Címke: Humor

  • Heltai Jenő: Dal a regementről

    Egy takaros varrókisasszony,
    Kinek van udvarlója sok,
    Öreg meg ifjú donzsuánok,
    Gyalogjárók meg lovasok,
    Fülembe súgta egyszer este,
    Mikor a keblemen pihent:
    „Mikor masírozik el innen
    A regement, a regement?”

    „Ej, ej galambom, kis kíváncsi,
    Miért érdekli ez magát,
    Ha el is megy a regementünk,
    Majd mást helyeznek ide át.”
    „A regementet – szólt a kislány –
    Azt nem sajnálom – más a baj…
    A regementtel együtt elmegy,
    A zászlóalj, a zászlóalj!”

    „A zászlóalj? Ugyan ki bánja?
    S iratni azt nem érdemes,
    Majd jön helyette más batalljon,
    Vagy zöld parólis, vagy veres!”
    „A zászlóaljról – szólt a kislány –
    Lemondanék tán magam is,
    De az a baj, hogy véle elmegy
    A század is, a század is!”

    „A század is? Már az gyerekség,
    Elvégre mégis sok, mi sok!
    Minden ezredben van tizenhat,
    S ezért magácska sírni fog?”
    „Hisz a századdal sem törődöm,
    – Incselkedett a kis hamis –
    De az a baj, hogy véle elmegy
    A szakasz is, a szakasz is!”

    „A szakasz is? Ej, ej galambom,
    Milyen hóbortos is kegyed,
    Ha elmegy innen a szakasz, hát
    Biz akkor én is elmegyek!”
    „Ez épp a baj – szólt most a kislány,
    Fejét keblemre hajtva le –
    Menjen az ezred a pokolba,
    Csak maga ne, csak maga ne!”

  • Heltai Jenő: Pro domo

    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Kiket személyem érdekel,
    Kik verseikkel Duna-Szekcsőn
    Csinos eredményt értek el,
    Szegény fejemnek nekiestek,
    Mert nem vagyok elég magyar,
    S mert nem daloltam még a földről,
    Mely ápol és mely eltakar.

    S mert nem daloltam nagymamámról
    És nagypapámról eleget,
    Ellenben glóriába vontam
    Könnyelmű „nőszemélyeket”:
    Reám rohantak vad haraggal,
    Hogy dalaimban nincs morál,
    S karakterem minden bizonnyal
    Mesésen gyönge lábon áll.

    És mert a múzsám nem magasztos,
    Márványba vésett nőszemély,
    Hanem egy pajkos, sikkes asszony,
    Ki csókolózik, kacag, él,
    A lakjegyzékből kikeresték,
    Ki ő, mi ő, és hol lakik?
    S ha bekopogtat kis szobámba,
    Hát ott marad-e hajnalig?

    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Miért ez indiszkréció?
    Önök is több ízben megírták,
    Hogy élni szép, szeretni jó.
    Szép asszonyoknak udvarolni
    Mégis csak inkább valami,
    Mint elvonulni a világtól
    És műszerelmet gyártani.

    Aztán, hogy engem a múzsához
    Plátói érzés kötöz-e?
    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Ehhez nincs senkinek köze.
    Én nem vagyok kíváncsi arra,
    Hogy kik szerették önöket,
    S ha önökhöz betért a múzsa,
    Hát volt-e abba köszönet?

    Ha kihűlőben lesz a szívem
    S tisztelt agyam lágyulni fog,
    Én is családi gyönyörökről
    S a nagymosásról dalolok.
    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Majd akkor adjanak kezet,
    És iktassanak be a céhbe,
    Ha én is impotens leszek.

    i

  • Heltai Jenő: Dal a múzsáról

    Kisasszony, úgy-e nem haragszik,
    Ha megszorítom kis kezét?
    Ha vétek is az illem ellen,
    Az ön kacsója csodaszép!
    És érti, úgy-e, mit jelent az,
    Ha önhöz így fohászkodom:
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    A régi múzsám hűtelen lett,
    A régi múzsám kis Kató…
    De egy leányrul írni mindig,
    Kisasszony, úgy-e untató?
    Hadd keljen új dal, más leányról
    Rozoga, régi húrokon…
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    Hogy mily hatása lesz e csóknak
    Kisasszony, el se képzeli,
    Ettől a szívem új reménnyel,
    Dallal, gyönyörrel lesz teli.
    És nem lesz immár unalomra
    És csüggedésre még okom…
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    Oh, jőjjön el piciny szobámba,
    Majd az ölembe ültetem,
    Segíteni majd így igyekszünk
    A lírai költészeten.
    Oh, könyörüljön egy törekvő,
    Hóbortos, ifjú dalnokon:
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    Kattints a címre a teljes vershez

  • Heltai Jenő: A budapesti háziúr

    Amerre nézünk e hazában,
    Sehol nincs tőke, nincs vagyon.
    Szegény az ország és a nemzet,
    Szegény a nép, szegény a hon.
    Szegény az orvos és az ügyvéd,
    Az iparos, a trubadúr,
    De mind között a legszegényebb
    A budapesti háziúr.

    Nagyon megverte a teremtő
    Azt, kinek Pesten háza van,
    Zsarnok lakók ezer szeszélyét
    Tűri az ily boldogtalan.
    A helyzetével visszaélnek,
    S mint egykor a maroknyi búr
    Harcol gonosz lakói ellen:
    A budapesti háziúr.

    Kedvükbe jár, megtesz akármit
    Amit szem, száj csak megkiván,
    A háziúr valódi angyal
    És a lakó, az mind zsivány.
    Mindegyre többet követelne –
    Mint üldözött, mint gyáva nyúl,
    Mindent megád a bősz lakónak
    A budapesti háziúr.

    Mindent megád, mindent megenged,
    S ennek fejébe mit se kér,
    Hisz úgyis szinte komikusan
    Kevés, melyet fizetsz, a bér.
    Borravaló csak, alamizsna
    A pénz, mit a lakó leszúr,
    Hogy éljen hát meg ily nyomorban
    A budapesti háziúr.

    Másnak szabad munkás kezekkel
    Buzgón keresni kenyeret,
    Izzadni, lótni-futni estig,
    A háziúrnak nem lehet.
    Ő a lakók kegyéből él csak,
    Szívén a bánat férge fúr,
    Míg elgondolja, mennyit szenved
    Egy budapesti háziúr.

    Más bőjtöl és morogva szidja
    A drága húst, a híg levet,
    Koplalna tán a háziúr is,
    De, oh, szegénynek nem lehet.
    Néki, szegénynek, jól kell élni,
    Mert ha egészsége lazul,
    Ennyi csapást, bajt nem bír majd ki
    A budapesti háziúr.

    Én értem, óh, én értem őket,
    Hogy jövedelmük nem elég,
    S a mai nappal városszerte
    A házbért újra emelék.
    Hisz a lakók mind virilisták,
    Miért fukarkodnak gazul?
    Mért nyomorogjon éppen ő csak:
    A budapesti háziúr?

    1. február 2.