Nem baj, ha késel.
Úgyis mindig késik valami:
a busz, a tavasz, a boldogság,
a bocsánat,
a jó szó,
és néha az ész is.
Nem baj, ha késel.
Legalább lesz időm
megnézni az eget,
hogyan fárad a kék
a szürkébe,
hogyan hajlik a nap
a háztetőkre,
mint egy fáradt aranyérme.
Nem baj, ha késel.
Majd ülök itt,
s figyelem,
hogyan pereg ki a perc
a markomból.
Ha megérkezel,
nem kérdezek semmit.
Csak mosolyogok,
mert megjöttél.
És ez már bőven elég.
Ülök az ablakban.
Nem várok senkit.
Nem megyek sehová.
A házak szemben már nem újjak,
de még tartják magukat.
Az utca pora leülepedett,
mint az emlékek:
csendben, figyelmeztetés nélkül.
Az emberek jönnek-mennek.
Nem látják egymást,
nem látják magukat sem.
Csak a kirakatot,
csak az órát,
csak a lépést, amit tenni kell.
Én ülök az ablakban.
Már nem sietek.
Az idő siet helyettem.
És ha megáll,
majd én indulok tovább,
lassan, a fény után.
Nézem magam a tükörben.
Nem csinos, nem fiatal.
De már nem is akarok lenni.
Arcvonásaim között ott ülnek
az elmaradt csókok,
a félbehagyott mondatok,
a kimondhatatlan szavak.
Nézem magam a tükörben.
S látom:
a vonások mélyén még mindig ott lapul
valami fény, valami makacs derű,
amit nem lehet ráncok alá temetni.
Nem szépülök, nem fiatalodom,
de már nem is haragszom az időre.
Minden nap ajándék,
amit nem várt senki,
és mégis megérkezett.
Nem fiatal vagyok – élő.
Nem szép – de itt vagyok.
És ez most több, mint elég.
A kék hegyek csodás vidékén,
Ahol a híres Rip lakott,
Én is kerestem már a kincset,
Én is bolyongva jártam ott.
Mikor a kincset megtaláltam,
A tündér megjelent legott,
Ittam a mámor poharából,
S a bűvös álom elfogott.
Húsz éven át aludtam én is,
Mikor megint fölébredék,
Oly napsugáros volt az erdő,
Oly vadvirágos volt a rét.
A levegő oly izgató volt,
Olyan tavasz volt mindenütt,
S amelyről mindig álmodoztam:
A kincs, a kincs az ott feküdt!
Pazar pompája rám mosolygott,
Néztem mohón és irigyen,
És ráborultam, átkaroltam,
Hogy messze, messze elvigyem…
Nem volt erőm, karom lelankadt,
Éreztem azt, hogy agg vagyok,
Míg a mesék kincsét kerestem,
Az ifjúságom elhagyott.
Míg a mesék kincsét kerestem
A bűvös kék hegyek között,
Sok más, okosabb filozófus
A földi jóért küszködött.
Csak én maradtam bús kalandor,
Kincskereső szegény bolond,
A bűvös-bájos kék hegyekről
Mesét ki álmodozva mond.
Oh, megtaláljuk mind e kincset,
De ragyogása jaj, mit ér,
Mire miénk pompája, fénye,
Kihűlt szívünkben már a vér.
Akkor, mikor keresni kezdtük,
Mikor bennünk kigyúlt a láng:
Valami nagyról és dicsőről,
Valami szentről álmodánk.
Valamiről, mit az utókor
Márványba vés, megénekel…
S mire a kincset megtaláljuk,
Már akkor csak kenyérre kell.
Párizs, 1900
Lelkem falán a gond sötétlik,
Árnyék a hófehér falon:
Oh, megöregszel te is egyszer,
Én édes, szőke angyalom.
A szőke haj ezüstbe szürkül,
Barázdás lesz a homlokod,
És csókos ajkad pírja elvész,
A szíved halkabban dobog.
És benne mélyen eltemetve
A régi, régi szerelem,
És szenvedélytelen, szelíden
Fogsz társalogni énvelem.
Igérd meg azt, hogy kezed akkor
Kezemből vissza nem veszed,
S szeretni fogsz majd akkor is még,
Mikor már én is vén leszek.
Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy oly nagyon szerettelek,
Hogy rácsókoltam ajakadra
Sok év alatt a zord telet.
Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy elhervadtál keblemen,
Hogy másnak senkije se voltál,
Csak nékem voltál mindenem.
Igérd meg azt, hogy szemrehányást
Szíved magába nem fogad,
S nem kéri tőlem soha vissza
Aranyos ifjúságodat.
Én láttam ezt. (Még sose láttam.)
Én jártam itt. (Még sose jártam.)
Egy másik életben talán
Erre a földre rátaláltam.
Egy másik életben talán
(Vagy valamely másik halálban),
Amikor öntudatlanul
S elfátyolozva erre jártam.
Vagy el se mentem én soha.
Itt voltam mindig, földbe-ástan.
S most itt állok, még szédelegve
E vértelen feltámadásban.
