Ó, mért nem lettem én muzsikus?
A szerelemnek e tengerén
elúszni – nem mint barna madár
fehér egen; vagy azúr vizen
mely tollát kívül nedvezi csak
s zsírjáról minden gyöngy lepörög,
hanem (keserves lelkem ürömcseppjével)
átitatva puhán,
átjárva egészen, szíva és
foszlódva lassan, omladozón,
eltűnve – nem befulva, hanem
beléolvadva!…
Ó, ti kemény
magvak, ti lelkem magvai, szók!
Művészetemnek nincs sava hát,
mely felolvasszon annyira csak,
hogy a gondolat salakja szent
italomnak színét és ízét
el ne busítsa? Szók, keserű
őstengerekből üllepedett
szók, régi kiszáradt tengerek alja, ti,
felejtett könnyek alja, ti gondolat
kegyetlen izgatói – ha szótalan
tudnám zenémnek önteni gyógyvizét,
tán elringatna – de balzsamomul
szók emlékittas mérgeit oldozám,
s fürdőmnek annyi éles a kavicsa,
hogy lábam egy seb – s szemvizem oly teli
homokkal, hogy szemem csupa vér.
Ó, szótlan, tiszta, homloktalan
zene! mért nem lettem én zenész?!
Ha festő volnék, tengeri tájt,
hegyekre mászó fák sorait,
hajófüst árnyát, barna csíkot
az áttetsző kék tinta vizen,
s fehér sirályt a vízre, fehér
felhőt az égre, sötét romot
hegyem csúcsára, víg barikat
az oldalára játszani festenék.
Ó, kép! Ó, színek! Ó, vigasz: alkotás!
Hanem beszédben mondva el, annyi jaj
ahány szó benne: várrom, Itália,
hajók és tenger: tűnt nyarak, életem
s más kedves élet rémei, háborúk,
emlékek, álmok, izgalom, új halál
minden szótagban, új sebek, új kínok,
s nem élhetendő életek eleje:
nem a holt színek élete, nyugalom,
tárgyak nyugalma, víg barik irigyelt
tudatlansága, állati szent öröm,
sem a virágok illatos élete,
sem szirmok élő selyme, sem ős kövek
vak boldogsága: rejtekes istenek
életlen élte, nagy zene, szent
halál, vak fények, szótalan olvadás. –
Ó, mért nem lettem én muzsikus?!
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
