Címke: Humor

  • Heltai Jenő: A falusi kislány Pesten

    Az este jöttem Soroksárról,
    Természetesen, hogy gyalog,
    Most legelőször vagyok itt benn,
    És piros almát árulok.
    Édesanyámnak megigértem,
    Hogy magamat itt jól viselem,
    És kerülöm a katonákat,
    Ha szóba állanak velem.

    Amint a pesti vámhoz értem,
    Ott a finánc már jött elébem:
    „Csók nélkül, angyalom, be nem mész!”
    Így szólt a pénzügyőri szemlész.
    Hallgattam a szavára én,
    Én ostoba, én ostoba!
    De megvigasztalt az a tény,
    Hogy finánc volt s nem katona.

    Elmúlt a pénzügyőri szemle,
    És hogy tovább lejtettem én,
    Már újra egy katona féle
    Nyájas mosollyal jött felém,
    Fején sisak, az oldalán kard,
    Nyakán ezüstből volt a szám,
    „Ez katona” – mondok magamba,
    Pedig hát rendőr volt csupán.
    Míg a ruháját megcsodáltam,
    Megcsípte nyájasan vállamat:
    „A csókod édes, adj belőle!”
    Így szólt a pesti rendnek őre.
    Hallgattam a szavára én,
    Én ostoba, én ostoba!
    De megvigasztalt az a tény,
    Hogy rendőr volt s nem katona.

    Ahogy mindig beljebb kerültem,
    Jött sorra még nem egy, de húsz
    Ezüst sujtásos pomp funéber,
    Villanyvasúti kalauz,
    Bankszolga, portás és tűzoltó,
    És vígszínházi jegyszedő,
    Liftes legény egy nagy hotelbul,
    És automobil-vezető.
    Ez így ment folyton szakadatlan,
    Ők csókot kértek, én meg adtam.
    Majd az anyámnak elmesélem,
    Hogy semmitől azért ne féljen.
    Hallgattam a szavukra én,
    Én ostoba, én ostoba!
    De megvigasztal az a tény,
    Hogy minden volt, de nem volt katona.

  • Heltai Jenő: Az esernyő

    Nemrég egy súlyos pillanatban
    magamhoz egy tanárt hívattam:
    hogy itt mi fáj, hogy ott mi szúr
    no, nézze meg professzor úr!
    Ő idenéz, ő odanéz
    s azt mondja: „Semmi az egész!
    De óvatosságból, barátom,
    a hasát mégis föl kell vágnom!”
    Az ingujját föltűrte menten
    és vágni kezdett a kegyetlen.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    És vágni kezdett jobbra, balra,
    aztán… no, aztán összevarrta,
    és a tanár úr, a derék,
    föltette a cilinderét,
    fölhúzta mindkét kesztyűjét
    és tanakodva nézett szét.
    Az esernyőjét, ó, a bamba,
    bent felejtette a hasamba.
    Én láttam, mikor beletette,
    de azért sem figyelmeztettem.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    Mikor fizetni kellett, – lám, lám! –
    Az ernyő rajta volt a számlán.
    Az ára ötven korona,
    és nem nyithatom ki soha.
    Ezerszázötven koronát
    nyújtottam a tanárnak át.
    Azaz hogy pardon… jó előre
    levontam húsz fillért belőle:
    ez jár nekem mint ruhatárnak –
    ezt a tanárral megértettem.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    🎵 https://www.youtube.com/watch?v=p9RwRM_aMr0&list=RDp9RwRM_aMr0&start_radio=1

  • Heltai Jenő: Nagymamácska

    Nagypapácska, nagymamácska,
    Két fehérhajú öreg,
    Akik együtt megvénültek,
    Lent a kertben együtt ültek,
    Harmatos volt még a regg,
    Trallala, trallala,
    Harmatos volt még a regg.

    És megszólalt nagymamácska,
    Mint egy régi zongora:
    „Rajta, valld be most barátom,
    Nem haragszom, megbocsátom,
    Nem csaltál-e meg soha?
    Trallala, trallala,
    Nem csaltál-e meg soha?”

    Nagypapácska fejvakarva
    Szól: „Bevallom hát… no jó…
    Fordítsd félre most az orcád,
    Egyszer voltam hűtlen hozzád,
    Egyszer voltam áruló,
    Trallala, trallala,
    Egyszer… érted, kis bohó?”

    „Látod, látod, milyen kár volt”
    Mondja most a nagymama –
    „Hisz az ember gyönge, gyarló,
    S az az egy is, te pazarló,
    Nékünk mily jól esne ma,
    Trallala, trallala,
    Nékünk mily jól esne ma!”

  • Heltai Jenő: Háromtól hatig

    Elmentem egyszer Önhöz édes,
    sok-sok igérgetés után,
    e diszkrét célra Ön kibérelt
    egy kétszobás lakást Budán.
    Oh, nem valék szerelmes Önbe,
    ettől nyugodtan alhatik.
    De hát nem tudtam mit csinálni
    háromtól hatig.

    Férjem ilyenkor nincsen otthon,
    a magány rossz tanácsadó,
    átmentem többször is Budára,
    ez ugye megbocsátható?
    Ön oly szelíden tud susogni,
    ez engem úgy elandalít…
    A végén a babája lettem
    háromtól hatig.

    A nagy szerelmi virradatra
    hamar borult az alkonyat,
    eloszlott lassankint a mámor,
    tüzünk lassankint lelohadt.
    Ritkábban mentem át Budára,
    Ön is csak néha-néha hítt,
    ilyenkor szörnyen untuk egymást
    háromtól hatig.

    Ma szakítottunk, hála Isten,
    szívem dobog, szemem ragyog.
    Nem kell többé Budára mennem,
    szabad vagyok, szabad vagyok!
    Derülten nézek a jövőbe,
    csak egy dolog nyugtalanít,
    hogy mit fogok eztán csinálni
    háromtól hatig.

  • Heltai Jenő: Dal a macskajajról

    Egy régi, régi, régi nóta,
    Mely mindörökké új marad:
    A mámor elszáll lepkeszárnyon,
    A macskajaj, jaj megmarad.

    Álomnak ébredés az ősze,
    A hűvös őszre jő a tél,
    Télre tavasz, virág, madárdal –
    A macskajaj örökkön él.

    Új szerelemre új csalódás,
    Édes gyönyörre bús sohaj,
    A bús sohajra új gyönyör jön,
    Csak egy örök, a macskajaj.

    A macskajaj gonosz betegség,
    És akit egyszer elfogott,
    Nem szabadul meg soha tőle,
    Amíg a szíve csak dobog.

    Annak nem ízlik ital, étel,
    Az egyre nyögdécsel, sohajt,
    Az nem hevíti csókra többé
    A legtüzesebb asszonyajk.

    És egyre hervad, egyre sápad,
    És egyre véknyabb lesz, szegény,
    Hogy mi emészti, hogy mi bántja,
    Nem tudja más, csak ő meg én.

    Mert aki ezt a verset írta,
    Az tudja jól, mily szörnyű baj,
    Mily rengeteg csapás a szívnek
    A macskajaj, a macskajaj!

  • Heltai Jenő

    Öreg csatár emlékkönyvébe

    A világ egy futball-pálya,
    Mi vagyunk a labda rajt,
    Melyet a sors fürge lábbal
    Jobbra rugdal, balra hajt.

    Végre jő az utolsó gól
    És a játék vége bús,
    Halál ellen nincs orvosság,
    Halál ellen nincs kapus.

  • Heltai Jenő: Dal a lovastisztekről

    Egy hír jelent meg a lapokban,
    Mely lantomon bús dalt fakaszt,
    Mert nálam senki, senki jobban
    Nem tudja méltányolni azt.
    Arról beszél a hír, a röpke,
    Hogy nagy a kétségbeesés
    A felsőbb, intéző körökbe,
    Mert a lovastiszt oly kevés.

    Oh, sok dolog van a világon,
    Amibül sok van, szörnyü sok,
    Teszem: tavasszal rügy az ágon
    És fönn az égen csillagok.
    És fönn az égen sok a felhő
    S a földön lenn a szenvedés,
    A Váci-utcán sok a delnő…
    Csak a lovastiszt oly kevés.

    És sok a bú egy kurta dalban,
    Sok a színész s az eszkimó,
    Protekció a hivatalban,
    Kalabriászban ultimó.
    Sok a kegyetlen drámaíró,
    Az uzsorás, az árverés,
    És sok a váltó, sok a zsíró…
    Csak a lovastiszt oly kevés!

    Viszont még annyi sok dolog van,
    Miből kevés van, ah, nagyon!
    Kevés – megvallhatom titokban –
    Egyáltalában a vagyon.
    Kevés az én családi kincsem,
    A fóka és elismerés,
    De semmi, semmi, semmi nincsen,
    Mint a lovastiszt oly kevés!

    Igen kevés! S e nagy csapáson
    Hamar segítni kell ezért,
    Az ember egy huszárt se lásson,
    Csak bakatisztet vagy tüzért?
    Az mind megél a gázsijábul,
    Mit gondosan szivébe vés,
    De mi lesz az esztétikábul,
    Ha a lovastiszt oly kevés?

    Mi a lovastiszt? Ő közérdek,
    A katonák közt – úri kaszt,
    Központja minden kard-afférnek,
    Legtöbb leányt s pezsgőt fogyaszt.
    S amíg tünődtem eme témán,
    Ah, elfogott a kétkedés:
    Nem volna bölcsebb, tűrni némán,
    Hogy a lovastiszt oly kevés?

    Forr a világ, lázong a muszka,
    Sztrájkol a belga, minden ég,
    Csak összmonarkiánk alussza
    A legszebb álmait ma még.
    Néha felébred s konstatálja,
    Hogy kora még az ébredés,
    S hogy nincs e földnek más hibája,
    Csak a lovastiszt, az kevés.

    1. április hó 20.

  • Heltai Jenő: A hamis játék

    És újra tisztelgek ma ím
    Bolondos múzsa nálad,
    Az ember, tisztelt uraim,
    Egy társaságos állat.
    Akármi rendű és fajú,
    Csoportosan jár, mint a juh
    S nincs ebbe semmi kétely:
    E nyájban is van métely.

    Ha három ember összeáll,
    Ennek csodás a haszna,
    Az egyik klubot proponál,
    A többi megszavazza.
    A három ember ott vagy itt
    Legott egy klubot létesít,
    Ezt hívják kaszinónak
    S nincs nyitva a zsidónak.

    A kaszinót beszentelik,
    Ez lényeges momentom,
    Folyik a játék reggelig,
    Vagy még tovább is, nem tom.
    Mert mulatságnak csudajó
    A ferbli és a makaó,
    A vidám nasi-vásit
    Is kedvelik a bácsik.

    És nemsokára hallani,
    De emlegetni nem jó,
    A klubba történt valami,
    Ami nem úri tempó.
    Hiszed komám, vagy nem hiszed,
    Egy úr hamisan ferblizett,
    Hites tanúk szerint itt
    A banda járta mindig.

    Az ügy elalszik csakhamar
    S egy másik kaszinóbul
    Egy hétre rá egy bús magyar
    Önszántábul kilódul.
    S ma már – hiába – nem titok,
    Hogy ez az úr is paklizott,
    Kissé megkorrigálta,
    Ha nem festett a kártya.

    Bár e rekord nagyon szerény
    És túlrövid a lista,
    Örvendetes egy esemény,
    Hogy itt sok a sipista.
    S bizony az isten tudja csak,
    Hogy itt is elsők az urak,
    A finom, úri kasztok
    Lefőzik a parasztot.

    Ha egy játékban öt malac,
    Egyet ha húszra kaptál:
    Te korrekt gentleman maradsz,
    Ha reverzálist adtál.
    Hogyha be nem vág holmi kvárt,
    Egy kis hamisság meg nem árt
    S ha mégis rajta kapnak,
    Az entre-nous maradhat.

    Hiszen megdönthetetlen áll,
    Mint kalapon a kócsag,
    Haszonra egy se spekulál,
    Ez úri passzió csak.
    Haszon – mi kínos, csúnya szó,
    Haszonleső csak a zsidó,
    A nagy úri sipisták
    Pénzszomjuságtul tiszták.

    Önzetlenül pakliztanak
    Ők minden áldott estén,
    Nékik a zöld, a tök, a makk
    Csak szimbolista festmény.
    Ha valaki előkelő,
    Hát dekadensül emel ő
    És praerafaelista,
    Mint légies sipista.

    Oh közmorál, oh közmorál,
    Mi zöld vagy még manapság!
    A paklizás nálunk ma már
    Csak ártatlan mulatság.
    S te mégis, mégis megrovod,
    Ha paklizás van itt vagy ott,
    Pedig, hogy az mi fajta –
    Lokálja válogatja.

    Ma még a láthatár komor
    S a paklizó, ha veszt is,
    Eljön bizonnyal az a kor,
    Mely szentesíti ezt is.
    Oh közmorál, ne vedd zokon,
    De csakhamar a klubokon
    Egy tábla jelenik meg,
    Fura egy tábla, hidd meg!

    A címfestő azt fogja szép
    Betűkkel rája róni:
    „A kaszinó jó hírnevét,
    Óhajtjuk mi megóvni.
    A paklizást ezennel itt
    Egyhangulag megengedik,
    Ki itt paklizni nem mer,
    Nem tisztességes ember.”

    1. április 5.

  • Pierre-Jean de Béranger: A szenátor

    (Heltai Jenő fordítása)

    Feleségem büszkeségem.
    Rózsinak szép a szeme.
    Hogy ma van egy jó barátom,
    Az is az ő érdeme.
    Egy szenátor nem nékünk
    Mindennapos vendégünk.
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    Úgy elhalmoz minden jóval,
    Finom ember, jó barát.
    Múltkor is egy miniszteri
    Bálba vitte Rózsikát.
    Ahol meglát, melegen
    Szorongatja a kezem.
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    Rózsikámnak udvarolgat,
    De sohasem szemtelen.
    Hogyha Rózsi gyöngélkedik,
    Ő kártyázgat énvelem.
    Újév napján ünnepel,
    Nevemnapján megölel.
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    Múltkor, ahogy otthon ültem,
    Mert bezárt a zivatar,
    Jóságosan biztatgatott:
    „Kocsizzon ki, ha akar.
    Mi a szösznek váratom
    Üresen a fogatom?”
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    Kastélyában jó pezsgővel
    Leitatott a minap,
    Külön ágyban kellett akkor
    Aludnia Rózsinak.
    Én a közös ágy helyett
    Másutt kaptam jobb helyet.
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    Kisfiamnak keresztapja
    Ez a nyájas pártfogóm,
    Úgy öleli, csókolgatja,
    Mintha édes fia vón.
    Örökségül jókora
    Summát hagy a fiura.
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    Vacsoránál ingerkedünk,
    Tréfálózok véle én.
    A fülébe súgom olykor:
    „Általános vélemény,
    Rózsikámmal ön rakat
    Homlokomra szarvakat!”
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    1955

  • Heltai Jenő fordítása: A válogatós lány

    (XVIII. századbeli francia dal)

    – Anyám, mit kéne tenni?
    Jó volna férjhez menni,
    Ha kérnek, elmegyek,
    Menyecske hadd legyek.
    Anyám, anyám, menyecske hadd legyek!
    Anyám, anyám, ha kérnek, elmegyek.

    – Leányom, kér az ács is
    És kéret a kovács is,
    A pék, az Alajos,
    A Pál, az asztalos…
    – Anyám, anyám, a Pál vagy a Lajos,
    Anyám, anyám, a választás bajos.

    – Leányom, kér a János
    És kéret a kocsmáros,
    A József, a takács,
    A hentes, a Tamás…
    – Anyám, anyám, a József, a Tamás,
    Anyám, anyám, a szívem vágya más.

    – Leányom, kér a molnár,
    Oly régen udvarol már,
    Ha molnárné leszel,
    Mindig cipót eszel…
    – Anyám, anyám, inkább a sírhalom!
    Anyám, anyám, a malom unalom.

    – Leányom, kér az ispán,
    És kér a szűcs, az István,
    A Péter, a Dezső,
    A Bálint, a Rezső…
    – Anyám, anyám, a Péter, a Rezső!
    Anyám, anyám, egyik se kedvező!

    – Anyám, nem kell a varga,
    Mert ferde a két sarka,
    Nem kell a lakatos,
    Mert mindig kapatos,
    Anyám, anyám, nem kell se szűcs, se pék.
    Anyám, anyám, inkább világgá mék!

    – Leányom, jaj, botor vagy!
    Gyöngyöm, jaj, el ne sorvadj!
    Beszélj, mi fáj, mi kell?
    A doktort hívjam el?
    – Anyám, anyám, menyecske hadd legyek,
    Anyám, anyám, ha ő kér, elmegyek.