs győzedelme,
    És azt édes istenünk,
    Add meg, kérlek, minekünk.


    III

    Az édes ifjúságot eltemettem
    És a koporsón ott feküdt a lantom,
    Volt gyászkíséret… sok, sok jó barátom
    És töméntelen koszorú a hanton.

    Volt gyászbeszéd, lendületes szavalat
    És nagyhatású gyászoló karének.
    Az édes ifjúságot sírba tettük
    És szomorúan hagytuk ott, mi vének.

    A sírkövéhez jött egy csöndes ember,
    Hogy emlékét arany-betűkbe vésse…
    Mi haszna van szegény halottnak abból,
    Hogy elsőrendű volt a temetése?


    Mikor a régi templom szürke tornyán,
    Félelmesen, homályosan, mogorván,
    A toronyóra éjfelet mutat,
    Kik eddig mozdulatlanul nyugodtak,
    Életre kelnek sorba a halottak,
    Félbeszakítják síri álmukat.

    A sír öléből mindannyi kilebben,
    A hölgyközönség estély-öltözetben,
    A sok gavallér frakkban kurizál,
    Susog a fűz, a tücskök muzsikálnak,
    Hölgyek, urak a négyeshez fölállnak,
    És kakasszóig vígan áll a bál.

    Egyetlenegy sír áll komor-nyugodtan,
    Az édes ifjúságom nyugszik ottan,
    És nem zavarja álmát semmisem,
    Sírját az ásó mélyre, mélyre ásta,
    Az ifjúságnak nincs feltámadása,
    Nem jár haza még kísérteni sem.


  • Heltai Jenő: Voloscai emlék

    Ezek a langyos márciusi esték.
    A csillagos, szerelmes éjszakák
    Eszembe hozzák kék eged, Volosca,
    És az olajfák édes illatát.

    Oh, szép idők, mikor matrózpipámmal
    Ott bandukoltam házaid között,
    Mikor csalódott, hányatott szívembe
    A Szaharák nyugalma költözött!

    Mikor a művelt tenger suttogása
    Olasz leányok csókjáról beszélt,
    S a levegőben új és ismeretlen
    Mámorok kéje áradt szerteszét!

    Mikor a parton eltűnődve ültem,
    S velem a lomhaságban oly rokon
    Kövér, fehér sirályok ringatóztak
    Órákon át a zöld hullámokon…

    A naplopás e gyönyörű korában,
    Mikor alig vert az ütőerem,
    Mikor nem tudtam immár, mi az asszony,
    S az ölelés, a csók mi fán terem,

    Mikor feledtem minden balgaságot,
    Amit a lelkem álmodozva szőtt:
    Szórakozottan csak megálltam egyszer
    A tengerparton egy kis ház előtt.

    Két bús karó meredt előtte égnek,
    És a karókon szárítókötél,
    És a kötélen patyolatruhákat,
    Női ruhákat lengetett a szél.

    Női ruhákat, csipkés pici inget…
    Fehérebb, mint a sirály tolla, mind.
    S e tündöklő fehérség tengerében
    Két ismerős betű szemembe tűnt.

    Szédülni kezdtem, zakatolt a szívem,
    Úgy izgatott a nagyszerű talány,
    Ki ezt viselni szokta – mint a másik,
    Ez is oly szőke, kékszemű a lány?

    Mint az a másik, aki messze innen
    Viseli selymein e két betűt,
    Ez is talált-e oly bolond szerelmest,
    Ki visszagondol rája mindenütt?

    Mint az a másik, ez is oly kegyetlen,
    Ha kedve tartja, ez is oly kacér?
    A csókja szintén kábít, részegít-e,
    Mikor szívében forrni kezd a vér?…

    Mi haszna volt a hosszú, hosszú útnak,
    Ha itt is még kísért a drága múlt,
    A nagy idő, mikor csókolni tűzzel
    A szőke kislány éntőlem tanult?…

    Néztem mohón az ismerős betűket.
    Az ily látvány bizony nem nagy haszon:
    És szégyenkezve súgtam önmagamnak:
    „Egy óra múlva hazautazom!”

  • Heltai Jenő: Nyári éjszaka

    Emlékszem egy édes nyári éjszakára…
    Ezüstösen tűzött le a hold sugára,
    Reánk borult millió kicsi csillag fénye…
    Így kezdődött szívem legelső regénye.

    Azt mondottam neki: „Asszonyom, a képe
    Olthatatlan fénnyel ragyog a szívemben,
    Asszonyom, fogadjon ön is a szívébe!
    Szeretem, szeressen ön is, ön is engem!

    Nézze, csendes minden, alszik minden ember,
    Én vagyok csak ébren, hóbortos szívemmel,
    Itt virraszt a szívem, lelkem maga mellett,
    Itt könyörög magától irgalmat, szerelmet,

    Itt lesi a csókját szomjúhozó ajkam
    Égő gyötrelemben, epedő sóhajban,
    Vággyal, remegéssel fordulva magához,
    Aki egy szavával megáld vagy megátkoz!

    Istenem, oly édes csókolni, szeretni,
    Nézze, minden csendes, meg nem látja senki.
    Egy levél se moccan, álmodik az ég is,
    És ön oly kegyetlen, hideg marad mégis!”

    Többet nem beszéltem. Hallgattuk a csendet,
    És a csillagokat vizsgáltuk a tóban,
    Néha hallottuk csak hosszan, elhalóan,
    Valami elkésett vonat, ha füttyentett.

    Majd a liget sok-sok bús, kivert kutyája
    Panaszos visszhanggal vonított reája,
    Megzördült a bokor, szellő, hogyha lengett,
    Susogtak a fák is, aztán újra csend lett.

    Köpenyét a keblén fázón összevonva,
    Megnézte óráját. „Gyerünk haza – mondta. –
    Mindjárt egy az óra, még megárt a séta
    Nekem is, önnek is, hóbortos poéta!”

    S mikor arra kértem, hogy reám tekintsen,
    Szemembe tűnt csöndes, gúnyos mosolygása,
    És én elfogódva kérdeztem: „No lássa,
    Ahhoz, amit mondtam, egy jó szava sincsen?”

    Újra csak hallgatott, újra csak mosolygott,
    Én meg elpirultam, restelltem a dolgot,
    Szörnyű nagy zavarral kísértem hazáig,
    S gúnyos mosolygását nem feledtem máig.

    Emlékszem egy édes, nyári éjszakára,
    Ezüstösen tűzött le a hold sugára.
    A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt,
    Akácfa virágát együtt tépegettük.

    Fülébe susogtam balgán udvarolva,
    Pedig ölelhettem, csókolhattam volna!
    Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam,
    Istenem, istenem, de húszéves voltam!

  • Heltai Jenő: Dal a vánkosról

    Napsugáros délelőtt van,
    Házad előtt ballagok,
    Rám mosolyg az emeletről
    Gyöngyvirágos ablakod.

    Gyöngyvirág közt gyöngyvirágnál
    Illatosabb hó-selyem,
    Fehér vánkos, puha vánkos
    Kacérkodik énvelem.

    Budapesten sok az ablak,
    Gyöngyvirágos közte sok,
    Itt is, ott is ki-kirakva
    Délelőtt a vánkosok.

    De olyan, mint ez a vánkos,
    Nincs sehol több, annyi szent –
    Hisz a legszebb szőke kislány
    Tegnap éjjel rajt pihent.

    Szívemen oly titkos, édes
    Gyönyörűség suhan át.
    Érzem is a szőke hajnak
    Mámorító illatát.

    Ha azóta untalan a
    Sáros utcát taposom,
    Te vagy oka, selymes, habos,
    Puha, fehér vánkosom.

    Látja más is azt a vánkost,
    De nem tudja, hogy mi az,
    Ez a vánkos a költészet,
    Ez a vánkos a tavasz.

    Ez a vánkos sok bolondos,
    Furcsa dolgot súg nekünk,
    Ha azé a szőke lányé,
    Akit éppen szeretünk.

  • Heltai Jenő: Reggel a kávéházban

    Fekete leplét félredobva
    A város ébred halk morajjal,
    S miként ha rajtunk mosolyogna,
    Pirosan ránk köszönt a hajnal.

    Néhány bolond poéta-lélek
    A kávéházban üldögélünk,
    Való-igaz, hogy csúnya élet,
    Melyet így álmodozva élünk.

    Egyik se kormányozza sorsát,
    Csöndes, nyugalmas, enyhe révbe,
    A mi hazánk egy álomország,
    A kávéházak szürkesége.

    A mi hazánk egy kerek asztal,
    Amelyen ott gőzöl a csája,
    S a csüggedésben megvigasztal
    A sült galamb teóriája.

    És egyikünk sem szólna akkor,
    Mikor a más mélázva hallgat,
    S hazavánszorgunk virradatkor,
    Hősei egy szomorú dalnak.

    Mikor az utcára kiérünk,
    Ott kint a reggel fénye pirkad,
    Álmatlanul aludni térünk,
    S előlről kezdjük álmainkat.

  • Heltai Jenő: Karácsony a redakcióban

    És együtt ül karácsonyestén,
    A szeretet nagy ünnepén,
    A szomorú redakcióban
    Néhány mogorva bús legény.
    Kint hull a hó fehér pihéje,
    Olyan magasztos, mély a csend…
    Mi körülüljük a kemencét
    S fázunk, didergünk idebent.


    II

    Az egyik ír, a másik ásít,
    A harmadik sóhajt nagyot:
    Te szent, te szép fehér karácsony,
    Fényed minékünk nem ragyog.
    Itt üldögélünk egymagunkban,
    Szürcsölve búsan a teát,
    Reggelre újság kell a népnek
    És vélemény és ideák.

    Reggelre újság kell a népnek,
    Amely ma boldog és mulat,
    Újság, amelyben van vezércikk
    És sok családi hangulat.
    Újság, amely híven megírja,
    Hogy olcsóbb lett a marhasó,
    És boldog ünnepet kívánjon
    Tenéked, nyájas olvasó.


    III

    Én kitekintek a sötétbe
    A jégvirágos ablakon,
    S e végtelen, sötét magányban
    Az ifjúságom siratom.
    Az ifjúság… égből leringó
    Liliom-fehér, szűztiszta hó,
    Oly csillogó, oly rövid éltű,
    Oly csodagyorsan olvadó!

    És véle olvad minden álom,
    Amit az ember vágya szőtt,
    És ritkán látszik meg a sárról,
    Hogy hópehely volt azelőtt.

  • Heltai Jenő: Az én kutyám

    Van egy kutyám, közönséges fajta,
    Semmi úri, semmi szép nincs rajta,
    Farka lompos, tekintete mérges,
    Nem konyít az előkelőséghez.

    Nem tudom már, hogy kerültünk össze,
    Rossz sorsát az enyémhez kötözte,
    És azóta igaz szeretetben
    Együtt élünk boldogan mi ketten.

    Egy a mással megférünk mi szépen,
    Cigánylélek ő is, mint én éppen,
    Lusta, léha, könnyelmű is, mint én,
    S gyűlöli a szájkosarat szintén.

    Éjjelente, amikor a hold süt,
    Elkószálunk az utcákon együtt,
    Én hallgatok, ő se ugat közbe,
    Nem is veszünk soha, soha össze.

    Mikor aztán ágyba dőlök reggel,
    Odasímul hozzám szeretettel,
    Szemembe néz, azt kérdezi aztán:
    „Mért is vagyunk oly bolondok, gazdám?

    Kicsiny asztal magányos sarokban,
    Szőke, szép lány arcképe van ottan,
    Szőke, szép lány, édes tavasz-álom –
    Látod kutyám, ez az ideálom!

    Rá se nézek, csak titokba néha,
    Nem kell neki a szegény poéta…
    De ez a tárgy elkoptatott, régi,
    Ugye, kutyám, ne is szóljak néki?

    Továbbra is hadd szeressem lopva
    Azt a képet abba a sarokba,
    De annak a képnek az adója,
    Ugye, kutyám, sohse tudjon róla?

    Már én, kutyám, megmaradok véled,
    Hiszen oly szép ez a cigányélet,
    Gyakorta bús, néha-néha víg is,
    Ugye, kutyám, megleszünk mi így is?

  • Heltai Jenő: Csendélet

    Az apja szelíd, kicsi, gömbölyű úr,
    Az anyja pedáns urinő,
    Az utca megáll, kocsikázni ha megy
    Az apja, az anyja, meg ő.

    Otthon a papára papucs nehezül,
    Mukkanni se merne szegény;
    És nap-nap után dominózva ülünk,
    Az apja, az anyja, meg én.

    Az anyja regényt ír, az apja pipál,
    Ő mulat a két öregén,
    Szidjuk a cselédeket és az adót,
    Az apja, az anyja, meg én.

    Mellesleg az anyja csak azt lesi, hogy
    Mikor jön a hercegi vő?
    Bizonyosra veszik a királyi jövőt
    Az apja, az anyja, meg ő.

    Zálogba kerülnek az ékszerek is,
    Rohanva telik az idő,
    És korban is egyre előrehalad
    Az apja, az anyja, meg ő.

    Megvénülök én is, a házibarát,
    S elpárolog hajh! a remény…
    Teánkhoz is oly szomorúan ülünk
    Az apja, az anyja, meg én.

    Ő csak kacag és dalol, egyre remél,
    S nem lesz soha csúf, soha vén,
    Nagy, nagy valamit eszelünk ki bohón
    Az apja, az anyja, meg én.

    Jó volna nekem feleségül a lány,
    Rég ismerem őt, ez a fő –
    Ismernek azonkívül engem is ők,
    Az apja, az anyja, meg ő.