Címke: irónia

  • Ladányi Mihály: Sanszon

    Ha már öreg leszek:
    lesz öt macskám, és kilenc ebem,
    és lesz, aki mócsingot mér nekik,
    igen, lesz majd egy hentesem…

    Igen, talán ha már öreg leszek,
    s a villakertben látom játszani őket,
    a törpék és a szökőkút között,
    igen, s na persze: el-elrévedek –

    Most aztán végképp furcsa lenne, ha
    prófétaként végezném, zsinegen,
    s nem lenne villakertem, se ebem,
    se macskám, se hentesem…

    Ó, persze, mondanák a macskagazdikák,
    na, persze, mondanák a kutyagazdikák,
    hát, persze, mondanák a villagazdikák,
    így végzi mind, mondanák, hát igen.

    Valamit tenni kell már, azt hiszem,
    mielőtt ideér a Semmisem,
    óh macskagazdikák, óh, villagazdikák,
    valamit tenni kell itt, hát igen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A holdkóros apród története

    A hold, az alma-báju bolygó
    – Mondják – veszélyes és hamis,
    Hadd mondok erről egy mosolygó,
    Csiklandó mókát magam is!

    Dalom sajkája hős lovagkor
    Romantikus vizére ring, –
    Sok furcsa módi járta akkor:
    Acélból volt a férfi-ing…

    Viszont a drága női meznek
    Sok titkát, bájos holmikat,
    Miket ma csipkékkel hímeznek,
    Vas-öv pótolta és – lakat!

    Finom kis kor volt! – És e korban
    Élt egy kedves, nyulánk legény,
    Legnyalkább az apródi sorban,
    De jaj, beteg vala szegény!

    Azon kapták őt éjről éjre
    Az alabárdos bakterek,
    Hogy egyre a kastélyerkélyre
    Mászkál szegény kóros gyerek!

    Megtörtént néha, hogy lepottyant,
    S majd szétzúzta a meredély,
    De a fiúnak meg se kottyant,
    Megint mászott, ha jött az éj…

    Hát összeültek a tudósok
    S tűnődtek, ez hogy is lehet?
    És lévén tudományuk jó sok,
    Meg is fejték az esetet.

    S szavuk méltó e díszes dalra,
    Mert bölcsességgel tele volt:
    Azért megy az apród a falra,
    Mert vonzza őt a tele hold…

    Nos, bölcsesség zsírjában úszott
    E döntés… csak baj vala még,
    Hogy a fiú akkor is kúszott,
    Ha nem volt holdas fent az ég!

    A legfőbb bölcset ez gyötörte,
    És aludni se hagyta őt,
    S fejét, amely főtt, egyre törte,
    És amíg törte, egyre főtt…

    Kiment éjjel a kertbe, s hát ott,
    Amint szemét felemelé,
    Íme pont a fiúra látott:
    Mászott javában fölfelé!

    S fönt az erkély korlátja mellett
    Egy lánynak ívelt termete,
    Ő volt! A várúr szőke, molett
    Ringó csípőjű gyermeke!

    Oly teljes volt, olyan igéző,
    Sejtelmesen vonzó, kerek,
    Hogy majdnem a bölcs kerti néző
    Is kúszott már, mint a gyerek!

    S vígan dörmögte: éljen-éljen!
    Hát mégis csak hold-kórja volt!
    Mert nem fontos, hogy pont az égen
    Kerestessék – a teli hold!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: A játékszer

    Valahol egy szomorú asszonyt
    Látott meg Don Juan,
    Ki mint a porcellán, fehér volt
    És csendes, szótalan.
    Gondolta: Jó voln összetörni!
    Megtudni, benn mi van?
    A szívében mi van?

    Közelbe ment, elnézte-nézte
    S a szíve elszorult.
    Ráismert! Egyszer ez a bálvány
    Már a kezébe volt.
    „Egy érintésre vége volna,
    Kegyelem néki!” szólt.
    – Törött szobrocska volt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Kímélet

    Én nem bántalak.
    Épp elég baj az neked,
    hogy itt és most élsz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ezra Pound: Meditáció

    Ha gondosan mérlegelem a kutyák különös szokásait,
    arra kell következtetnem,
    hogy az ember a felsőbbrendű állat.

    Ha mérlegelem az ember különös szokásait,
    megvallom, barátom, zavarba jövök.

    Fordította: Eörsi István

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Arany János – Szilveszter-éjen

    A vén sirásó haldokol:
    Vígan tehát ágya körül!
    Ki annyit sírba fektetett,
    Most a sor őreá kerül.

    Hajrá fiúk! ez a pohár
    Az elfolyt nyolcszáz-ötvenért!
    Kíván, – nincs egy nap híja se –
    Bohó, ki többet is remélt!

    Már ezt leőrtük, úgy ahogy,
    Ami kevés még hátra van,
    – Habár csak ellentétül is –
    Virrasszuk dal között, vígan.

    Hajrá fiúk! ez a pohár
    Ama békés türelemért,
    Hogy a halandó újba kezd,
    Ha egy rossz ó-évet lemért!

    Hányan vagyunk, kik a sorstól
    Rongyot kapánk élet helyett,
    Mégis, mivelhogy nincs különb,
    Hordjuk biz azt, amíg lehet!

    Hajrá fiúk! ez a pohár
    A szenvedő embernemért,
    Mely várva tűr, csalódva hisz –
    S túl bírja élni a reményt!

    Zörgetnek a ház ablakán:
    Egy vak madár az, mely repűl,
    A förgeteg; – mint fiú, esik!
    Maradhat! tágasabb kivűl.

    Hajrá fiúk! ez a pohár
    Azért, ki bujdokolva jár
    És nincs, hová – egy ilyen éjt
    Kihúzni – hajtaná fejét!

    Mit bánjuk, hogy lejár az év!
    Énekre ajk és táncra láb!
    Használja, ki mozogni tud,
    Ezt az előnyét legalább.

    Hajrá fiúk! ez a pohár…
    Föl a kehelyt, koccantsatok!
    Csörgése szóljon, hogy kikért,
    És szóljon az, hogy hallgatok.

    Vígan! az ó év haldokol,
    Nevessünk mint örökösi, –
    Pedig bizony semmit se hágy
    Annak, ki végpercét lesi.

    Hajrá fiúk! ez a pohár
    Az évért, mely kiszenvede;
    Emléke fönn lesz holnap is…
    Egy kis mámor futó köde.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tóth Árpád – Újévi vers a vén házalóról és a fiatal vigécről

    Hölgyeim és uraim,
    Tizenkettőt kongott az óra,
    Figyeljenek most szépen, ahogy illik,
    Erre az érzelmes búcsúztatóra,
    Melyet mint „hősnő” most elrebegek,
    Lévén az én szerepeim
    A tragikus és komoly szerepek.

    Jelentem hát a hölgyeknek s uraknak,
    Hogy míg önök itt ölébe csücsültek
    Pezsgős jókedvnek s rózsás hangulatnak,
    S mulatnak,
    Azalatt meghalt az öreg Náthán,
    Akinek bánat-batyu volt a hátán,
    Meghalt a könnyet mázoló,
    Vesékbe gázoló,
    Rossz portékákkal házaló
    Ó esztendő,
    S most új, vígabb élet kezdendő!

    S hogy e vígságot stílusosan adjam,
    A hősnő-jelleget, bárhogy is szeretem,
    Most levetem,
    És eljátszom önök előtt
    Egy lengébb s vígabb szerepem.
    A zord jambusokat ma csípje kánya,
    Ma én vagyok Szilveszter szobalánya,
    S bejelentem,

    Hogy most egy új vendég érkezett,
    Valami víg monoplánszerkezet
    Röpítette ide,
    S két nagy koffer van a két kezibe,
    Melyekben, mondja, jó kedvet és mámort
    S más ilyen finom, kedves portékát hord.

    S átnyújtotta a névjegyét,
    Hogy hozzam be s mondjam meg a nevét,
    Hogy ő a Boldogság és Társa-cég
    Kiváló s megbízható utazója,
    S a neve, mely mással össze nem tévesztendő,
    A neve – Boldog Újesztendő!

    Kérem, ez ifjút a kofferjével
    És minden drága offertjével
    Fogadják szívesen!
    Úgy látszik, megbízható vigéc,
    Bizalomkeltő, ahogy kinéz,
    Bár még Bérczinél is sihederebb,
    Jóképű s elegáns gyerek,
    S mivel a rendelés máris elkezdendő,
    Hát kezdem én s mondom: nos, újesztendő,
    Lássuk, hogy milyen finom árut tart most,
    Kérek ezennel egy forró, zúgó tapsot!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Ady Endre – Boldog új évet

    Ezúttal sírva, szépen
    Forgok meg lelkemnek régi
    Gyermekes életében:
    Boldog új évet kívánok.

    Boldog új évet kívánok,
    Mindenki tovább bírja
    E rettenetet,
    E szamárságot,
    Mint szegény, mint bírom én, én,
    Gyönyörködve,
    Óh, én szegény
    Lelki kémény.
    Boldog új évet kívánok.

    Ontom a füstjét
    A szavaimnak,
    Pólyálva és idegesen,
    Be messze ringnak
    Az én régi terveim,
    Az én régi társaim is
    De messze vannak,
    Boldog új évet kívánok.

    Új év Istene, tarts meg
    Magamnak
    S tarts meg mindenkit
    A réginek,
    Ha lehet:
    Boldog új évet kívánok.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tóth Árpád – A reményhez

    Földiekkel játszó
    Égi tünemény,
    Istenségnek látszó
    Csalfa, vak remény,
    Kit teremt magának
    A boldogtalan,
    S mint védangyalának
    Bókol untalan.

    Sima száddal mit kecsegtetsz?
    Mért nevetsz felém?
    Kétes kedvet mért csepegtetsz
    Még most is belém?
    Csak maradj magadnak,
    Biztatóm valál,
    Hittem szép szavadnak,
    Mégis megcsalál.

    Bronzom sok év edzé,
    S karom, a kitárt,
    Boldogulva pendzé
    A nagy ércgitárt.
    Hozzám búval, nyerssel
    Sorsom nem nyula,
    Csak nagynéha verssel
    Szávay Gyula.

    S néha meg-megkoszorúzott
    Koszorús „kör”-öm,
    De rám más bú nem borúzott,
    Nem ért más üröm,
    Egy híját ismertem
    Örömimnek még:
    Csinos parkot kértem,
    S megadá az ég.

    Álltam én a kertben,
    S megfrissüle az,
    Bajszát itt pederte
    Siheder-Tavasz,
    Dúdolva bokázott
    A pázsiton át,
    Akácszirmot rázott
    S gyenge orgonát.

    Álmodozva esti párok
    Lépegettek itt,
    Bókot s más kedves virágot
    Tépegettek itt.
    Fenn a holdba Dávid,
    Lenn meg jómagam
    Citeráztunk váltig
    Nékik boldogan.

    Ám e kor, e fákon,
    Hol van már ma nap?
    Kis orgonafáim
    Elszáradtanak,
    A kisenyvedt parkon
    Kókadt lomb konyul,
    Citerázó markom
    Ökölbe szorul.

    Hull a gyenge pázsitokra
    Szemét vegyesen,
    Egy-egy rendőr ásítozva
    Köpköd hegyesen,
    Álmaim a rózsák
    S lenge nárciszok,
    S itt a gyér fű: strózsák,
    Ott hál sár s piszok.

    Földiekkel játszó
    Csalfa, szép remény:
    Örökösnek látszó
    E sors! – látom én.
    Parkot sohse rendez
    Már az én „kör”-öm,
    S a szívemre ment ez,
    Tovább nem tűröm.

    Van most egy szatíra-verseny,
    Mit „kör”-öm csinál,
    Megírom rá én is versem,
    S reményt ez kínál.
    Művem téma-terve
    Szép „kör”-öm leszen.
    Jó tárgy! A díj nyerve!
    S parkom rendezem.

    1912.

    Forrás: www.eternus.hu – Tóth Árpád versei

  • Tóth Árpád – Gordonkás elégia

    Casals Pablo –
    gordonkaművész, amint tetszik tudni,
    s a Bikában játszott a gordonkáján.
    Nos, és oda alig tudtam bejutni,
    mert zsúfoltig gyömöszölte a termet
    a sok-sok debreceni zeneértő
    s a sok művelt kisasszony,
    ki otthon a zongorán zenesértő.

    Casals Pablo –
    gordonkázott is nekik, ahogy illik,
    oly szépen s tébolyítón,
    hogy attól már a zsebben bicska nyílik.
    De mostan nem is ez a fontos – ácsi!
    Ellenben volt ott egy bácsi,
    akin sehogy se látszott hatás.

    Engem, ki magánszorgalomból
    széplélek stb., szóval smokk-úr vagyok,
    ez a bácsi direkte meghatott,
    s megszólítottam: Ahh, uram,
    túlfinomult lény, eszményi barátom,
    kiből, mint a sós kutakból Parádon,
    keserű bölcsesség spriccel szomorúan,
    én értem Önt!
    Ugye, e zene bármily fene-fínom,
    már meg nem indíthatja Önt? Ön kínon
    s gyönyörön túl van, Ön egy felsőbb magasság
    rezignált régióiból gőggel tekinti,
    mily betanult s színlelt pózzal legyinti
    a műgyönyör ütemes remegésére
    e szép hölgyek fején a sok-sok frizuralaskát?

    A bácsi most rám megütődve nézett,
    s szólt: Fene enné az egészet,
    de én még, uram, nem vacsoráztam,
    s nőm őnagysága miatt itt kell lennem,
    s nem lehet ennem,
    s azt kell hallgatnom, míg e társaságot
    Casals gordonkájáért eszi a frász itt,
    hogy közben a gyomrom, a gyomrom
    nekem belépti díj nélkül is
    gordonkázik.

    1911.

    Forrás: www.eternus.hu – Tóth Árpád versei