Címke: költészet

  • Szabó Lőrinc: Irodalomtörténet

    Volt ott egy irodalomtörténet is;
    Berzsenyinél ütöttem fel: a „kis
    Beöthy” volt, a „Tükör”. Addig sosem
    tünődtem még írókon, verseken,
    s most elbámultam: azt hittem, hogy a
    költészet olyan, mint a biblia,
    titkos, szent s roppant távoli dolog;
    s látnom kellett, szinte káprázva, hogy
    ez nem túlvilág, ez a Berzsenyi,
    de „kisgazda”, „kemenesaljai”,
    s hogy így élt, úgy, dolgozott, szenvedett,
    s bár lekritizálták, – akit szeretett,
    a nő nevét is őrzik, tisztelik!
    Utána elolvastam Kölcseyt,
    a portrét róla, s egyre lázasabb
    izgalommal a többit, másokat,
    aki csak volt s van: mire este lett,
    tudtam az irodalomtörténetet.

    Forrás: DIA

    r

  • Szabó Lőrinc: Lóci verset ír

    Ünnep előtt volt. Kint a kertben
    húsvéti bárány bégetett,
    most borult virágba az alma,
    a barackfa már vetkezett,

    én meg épp versbe igyekeztem
    fogni életet és halált,
    mikor egyszerre nyílt az ajtó,
    jött Lóci és elémbe állt

    s megszólalt: – Apu, verset írtam!
    – De hisz még nem tudsz írni, te!
    – Nem is írtam, csak kigondoltam.
    – No, halljuk. – Hát figyelj ide, –

    szólt Lóci, azzal nekikezdett
    s két sorban elmondta a verset:
    „Az életet adja, adja,
    egyszerre csak abbahagyja.”

    Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól
    a versed? Ennyi az egész?
    – Hát az istenről, az a címe! –
    magyarázta a gyerek; és:

    – Nem kéne még valami hozzá?
    kérdeztem én kíváncsian.
    – Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,
    ebben már minden benne van.

    – Benne van, jól van, igazad van,
    szép a vers, menj és játssz tovább! –
    Szinte ijedten csókoltam meg
    Lóci hatéves homlokát…

    Ő elrohant… Kint ragyogott a
    tavasz, a bárány bégetett
    s én eltünődve ezt a verset
    írtam a magamé helyett.

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Két régi költő

    1. Berzsenyi

    Zord énekes, borongva ünnepellek,
    Alélt idők felém rémlő kolossza,
    Az ős magyar síkságon antik Ossa,
    Setét orom, kin szittya bú a felleg!

    Vulkánszived nehéz lávája ellep:
    Villámaid tüzétől csillagozva
    Erőt tanúl a halk utód kobozza,
    S hallom zihálni sziklatömbü melled!

    És reszketőn idézem régi, fáradt
    Estéid kedvét, míg csöndben borozván
    Késztéd lelked szebb korba szállni el,

    S szolgáid félve és juházva vártak:
    A bús magyar szók, sok kevély oroszlán
    Magányod vén barlangján, Dániel!


    2. Csokonai

    Vitézem, ó, te nem voltál a zordság
    Vitéze, vén diák csak, kálvinista,
    Ki kósza farsang víg kulaccsát itta,
    S a gráciák kezébe tette sorsát.

    Ám bús homok szent venyigéje, hordád
    Lelked szelíd fürtjét, és drága, ritka
    Borából új fájdalmak méla titka
    Halk verseinkbe dús izekkel forrt át.

    Ó, látlak: lomha árnya nőtt a fáknak,
    Már láz gyötört, s a rózsás gráciáknak
    Lárvája hullt, és párka-arca lett,

    S még görnyedtél egy édes rím felett,
    Szemedben végső fény gyúlt, húnyó csillám,
    S kezed lassan, reszketve írta: Lillám!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Ady Endrének

    Mester, egy ifjú ember szól ím köszöntve hozzád.
    Szeresd, mert sok setét sorod érte sziven,
    S mert egykor, úgy beszélik, ült a térdeiden,
    S látta fénylő szeme húszévesnek az orcád.
    Most is úgy hódol lelke, oly szeliden s oly mélyen,
    Mint amaz ifjak hajták szép térdöket a földig,
    Kik ámulón figyelték az Úr komoly szemöldit
    Ama bibliabéli, hegyibeszédes éjen…

    Csodállak, aki jöttél e víg Kánába, s készítsz
    Setét, erős bort nékünk könnyeid szent vizéből,
    S áldlak, mert újra zengő s ámbrás csókod izétől
    Ajka ama holt lyánynak, ki a magyar Poézis,
    Áldlak, mert csodát mívelsz… bénák s vakok között,
    Míg gőggel megtagad sok vénhedt írás-túdó,
    S míg fitymál unt rimekkel sok ósdi sírás-túdó,

    Áldlak, mert szent magyar vagy, nagy és megöklözött…
    Áldlak, mivel szilaj vagy s szelíd, mint ama Másik,
    Kinek kemény kezétől a templomi kufár-had
    Üvölt vala… s ki szólt: Ha ki szivében fáradt,
    Énhozzám jöjjön el, s lel megnyugasztalást itt…
    Áldlak, mert engem is, ki halkan s meghatottan
    Szólok hozzád, a lelked, ó, hányszor megvigasztalt,
    Ha súlyos térdeim vonszoltam, és az aszfalt
    Furcsán kongott… s az éjben verseid mondogattam…

    Elébed szőke szűzet ma százat küldenék,
    Kiknek fiatal ajka zengőbb szavakra nyíl fel,
    S kiknek meghajló törzse szebb alázattal ível,
    Mint szóm s e könyvrehajló, bús férfiú-derék.
    Ma, ó, áldott költője a vérnek és aranynak,
    Fáj, hogy csendes dalos vagyok, s hogy nemzetem
    Kemény fiai közt hirdetlek félszegen,
    Félénk apostola az én erős uramnak…

    De lásd, ős Debrecenben él, s kora-ősz már s roskadt
    Egy szobrász, kit szerettél, s ki nagyokat akart ott,
    És akit meg se láttak, bár választott magyar volt,
    S ki estve, szomorún most nagyokat borozgat:
    Az ő fia vagyok, az ő vére és teste,
    S tört lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem
    Te tört lelked nagyságát s míg érzem: int nekem,
    S vár rám is egy jövendő, szomorú, boros este…

    Forrás: MEK

  • Baranyi Ferenc: A XXI. SZÁZAD KÖLTŐI

    („Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetéséhez!” – Petőfi)

    Már könnyelműen se – inkább sehogy.

    A lant húrjai érintetlenek,
    csupán „szent fáján” kopognak az ujjak
    ritmustalanul, reménytelenül,
    a saját fájdalmak és örömök
    zendítésére sem alkalmasan.

    Nem oly pusztában bujdosunk, mint hajdan
    népével Mózes, mert mi berkeinket
    tesszük művelhetetlen pusztasággá,
    amelyből végleg nincsen már kiút.
    Így a lángoszlop, melyet egykor „isten”
    külde s mely mára gomba-formát öltött:
    nem kivezet, hanem beűz a lélek
    odvába – s az sivárabb, mint a puszta.

    Előre hát? S hová előre? Tűzön
    és vízen át a néppel – de hová?
    Nem át a tűzön, ám bele a tűzbe,
    amelyet oltani fogytán a víz, így
    lassan már folyók medrében loboghat.

    Hamis próféták jönnek seregestül
    s ma is Kánaánt hírelnek, holott
    a tej s a méz immáron egyre több
    ember számára lesz elérhetetlen.
    A bőség kosara felül lyukas:
    mit beletesznek, fölfelé potyog ki,
    s a jognak asztalát rossz szellemek
    idézői táncoltatják szeánszon.

    Kérdezhetném, hogy meddig nincs megállás
    a nevetségessé vált küszködésben?
    Munkáinkért az élet semmivel
    fizet ma is – csak ennyi aktuális
    Petőfi verséből, mert a halál sem
    lágy csókkal zárja le a szemeinket,
    hanem kioltja irgalmatlanul
    neonreklámok s atomvillanások
    szemlélődést ölő fényözönével.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: PIPACSPERNYÉT SODRÓ

    (Benjámin Lászlónak)

    Szégyenkezésre nincs okod: a hajlam
    legénykedésre sose ösztökélt,
    de látva, hogy varjak sötét csapatban
    négyszögesítik az ég fénykörét:

    fülsértő, harsány hallgatásba fogtál,
    az Istent ezzel józanítva ki,
    a csönded úgy üvölt azóta, hogy már
    a mindenség partján is hallani.

    Pedig csupán a Vadaskerti úttól
    a Kálvin térig tartó dünnyögést
    hagytad te abba, mert lassan kicsúfol
    az is, kinél ma sincs se tűz, se kés.

    Vagy meglehet: jövőt-csereberélő
    kalmárzsivajtól szakadt meg szavad,
    hisz már azt hírelik, hogy ama végső
    harcért hitelt az ószeres sem ad –

    hát nem! És százszor nem! Ha volt a földön
    értelme áldozatnak: lesz, aki
    pipacspernyét sodró szelekkel eljön
    az elvérző zászlót meghajtani.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: TEJÉRT S MÉZÉRT

    (Váci Mihály emlékére)

    Könnyű most rálegyinteni!
    A szobra is olyan sovány, hogy
    a varjú már a vállán károg –
    madárijesztőnek hiszi.

    Mennybe vitték a jegenyék,
    majd gyökerükig visszahúzták –
    a földbe így került. Hazugság,
    hogy magas volt neki az ég.

    Sokan kiöntik a jövőt,
    mert légy esett az anyatejbe
    s mert nem csinált nyarat a fecske,
    amely elsőnek visszajött.

    Ki csak tejért s mézért perel:
    nyűg a fennkölt nektárivóknak,
    kik mégis mindig átkozódnak,
    ha percre kiapad a tej.

    Hát mit akarok tőle még?
    Próbálgatta a lehetetlent.
    S nem szegte meg azzal, hogy elment,
    az érkezés igéretét.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: És költő volt, igen!

    (Radnóti Miklós emlékére)

    Ő férfi volt, igen! A kiskert és a meggyfák
    fedezékébe indult, akár anyás melegház
    ölébe félve búvik a frissen nyílt levél,
    kivárni zöld reményben, míg elvonul a tél.
    De az újságba nézett: ó mennyi seb, kereszt még!
    És ujjai begyéig futott az idegesség,
    kettős kín húzta-lökte: tenni vagy megmaradni?

    A kertajtóból hosszan nézett utána Fanni.

    És ember volt, igen! Az elvadult pilótát
    a mámorig tüzelték – akár a rum – a bombák,
    már-már nem is parancsra: önként és kéjjel ölt,
    rommá alázkodott alatta lenn a föld.
    És ő elszórta benne az emberi tüzet:
    gondolkodjon kicsit, míg száll fejünk felett.

    És költő volt, igen! Ha farkas-száj szorít:
    jogosan élheted a farkas törvényeit,
    megértem kit barakkos rabsorsa úgy gyötör,
    hogy marharépa-héjért, ha kell, társára tör,
    ott még a legnemesbnek is egy, csak egy a gondja:
    egy répahéjnyit élni, másfél percig naponta.

    S az ő fő gondja az volt, hogy ott is verset írjon,
    aléltan araszolván a ronggyá gyűrt papíron,
    még ott sem dobta el a tollat, mint a megvert
    sereg futó bakái bajtársukat: a fegyvert,
    ő költő volt, igen! S ti, akik plüssben ülvén,
    nyafogtok, hogy hiányos az „alkotó-körülmény”,
    egy répahéjnyi percig gondoljatok csak arra,
    ki úgy tapadt a tollhoz, mint kéz a puskaagyra.

  • Baranyi Ferenc: Betyárbecsület

    Az enyim, a tied. mennyi
    lármát szüle, miolta
    a mienk nevezet elűle – írta Vitéz,
    mert még csak nem is sejthette,
    hogy a folyamat visszája
    még lármásabb viszályt szül majd.

    Sándor pirosló arcokról és
    piros zászlókról papolt lelkesen –
    ezért aztán Szibériába száműzte őt
    a hálás utókor.

    Sohse hull le a vörös csillag – fújta
    a Szilágyságból szalajtott hírlapíró,
    nyilvánvaló, hogy vörösboros káprázatában.

    Attila olyasmit dünnyögött, hogy
    a költőnek, ha van élte még egy,
    az mindenképpen a proletár utókoré.
    Meg is lakól érte: még a nevét viselő
    utcatáblát is veszély fenyegeti.

    A Nagy Elődök tehát
    csacskaságokat locsogtak összevissza.

    Miért van mégis,
    hogy én még mindig
    az ő csacskaságaikat rebegem fohászként?

    Nyilván rosszul felfogott
    kollegialitásról van szó.
    Mondhatni a mundér becsületét
    védem.

    Ám a semminél
    még a betyárbecsület is több
    ebben a becsületprédáló ínségben.

  • Heltai Jenő: Itt az idő

    (A költő utolsó, félbemaradt kézirata)

    Itt az idő, most kell merészen
    Az elmúlással szembenéznem
    S valami elmés búcsúszót hörögve
    A szememet lehunynom mindörökre
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    Egy füstbement ………. pálya
    Keserű, gúnyos, gyilkos kritikája.