https://verskucko.com

Címke: költészet

  • Baranyi Ferenc: Betyárbecsület

    Az enyim, a tied. mennyi
    lármát szüle, miolta
    a mienk nevezet elűle – írta Vitéz,
    mert még csak nem is sejthette,
    hogy a folyamat visszája
    még lármásabb viszályt szül majd.

    Sándor pirosló arcokról és
    piros zászlókról papolt lelkesen –
    ezért aztán Szibériába száműzte őt
    a hálás utókor.

    Sohse hull le a vörös csillag – fújta
    a Szilágyságból szalajtott hírlapíró,
    nyilvánvaló, hogy vörösboros káprázatában.

    Attila olyasmit dünnyögött, hogy
    a költőnek, ha van élte még egy,
    az mindenképpen a proletár utókoré.
    Meg is lakól érte: még a nevét viselő
    utcatáblát is veszély fenyegeti.

    A Nagy Elődök tehát
    csacskaságokat locsogtak összevissza.

    Miért van mégis,
    hogy én még mindig
    az ő csacskaságaikat rebegem fohászként?

    Nyilván rosszul felfogott
    kollegialitásról van szó.
    Mondhatni a mundér becsületét
    védem.

    Ám a semminél
    még a betyárbecsület is több
    ebben a becsületprédáló ínségben.

  • Heltai Jenő: Itt az idő

    (A költő utolsó, félbemaradt kézirata)

    Itt az idő, most kell merészen
    Az elmúlással szembenéznem
    S valami elmés búcsúszót hörögve
    A szememet lehunynom mindörökre
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    Egy füstbement ………. pálya
    Keserű, gúnyos, gyilkos kritikája.

  • Heltai Jenő: Ars poetica

    Költő, ne légy szemérmes!
    Az első sorba állj.
    Ne várj, míg valaki kérdez.
    Ordítsd ki, hogy mi fáj.

    A szíved tedd tenyeredre
    S akárhogy bánt a fagy,
    Pőrére meztelenedj le,
    Mutasd meg, hogy ki vagy.

    Ne várj, míg valaki kérdez.
    S torkodba fojtja a szót.
    Azért se fogd be a szádat,
    Üvöltsd, mint tíz Behemót.

    Ne törődj a ronda tömeggel,
    Ha mérge szívenharap,
    Éjből fakad a reggel,
    Homályból kel föl a nap.

    Keményen állj, sose dőlj meg,
    S bármily keserű a kehely,
    Fenékig ürítsd ki, dögölj meg,
    De holtig énekelj!

  • Heltai Jenő: Párisi kávéház

    Párisi kis kávéház,
    Túl a Szajna hídján,
    Keserű a cigaretta,
    A fekete hitvány.

    Magam elé bámulok
    A csillagos éjbe,
    Hátam mögött domborul a
    Panthéon sötétje.

    Előttem a papiros,
    Kezemben a tollam,
    Úgy ülök itt, mint a költő,
    Aki egyszer voltam.

    Még a szívem tele van,
    De a kezem fáradt,
    Előttem a kalamáris
    Örökre beszáradt.

    Fejem fölött százszorszép
    Tűzben égő reklám
    Zöld, piros, kék fényszalagja
    Vad szivárványt vet rám.

    Lárma, zene, kacagás,
    A boulevard hangos…
    Gondolatom vén házak közt
    Messze elkalandoz.

    Szűk utcákon, tereken,
    Meg-megáll egy percre,
    Régi évek emlékeit
    Szedegeti össze.

    De sok emlék! De sok év!
    Jól esik is, fáj is…
    Mikor én még legény voltam,
    De szép voltál, Páris!

    Könnyű volt a szerelem,
    Üde volt a hóbort…
    Arcok, harcok és kudarcok…
    Még a rossz is jó volt.

    Tréfa volt a koplalás,
    Játék az adósság…
    Odaát a Luxembourg-ban
    Most nyílnak a rózsák.

    Hova lett, ki akkor nyílt,
    A virág a kertben?
    Jaj, ha merném… nem merem már,
    Amit akkor mertem.

    Kenyeremnek a javát,
    Rosszát is megettem.
    Oly kevés van már előttem,
    Annyi sok mögöttem.

    Ütött-kopott kalapom
    A szememre vágom,
    Nincs nekem már mit keresnem
    Ezen a világon.

    Lassan-lassan kifelé
    Megyek is belőle,
    Lengetem a zsebkendőmet,
    Úgy búcsúzok tőle.

    Úgy búcsúzok, úgy megyek,
    Hogy vissza se nézek,
    Isten veled kis kávéház,
    Régi kedves fészek!

    Isten veled, kopott toll,
    Üres kalamáris,
    Régen elmúlt ifjúságom
    Temetője: Páris!

  • Heltai Jenő: Megkésett dal

    Bár egykor mást ígért a múltam,
    Irtóztatóan elbutultam,
    Lepattant lantomról a húr.
    Vagyok ma majdnem doktor úr.

    Mindig vidám és nyájas arcú,
    Immár a termetem se karcsú,
    Kocsin járok ma, nem gyalog,
    S megnősülök vagy meghalok.

    Az ifjúság, hogy hosszan éljen,
    Nagyrabecsüli tekintélyem,
    De minden mindegy énnekem,
    És károgás az énekem.

    Oh, bár eljönne még a múzsa,
    Gyér fürteim, hogy koszorúzza,
    És megcsókolja homlokom!…
    De már nem tudja, hol lakom.

  • Heltai Jenő: Pro domo

    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Kiket személyem érdekel,
    Kik verseikkel Duna-Szekcsőn
    Csinos eredményt értek el,
    Szegény fejemnek nekiestek,
    Mert nem vagyok elég magyar,
    S mert nem daloltam még a földről,
    Mely ápol és mely eltakar.

    S mert nem daloltam nagymamámról
    És nagypapámról eleget,
    Ellenben glóriába vontam
    Könnyelmű „nőszemélyeket”:
    Reám rohantak vad haraggal,
    Hogy dalaimban nincs morál,
    S karakterem minden bizonnyal
    Mesésen gyönge lábon áll.

    És mert a múzsám nem magasztos,
    Márványba vésett nőszemély,
    Hanem egy pajkos, sikkes asszony,
    Ki csókolózik, kacag, él,
    A lakjegyzékből kikeresték,
    Ki ő, mi ő, és hol lakik?
    S ha bekopogtat kis szobámba,
    Hát ott marad-e hajnalig?

    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Miért ez indiszkréció?
    Önök is több ízben megírták,
    Hogy élni szép, szeretni jó.
    Szép asszonyoknak udvarolni
    Mégis csak inkább valami,
    Mint elvonulni a világtól
    És műszerelmet gyártani.

    Aztán, hogy engem a múzsához
    Plátói érzés kötöz-e?
    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Ehhez nincs senkinek köze.
    Én nem vagyok kíváncsi arra,
    Hogy kik szerették önöket,
    S ha önökhöz betért a múzsa,
    Hát volt-e abba köszönet?

    Ha kihűlőben lesz a szívem
    S tisztelt agyam lágyulni fog,
    Én is családi gyönyörökről
    S a nagymosásról dalolok.
    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Majd akkor adjanak kezet,
    És iktassanak be a céhbe,
    Ha én is impotens leszek.

    i

  • Heltai Jenő: Dal a múzsáról

    Kisasszony, úgy-e nem haragszik,
    Ha megszorítom kis kezét?
    Ha vétek is az illem ellen,
    Az ön kacsója csodaszép!
    És érti, úgy-e, mit jelent az,
    Ha önhöz így fohászkodom:
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    A régi múzsám hűtelen lett,
    A régi múzsám kis Kató…
    De egy leányrul írni mindig,
    Kisasszony, úgy-e untató?
    Hadd keljen új dal, más leányról
    Rozoga, régi húrokon…
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    Hogy mily hatása lesz e csóknak
    Kisasszony, el se képzeli,
    Ettől a szívem új reménnyel,
    Dallal, gyönyörrel lesz teli.
    És nem lesz immár unalomra
    És csüggedésre még okom…
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    Oh, jőjjön el piciny szobámba,
    Majd az ölembe ültetem,
    Segíteni majd így igyekszünk
    A lírai költészeten.
    Oh, könyörüljön egy törekvő,
    Hóbortos, ifjú dalnokon:
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    Kattints a címre a teljes vershez

  • Illyés Gyula: Költők egymás közt

    Nem lehet tisztességes ember,
    ki a versírást abbahagyja.
    Az igazmondást hagyja abba.

    A nem-hazúdást, nem-csalást
    hagyja abba az ilyen ember.
    Így állunk, öcsém, bizony evvel.

    A sorssal se mégy semmire
    viták haragos érve nélkül.
    S ha költő hallgat, belekékül,

    mint kinek fogy a levegője
    s vele sápadnak mind, zihálva,
    kiknek ő volna nyíló szája.

    Különös bibliát-idéző
    ragály! – De birodalmak estek,
    nem kapva lélekzetnyi verset.

    Szörnyű. De – zengve bárhogy – költők,
    kik nem adják ki igazunkat –
    rászolgálnak, ha belefulnak!

  • Várnai Zseni: Csak jön…

    Amit írok az nem betű,
    nem szó és nem írás,
    csak jőn, aminthogy fú a szél,
    csak jön, mint a sírás.

    Nem keresem a rímeket,
    a dallamot, zenét,
    csak átadom a föld, a nap,
    a hold üzenetét.

    Csak állok, mint az út porán
    vad cserje, egymagam
    s néha tündérré változom,
    virágom annyi van,

    illatot írok akkor én
    és mézet pergetek,
    pillék és méhek szomjasan
    isszák e verseket.

    S ott lengek ősszel lombtalan,
    csupaszon, meztelen,
    tar ágaim remegnek mint
    a húr egy hangszeren,

    vihar vad ujja megcibál
    s a zápor rám szakad,
    ez is zene, kottája nincs,
    leírni nem szabad.

    Véremből ne legyen betű,
    se szó, se dal, se rím,
    peregjenek el hangtalan
    halk szívveréseim,

    csak úgy, mint felhők szállanak,
    mint percek pergenek,
    mint fönt a csillagénekek
    némán ellengenek.

    Forrás: egy irodalmi blog

  • Radnóti Miklós: Federico García Lorca

    Mert szeretett Hispánia
    s versed mondták a szeretők, –
    mikor jöttek, mást mit is tehettek,
    költő voltál, – megöltek ők.

    Harcát a nép most nélküled víjja,
    hej, Federico García!

    1937