https://verskucko.com

Címke: Humor

  • Orbán Ottó: Törpék

    Erdő mélyén
    két törpe,
    ülnek egy nagy
    gödörbe.

    „Én is törpe,
    te is törpe,
    le is vagyunk
    nagyon törve.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Vándorélet

    Barabás rajzához

    Szent Kleofás!
    Milyen karaván…
    Nem lehet más,
    Mint oláhcigány;
    Avvagy e szép utazási rend
    S pőre purdék serge mit jelent?

    Ott húzódik a díszes csapat
    Hosszú sorban zöld erdő alatt;
    A családfő vén, kehes lovon,
    Kit kötőfékszárnál fogva von
    Üggyel-bajjal egy izmos legény…
    No hisz izzad még az is szegény!
    Mert bizony már régen lehete,
    Hogy gabancuk a csikófogat
    Elhullatta… s most mi élete?
    Koplalásban tölt gyásznapokat.
    Ily esetben aztán ép erő
    Nem tudom, hogy volna nyerhető.

    S ami több, ki rája nehezül,
    Nemcsak a jó dáde egyedül:
    Oldalain egy-egy tarisznya lóg,
    S mindenikben rajkók láthatók;
    Ki-kidugván borzas fejöket,
    Pityeregnek szörnyű éneket,
    Mert helyök nem legkényelmesebb;
    A gyaloglás? még keservesebb!
    Úgy sipognak, mint az orgona,
    S tudja isten, meddig tartana?
    De nagyapjok hátra-hátrarúg,
    S meglapulnak szépen a fiúk.

    Megy megettök férj, menyecske, lány
    Egymás mellett és egymás után.
    Ki bagóz, ki füstöt ereget,
    Képezőleg terhes felleget,
    Mely szemet rág, s fojtja a tüdőt.
    Tán dohányuk paprikában főtt.

    Leghátul kócmadzagon pedig
    Egy lopott malac hetvenkedik.
    Boldogulni nem lehet vele!
    Sejt tán, hogy napja alkonyul,
    Azért viseli magát rosszul.
    De segít a meszelő nyele,
    Mellyel a derék családanya
    Nagy vitézül nekirohana.

    Így intéznek bátor lépteket
    Faluvégtől falu végeig.
    Ily hős népet mi sem rettegtet…
    Csak a szél! ezt megsüvegelik.
    S okosan! mert a kaján elem
    Mértéken túl emberségtelen.
    Néha rájok amidőn akad:
    Súg fülökbe olyan dolgokat,
    Hogy lábszárok is remeg bele,
    Mintha volna nyárfa levele.

    De ha szél úr könnyű szekeren
    Gyors lovakkal más vidékre hajt:
    Régi kedvök ismét ott terem,
    S farba rúgnak minden földi bajt.

    Pest, 1844. április

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A holdkóros apród története

    A hold, az alma-báju bolygó
    – Mondják – veszélyes és hamis,
    Hadd mondok erről egy mosolygó,
    Csiklandó mókát magam is!

    Dalom sajkája hős lovagkor
    Romantikus vizére ring, –
    Sok furcsa módi járta akkor:
    Acélból volt a férfi-ing…

    Viszont a drága női meznek
    Sok titkát, bájos holmikat,
    Miket ma csipkékkel hímeznek,
    Vas-öv pótolta és – lakat!

    Finom kis kor volt! – És e korban
    Élt egy kedves, nyulánk legény,
    Legnyalkább az apródi sorban,
    De jaj, beteg vala szegény!

    Azon kapták őt éjről éjre
    Az alabárdos bakterek,
    Hogy egyre a kastélyerkélyre
    Mászkál szegény kóros gyerek!

    Megtörtént néha, hogy lepottyant,
    S majd szétzúzta a meredély,
    De a fiúnak meg se kottyant,
    Megint mászott, ha jött az éj…

    Hát összeültek a tudósok
    S tűnődtek, ez hogy is lehet?
    És lévén tudományuk jó sok,
    Meg is fejték az esetet.

    S szavuk méltó e díszes dalra,
    Mert bölcsességgel tele volt:
    Azért megy az apród a falra,
    Mert vonzza őt a tele hold…

    Nos, bölcsesség zsírjában úszott
    E döntés… csak baj vala még,
    Hogy a fiú akkor is kúszott,
    Ha nem volt holdas fent az ég!

    A legfőbb bölcset ez gyötörte,
    És aludni se hagyta őt,
    S fejét, amely főtt, egyre törte,
    És amíg törte, egyre főtt…

    Kiment éjjel a kertbe, s hát ott,
    Amint szemét felemelé,
    Íme pont a fiúra látott:
    Mászott javában fölfelé!

    S fönt az erkély korlátja mellett
    Egy lánynak ívelt termete,
    Ő volt! A várúr szőke, molett
    Ringó csípőjű gyermeke!

    Oly teljes volt, olyan igéző,
    Sejtelmesen vonzó, kerek,
    Hogy majdnem a bölcs kerti néző
    Is kúszott már, mint a gyerek!

    S vígan dörmögte: éljen-éljen!
    Hát mégis csak hold-kórja volt!
    Mert nem fontos, hogy pont az égen
    Kerestessék – a teli hold!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Olyan alacsony, hogy hajtóka van az alsónadrágján.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes szöveghez!

  • Gárdonyi Géza – A kutya meg a nyúl

    Valamikor réges-régen,
    a világnak kezdetén,
    minden állat békességben
    éldegélt a földtekén.
    Ki volt akkor nagyobb úr,
    mint a kutya, meg a nyúl!

    Erdőn, mezőn együtt jártak,
    együtt éltek, együtt háltak:
    megosztották, amit fogtak,
    szóval: jóbarátok voltak.

    Egyszer, hogy a tél beállott,
    és a földre sok hó szállott,
    azt mondja a füles nyúl:
    – Rakjunk tüzet, kutya úr!

    – Rakjunk tüzet, aki lelke:
    ne reszkessünk a hidegbe!
    Nosza hamar gallyat szednek,
    tüzet raktak, melegszenek,
    melengetik bundájokat,
    általfázott irhájokat.

    Hej, de jó a meleg, télen,
    a havas zord erdőszélen!
    Azt mondja a vidám nyúl:
    – Játsszunk egyet, kutya úr!
    – Mit játsszunk? – Tán lakodalmat!
    – Jól van: játsszunk lakodalmat:
    cincogjunk meg brummogjunk,
    ugrándozzunk, táncoljunk.

    Felszökken hát a víg nyúl.
    Szembe véle kutya úr,
    ugrándoznak, bokáznak,
    keringélnek, cicáznak,
    s hogy a táncot szebben járják,
    egymást hopp, hopp!

    Hanem íme mi történik!
    Az állatok így regélik:
    ahogy ottan ugrándoznak,
    nevetgélnek, bolondoznak,
    meglökte a kutyát a nyúl,
    s tűzbe ugrott a kutya úr.

    – Vaú! – üvölt a kutya:
    Mit csináltál, te buta!

    S hogy így rája kurjantott,
    a farkába kaffantott.

    A nyúl, uccu, vesd el magad!
    farka nélkül tova szalad.

    Nem kergeti a kutya:
    leégett a papucsa!

    Azóta csepp a nyúl farka,
    s meztelen a kutya talpa,
    s azóta van, hogy a nyúl
    fut, ha jön a kutya úr.

    Forrás: magyar népmesei feldolgozás – Gárdonyi Géza

  • Endrődy János – Az ellenkező

    Ha mondom: hideg van, te forrsz melegedben,
    Ha melegem vagyon, te fázol mentédben.
    Ha én fehéret mondok, dunnogsz te feketét;
    Nyúlok, ha kapához, te fogod az ekét.

    Ami énnálam szép, azt te rútnak mondod;
    Amit bizonyítok, te aztán tagadod.
    Hogy hát véget vessünk, íme csak azt mondom:
    Ó, be jó ember vagy! Tagadd. Semmi gondom.

    Forrás: www.eternus.hu – Endrődy János versei

  • óth Árpád – Újév reggele

    Véget ért a
    szilveszter-éji szender.
    Felkelne az ember.
    De nem mer.

    Mert jön a kenetes
    basszusú szemetes.

    És jön a gyászos
    szopránú gázos.

    Jön a májfoltos
    sarki boltos.

    Sőt, jön a bordó
    orrú levélhordó.

    Jönni nem restel
    hajlongó testtel
    uram s parancsolóm:
    a házmester.

    Vele jön nyájas kibice,
    a vice.

    Jő, és belém kíván sokat
    a nő, aki rám mosogat.

    Jön vidáman a szabószámla,
    s arcáról a bőr le nem hámla.

    Jön bús, fekete sál alatt
    a temetési vállalat.

    S jön az olcsóságmentes
    hentes.

    És buékot nyihogat, ó,
    minden páholynyitogató.

    Fiákeres és ószeres
    reám borulnak: ó, szeress!

    És jön emez, és jön amaz,
    és jön háromszor ugyanaz.

    S jönnek tizezren.
    S ájultan fekszem.

    S tolongnak vadul
    az ágyam körül,
    s direkt mind az én
    újévemnek örül.

    Nyüzsögnek zsúfolt rendben
    a széken, asztalon, kredencen
    és a sezlongon.

    És keresztül a sok tolongón
    hozzám jutni alig tud a
    guta.

    1913.

    Forrás: www.eternus.hu – Tóth Árpád versei

  • Tóth Árpád – Gordonkás elégia

    Casals Pablo –
    gordonkaművész, amint tetszik tudni,
    s a Bikában játszott a gordonkáján.
    Nos, és oda alig tudtam bejutni,
    mert zsúfoltig gyömöszölte a termet
    a sok-sok debreceni zeneértő
    s a sok művelt kisasszony,
    ki otthon a zongorán zenesértő.

    Casals Pablo –
    gordonkázott is nekik, ahogy illik,
    oly szépen s tébolyítón,
    hogy attól már a zsebben bicska nyílik.
    De mostan nem is ez a fontos – ácsi!
    Ellenben volt ott egy bácsi,
    akin sehogy se látszott hatás.

    Engem, ki magánszorgalomból
    széplélek stb., szóval smokk-úr vagyok,
    ez a bácsi direkte meghatott,
    s megszólítottam: Ahh, uram,
    túlfinomult lény, eszményi barátom,
    kiből, mint a sós kutakból Parádon,
    keserű bölcsesség spriccel szomorúan,
    én értem Önt!
    Ugye, e zene bármily fene-fínom,
    már meg nem indíthatja Önt? Ön kínon
    s gyönyörön túl van, Ön egy felsőbb magasság
    rezignált régióiból gőggel tekinti,
    mily betanult s színlelt pózzal legyinti
    a műgyönyör ütemes remegésére
    e szép hölgyek fején a sok-sok frizuralaskát?

    A bácsi most rám megütődve nézett,
    s szólt: Fene enné az egészet,
    de én még, uram, nem vacsoráztam,
    s nőm őnagysága miatt itt kell lennem,
    s nem lehet ennem,
    s azt kell hallgatnom, míg e társaságot
    Casals gordonkájáért eszi a frász itt,
    hogy közben a gyomrom, a gyomrom
    nekem belépti díj nélkül is
    gordonkázik.

    1911.

    Forrás: www.eternus.hu – Tóth Árpád versei

  • Arany János – Haja, haja, hagyma-haja

    Haja, haja, hagyma-haja,
    Sír a leány: mi a baja?
    Kicsi a lyány, mint egy bögre:
    Nagy szerelem teszi tönkre.

    „Veszett is vón’ hagyma földbe’:
    Nem könnyezne szemem tőle!
    Veszett vón’ az úrfi Pesten:
    Nem verne így az Úristen!”

    1877. november 7.

    Forrás: www.eternus.hu – Arany János versei

  • Fazekas Mihály – Még gyertyám el nem oltottam…

    Még gyertyám el nem oltottam,
    tisztát akarván venni,
    mantlizsákom felbontottam,
    s mellém találám tenni.

    Hát egyszer lassú mozgással
    szobám ajtaja nyílik,
    s rajta csendes suhanással
    egy rózsaszál benyílik.

    Hogy magamat aludtattam,
    lábujjhegyen lépeget,
    Ruszánda megáll felettem,
    s rám csókokat hintet.

    Amint pillám közt sejtettem,
    felém kezdett hajolni,
    ugyan miket érezhettem,
    ki ne tudná gondolni?

    Tovább magamat hogy titkolnám?
    Karom kiterjesztettem,
    s amint magamhoz kapcsolnám,
    az ágyról leejtettem.

    Én leugrottam megrettenve,
    hogy felkapjam lyányomat.
    Mit kaptam fel, felserkenve?
    Veres mantlizsákomat.

    Forrás: www.eternus.hu – Fazekas Mihály versei