Már nem tudom, hogy eshetett meg,
De ily bolondot soha még!
Te gyönyörű királyné voltál,
Én gőgös nagy király valék.
A birodalmunk csupa illat,
A birodalmunk csupa fény,
S a nép, a hű nép oly kicsiny volt:
Csak ketten voltunk, te meg én.
Nem vártak minket tisztelettel
Se büszke trón, se paloták,
Hajadnak szőke aranyából
Fontam magamnak koronát.
Nem volt se ékszerünk, se pénzünk,
Ruhánk se volt bíbor, selyem,
De vállad hófehér ezüstjén
Lágyan pihent dicső fejem.
Nem adtunk bált és nem fogadtunk,
S feledve minden ildomot,
Ujjongva téptem kebeledről
A rózsát és a liliomot.
És nem akartam látni semmit,
Csak kék szemedben az eget,
Pezsgő helyett csak csókot ittunk,
És attól voltunk részegek.
Szerettelek… te is szerettél,
Hódolva suttogtam neked:
„Te vagy az istennő, a múzsa,
Ki ajkam dalra ihleted!”
És te kevélyen mosolyogtál,
Szemedben büszkeség ragyog:
„Oh, több vagyok, mint mind a kettő,
Mert csak szerelmes lány vagyok…”
Oh, hogyha egyszer hallanám ezt,
Elmúlna minden, ami fáj…
De sajnos, te nem vagy szerelmes,
Én sajnos, nem vagyok király.
