Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.
Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
hogy szomjuhozó lelked is igyék.
Elveszni testben, csak lélekben élni,
míg eső csapja ablaküveged.
Elfelejteni mindent – nem remélni…
Hogy csak az édes csönd legyen veled…
Forrás: Lélektől lélekig
(Tandori Dezső fordítása)
Szívünk kettős honvágy szorítja össze,
elérve azt a szörnyű partfokot,
hol a sír ásít, e sötét torok;
arcunk, szemünk fakul halottüresre.
Földi honvágy gyötör, mert vége lesz e
létnek, kínját-gyönyörét itthagyod;
az égi honvágy, mint a hajnalok
friss szele, hív már valahova messze.
E kettős honvágy zeng a hattyúdalban;
ikerpatak a végső könnypatakban:
szelíd hiányé, rideg búcsúzásé.
Talán titokzatos énünk se más
az éles szemnek: kis sötét vonás,
metszésvonal – két szétfutó világé.
Forrás: Szeretem a verseket
Mért oly hosszú az út a szívtől a szájig,
Hogy lüktető lelkem sohasem jut odáig!
Hogy a mindenségtől úgy el vagyon zárva,
Csendes, békés szerrel nem jut napvilágra!
– Életemnek fáját erősen rázzátok,
Hadd hulljon gyümölcse ujjongva reátok –
És mint dió burka – ha hull napos ágról –
Repedjen meg szívem a nagy boldogságtól!
Törjétek fel zárát az „én-álmodásnak”,
Hogy elepedt lelkem odadhassam másnak –
Másnak, másnak, másnak – ki megváltja tőlem,
Ki mint húrból hangot kicsalja belőlem –
Ki valóra váltja – megitatja vérrel,
S megéteti könnyes szerelem kenyérrel!
Forrás: Lélektől lélekig
Bilincs a kézen, az ajkon lakat,
De felhők felett, de vizek alatt
Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!
Legyen tanyám kietlen szirtorom
Vagy börtönöm pokolmély vártorony,
Én amit akarok, azt gondolom!
Ó, mi gyönyör, ó mily isteni kép:
Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.
Repülj képzelmem, csillagokig szállj,
Az Isteneknek lángitalt kínálj!
Durva őrszem rád nem rivallhat: „állj!”
Repülj, semmi se szegje kedvedet,
Repülj, szakítsd magadra az eget,
Építs, vagy ronts; neked minden lehet!
Repülj, oltsd ki a földi lángokat
És népesíts be új világokat,
Nincs porkoláb, aki meglátogat!
Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,
Köd oszlopába, áldozat füstjébe,
Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!
Te tövistelen téped a virágot
S nyomodba kémek serge meddőn hágott,
Műhelyedben, Mester – téged ki látott?
Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,
Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,
S nincs, aki Téged bekerít, határol.
Szabad vagy, mint űrben a fénysugár,
Szabad, mint a morajló tengerár,
S csak öntörvényed s korlát, határ.
Élet, Halál: minden beléd merül,
És bíróul fölötted ki sem ül,
Csak aki lát – az Isten egyedül.
Forrás: Lélektől lélekig
Reményik Sándor, szabadság, gondolat, képzelet, lélek, hit, líra
Vetkőzni vágy lelkünk, mert tenger az ég most és part a világ.
Eleven és veszteg állnak és reszketnek a százkezű fűk,
Ezer remegő ujj, remegő sötét ujj kapkodja szelíd
kívánkozással az ellengő szeleknek úszó selymeit,
s még e selymek közt, e remegő sok ujj közt úszik, foszlik, száll
végső pár szavad, mint egy utolsó fátyol, amit ledobtál.
S most lelked oly pőrén csapódik lelkemhez, mint a néhai
táncos orgiákon, ha kihunytak már a fáklyák lángjai,
de a tánc tovább folyt, s a heverő vendég bőrét hirtelen
sima comb súrolta a pajzán sötétben forrón, meztelen.
Óh mit ér a hús unt mezítelensége! mily semmi a test!
Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt.
Nézd, a Nap fáklyái kihunytak, homályban a nagy Orgia,
csüggedez a fáradt vendég – be jó lelked érintése ma!
Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujju fák,
ezer remegő ujj – s nyílt tenger a Semmi – vak part a Világ.
Úgy állunk a parton, mint halálra jegyzett boldog szeretők
meztelen és veszteg állnak és reszketnek a tenger előtt.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet – mint egy falevél,
Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy elvesző árnyalat
Az alkony ezerszínű tengerén,
Szeretném fölszívni az árnyakat,
S magamat tőlük fölszívatni én.
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet – mint egy lehelet,
Mint szél fuvalma, mely alig-alig
Borzolja fel az alvó vizeket,
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy tétova napsugár,
Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
És nem keres és nem talál,
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet – mint egy tűnő napsugár.
(S szeretném, ha mellettem elmenet,
Valaki szólna:
„Nézd, már itt az ősz,
Sárgulnak lassacskán a levelek.”
És nem ismerné meg a levelet.
És szeretném, ha rajtfelejtené
Valaki a szemét az alkonyégen,
S szólna: „ezerszínű az alkonyat,
Így láttuk ezt valaha, – vele – régen.”
És nem sejtené, hogy egy árnyalat
Az esti színek közt én vagyok éppen.
És szeretném, ha jönne valaki
Az erdő rejtekébe
És szólna: „nini, milyen különös:
A nap e mély homályban is ragyog.”
És nem tudná, hogy az is én vagyok.)
Szeretnék úgy hozzádsimulni
Természet – mint a vén moha
A fák északos oldalán,
S nem lenni hozzád hűtelen soha.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint tücsök hangja holdas éjeken,
S szeretném, ha valaki elborongna
Rajtam, mint múltból zengő éneken.
S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
Természet – mint a síri por,
Mit ezeréves hantokról a szél
Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
Ott játszana velem egy kisgyerek,
Kicsiny kezén futnék fel és alá,
S e port, mely egyensúlyát nem leli:
Egy percig egyensúlyban tartaná.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem abban áll egy ember valódisága,
amit neked kimutat, hanem abban, amit nem tud kimutatni.
Ha tehát őt meg akarod érteni, ne hallgass arra,
amit mond, hanem sokkal inkább arra figyelj, amit elhallgat.
Forrás: Lélektől lélekig
Ott lenn, a víz alatt
Egy másik, mélyebb ég;
S hogy kisímult a tükör:
Ezernyi csillag ég,
Ragyogj, ragyogj,
Te vízalatti ég!
Ragyogj, ragyogj,
Te örök Ideál,
Tőled el nem választ
Sem élet, sem halál,
Ragyogj, ragyogj, örök-idegenül,
Fenn is, lenn is elérhetetlenül,
Ragyogj, ragyogj!
Ragyogj, ragyogj,
Örökkön tiszta kép
E lélek vízalatti, mély egén,
Én már tudom: Csak azt nem vesztem el,
A miről sose mondhatom: enyém.
Ragyogj, ragyogj
Éjféli Csillag, lelkem mély egén.
Forrás: Lélektől lélekig
A jég
meg az ég
szikrázva simul össze,
a szél
se beszél:
por-hóval kergetődzve
játszanak
– mert szabad…
E fényes-boldog pusztaságban
nincs hazug szó: tisztaság van;
senki se kényszerít, senki se tiltja, hogy válassz,
itt te vagy a kérdés és csak te lehetsz a válasz!
Égnek
és jégnek
kristály síkjai közt suhan a lélek…
a levegő penge-éles és szesz-tömény,
itt mégse félek, mégsem érzem a vesztemet én;
röpülve, zuhanva,
pörögve, suhanva
szótlanul mond hálát jégnek és égnek
a táncba-szabadult, eszelős-tiszta lélek!
Oly jó:
erre nincs szó!
S ha vége a dalnak és fárad a láb:
a JÉGTÁNC minden kis karcos nyomát
némán begyógyítja a szűz hó.
Forrás: Lélektől lélekig
„De látok egy másik törvényt
az én tagjaimban, mely ellenkezik
az elmém törvényével…”
(Róm 7,23)
I.
Ketten vagyunk. Nem tudom ki a másik.
Lestem hajnalba nyúló éjszakáig.
A Lét partján, hol született a Kétség
Ő volt az éjben egyetlen Fehérség.
Nőtt, ahogy az árnyék terjengett bennem,
Ő segített mindig magamra lelnem.
Még nem tudtam azt, hogy létezik, hogy van,
– Meséltek Róla sejtelmes szavakban.
Mikor zsibbadt a lét s árnyak kihűltek,
Észrevettem, hogy zenéje van az űrnek.
Ő volt a zene és én voltam az űr,
Zenélt bennem folyton, legeslegbelül.
Ő volt a csíra, én csak a héj voltam,
Ő napként derengett, én árnyékoltam.
Én csak árnya vagyok, Ő bennem a Fény,
Én torz csonkaság, Ő egyetlen Én.
Az ének Éne, zenék zenéje: Fény,
Én árny, vak árny, folt a lét üregén.
II.
Ketten vagyunk. Nem tudom mikor jött.
Csak itt volt bánatok, örömök között.
A világ Vele lett teljes, egész,
És így lett nekem a világ kevés.
Ketten vagyunk. Ő mindig az Igen.
Én a Nem, s mégis megvan nélkülem.
Ő volt a Jóság, Kezdet, Akarat,
Minden gonoszban én voltam a mag.
Ellene megyek? – Nem védi magát.
Én vesztek, ha elveszem igazát.
Mert nincs Ő velem, azért van magány,
Sírok mint csecsemő anyja után.
S ha betelek vele, sok Ő nekem,
Túlcsordul gáttalan életemen.
Ő Lélek, Szabadság, rajtam bilincs,
Ő mindennel bír, nekem semmim sincs.
Ketten vagyunk s hordjuk egymás terhét,
Ő arcom kínját, én álma szépségét.
Ő éghetetlen s mint a tűz tiszta,
Én mindig tövemig égek vissza.
III.
Ketten vagyunk. Mindörökké ketten.
Összezárva rokon, ismeretlen.
Örök ellentétek, szín és fonák,
Egymást felváltó, két külön világ.
Űzzük egymást vak szerelemmel,
Ki nem józanít ebből a reggel.
Lelkünk törvénye ez a szeretet,
Örök ige már, csupa forró tett.
Mérjük egymást, végtelen a mélység,
Nézzük egymást, teljes a sötétség.
Mint ólmot a feneketlen tenger,
A mélység minden kutatót elnyel.
S csak azt tudom, én vagyok a sírás,
Ő az örök bú, én a csodálkozás.
Én zaklatott vagyok, mint az éjfél,
Ő nyugalmasabb az anyaméhnél.
Én csupa vágy, törés, fullánk, tövis,
Benne puha a bazaltszikla is.
Ő és én, együtt, egymásba zárva,
Két iker egy, fájunk a világra.
