Címke: lélek

  • Kosztolányi Dezső – Szerelmesek

    A fejüket a tenyerükbe véve
    úgy nézik egymást,
    mint akik nem látták már ezer éve,
    dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
    szép mozdulattal
    testük csodásan-égő drágagyöngyét,
    majd szájukat a csókhoz igazítják,
    keresve átkozott-zárt életüknek
    a nyitját,
    de tétováznak még, várnak sokáig,
    eltávolodnak, úgy tekintenek föl
    a messze mámor ködbe fúlt fokáig
    boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
    nagy csillagával, hogy magukra öltsék
    a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
    és szájuk és szemük és benn a lelkük
    reszket.

    Forrás: Lélektől lélekig


  • Tóth Árpád – Az árnyból szőtt lélek

    A fák szelíd, nagy árnyát nézni este
    Szeretem én aranyszín dombokon,
    Áldott az árnyak test nélküli teste,
    Titkos kelméjük lelkemmel rokon;
    Hisz Isten tán fenyőfák gyenge gyanta
    Lehű árnyából este szőtte meg,
    S a furcsa mélabút ekként foganta,
    Mely lágy redőin egyre ott remeg.

    Áldott takács az Isten, s kincs a lélek,
    Hányszor terítém csöndes fátyolát
    Magam köré, és véle szépitélek,
    Éles fényekkel bántó, vad világ!
    Az emberek önző zsivaja édes,
    Testvéri, bús zenévé fátylasult,
    S forró, maró napokból mély, setétes,
    Merengő tájjá csöndesült a múlt.

    S ha néha fájt, hogy arcul üt a testvér,
    S a hűnek vélt szív csak hideg mirígy,
    Hogy bűnök malmát zúgatja a rest vér,
    S hogy néha még az Isten is irígy,
    Merengő órán szétterült a fátyol:
    Árvák vagyunk mind! – sírta egy titok,
    S bocsánat lett a sajgó bosszuvágyból,
    S részvétre vált a szisszenő szitok.

    S fákat szerettem, s szirmok tüneményét
    Figyeltem andán, s méla könyveken
    Ragyogtattam a lámpa mézszín fényét,
    S csöndes Szézámok üdve nyílt nekem:
    Egy óra tán a zűrös, lomha napban,
    Egy árva barlang, mit a könny vize
    Vájt s tett meleggé, s én megbújtam abban,
    S éreztem, jó az élet bús ize.

    Sok este halk szivarnál sárga bábut
    Kockás mezőn kedvvel léptettem én,
    A Malomárok kinn már jég alá bútt,
    S a kandallón vén tölgy dalolt kemény
    Erdei dalt, s izzott moszatszakálla, –
    Távol harmónikák híttak rivón,
    S a fenyvesek fölé ragyogva szálla
    Aranyszárnyán a roppant Orión.

    Éjfél felé a jó falusi doktor
    Öreg kezét megráztam; új szivar;
    Mentem, s mint úti csöndes fák a hótól,
    Lelkem versek terhétől lett bizarr,
    S hazasiettem írni, írni, írni,
    Hiába csalt a csíkos dunnaágy,
    S kacagtam, ha lágy rímbe tudtam sírni
    Tündér fájdalmad, édes ifju vágy!

    Így, apró, szétszórt szigetek hajósát,
    Félszeg Ulyssest, sok szelíd kaland
    Vigasztalt, csalt a szirtes, zord valóság
    Sivár vizén boldog boldogtalant –
    Így lettem hálás minden gyáva kincsért:
    Pipám füstjéért, karcos kis borok
    Kortyáért, hozzám hajló anda tincsért,
    S hogy ajkamról peregnek halk sorok.

    Ó, jaj, miért bánt így hát most az élet,
    E rettentő, vonagló, új világ,
    Mindennap egy új Utolsó Itélet
    Vas kürtje zúg, setét villáma vág;
    Reszketve terítem a védő fátyolt
    Magam körül, s eltépi a vihar,
    És minden barlang, melynek csendje lágy volt,
    Most ferde száj, mely szörnyű jajt rivall.

    Ó, Isten, Isten, lelkek ősz takácsa,
    Nézd drága kelméd, kincses szőttesed,
    Bölcs, bús szemed imhol könnyezve lássa,
    A sok finom fonál hogy szétesett –
    Ó, lesz-e még perc, újraszőni szépen,
    Ha elcsitult az orkán gyász zaja,
    Vagy, reszkető rongy, így hull szét a szélben,
    Mint omló partok éjszín zászlaja?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine – Holdfény

    Különös táj a lelked: nagy csapat
    álarcos vendég jár táncolva benne;
    lantot vernek, de köntösük alatt
    a bolond szív mintha szomorú lenne.

    Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
    életművészet! Ámor győztes üdve!
    De nem hiszik, amit a száj dalol,
    s a holdfény beleragyog énekükbe,

    a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
    melyben álom száll a madárra halkan,
    s vadul felsírnak a szökőkutak,
    a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

    Forrás: Lélektől lélekig
    (Szabó Lőrinc fordítása)

  • Kosztolányi Dezső – Beszélő boldogság

    Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.
    Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.
    Beszélni kell mindig, s nem embereknek,
    hogy vége már, eltűntek a veszélyek.

    Beszélni égnek, fáknak és ereknek,
    neked, ki nagy vagy, mint az űr, te lélek,
    s nincsen füled sem, látod, én eretnek,
    csupán neked, a semminek beszélek.

    S ki hajdanán lettél a fájdalomból,
    mely a vadember mellkasába tombol
    és a halál vas-ajtain dörömböl,

    most megszületsz belőlem és dalomból,
    minthogy kitörve rég bezárt körömből,
    ujjongva megteremtelek örömből.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula – Gyöngyök

    Vannak dalok, mik titkosak,
    szívünk éjében élnek,
    elfojtott, néma dalai
    mély szenvedélynek.

    Vannak gyöngyök, mik titkosak,
    örvény mélyén teremnek,
    becsesek, fénylők, nem valók
    az embereknek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ismeretlen szerző: Micimackó és barátai Babits Mihály versét éneklik (átirat)

    De szép is lenne, ha egy este, elalvás előtt
    Betoppanna Micimackó, hogy látogatóba jött
    És megkérdezné: Véletlenül akadna egy kis méz
    És bölcsen megbeszélnénk, hogy a méz mindig kevés

    És eljönnének Micimackónak az ismerősei
    És Nyuszival együtt barátai és üzletfelei
    S egy égi kar intene, hogy énekelhető egy dal
    amit a Babits Mihály bácsi írt nekünk

    Mindenik embernek a lelkében dal van
    És a saját lelkét hallja minden dalban
    És akinek szép a lelkében az ének
    Az hallja a mások énekét is szépnek

    És beszélgetnénk arról is, hogy a lélek mire való
    Mire Micimackó megjegyezné, hogy énekelni jó
    És Bagoly persze mondaná, hogy a pszichózis bonyolult
    És Malacka meg szégyellné, hogy erről nem tanult

    És Nyuszinak eszébe jutna, hogy épp valamit nagyon keres
    De Füles csak legyintene, hogy szóra sem érdemes
    És Zsebibabának elmagyarázni a problémát nehéz
    De Micimackó azt mondaná, tudod, ez olyan, mint a méz

    Mindenik embernek a lelkében dal van
    És a saját lelkét hallja minden dalban
    És akinek szép a lelkében az ének
    Az hallja a mások énekét is szépnek

    És Micimackóval együtt most már te is jól tudod
    Hogy énekelni mindenképpen kellemes dolog
    És szorult helyzetünkben jó, ha kéznél van egy dal
    Mit együtt énekelhetünk, és senkit nem zavar

    Mindenik embernek a lelkében dal van
    És a saját lelkét hallja minden dalban
    És akinek szép a lelkében az ének
    Az hallja a mások énekét is szépnek

    Forrás: Lélektől lélekig
    (Babits Mihály: „Mindenik embernek a lelkében dal van” – szabad átirat, ismeretlen szerző)

  • Reményik Sándor: Ne szóljatok

    Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
    fojtsátok vissza lélegzetetek…
    Nézzétek: fa vagyok,
    reszketnek rajtam a színes levelek.
    Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon,
    életen túl, innen a halálon
    még tartja őket valami csoda…
    Pedig elmúlt Halottak napja is,
    mi most nem hull le, nem hull le soha,
    ne szóljatok, és ne mozduljatok, –
    egy pillantás, egy sóhajtás elég:
    és lehullnak a legutolsó álmok,
    és meghalnak az utolsó mesék.

    Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
    egy nesztelen lépést se tegyetek, –
    mi most nem hull le, nem hull le soha,
    hátha örökké tart ez a csoda,
    hátha nem hullnak le a levelek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Így emlékszem

    Így emlékszem most-múlt szörnyű napokra:
    Ha tudtam volna imádkozni akkor,
    Így imádkoztam volna:

    Uram, kimondhatatlan rettegéssel
    Nézem, hogy indul teremtett világod
    Szakadni szerteszéjjel –
    Hogy indul válni vérré és üszökké,
    Amelyből nincsen feltámadás többé.

    Szívszorongva számlálom mindenütt
    Közel és távol szeretteimet,
    Jajdulva kérdem, hogy mi lesz velük
    S mivé lesz a kicsiny magyar sziget –
    De minden szörnyűségnél szörnyűbb kérdésem ez:
    Uram, a lelkemmel, a lelkemmel mi lesz?

    Így várjam a véget tompán, tunyán –
    És szívet vesztve és vesztve fejet?
    Segíteni ne tudjak senkinek?
    Ne tudjak egy tiszta tekintetet,
    Bátor, tudó pillantást vetni fel
    Az égre, amely füstben tűnik el
    S a földre, amely alattunk inog?

    Így találjanak, szégyenteljesen
    Kapkodva, az apokaliptikus
    Pillanatok?!

    Én Istenem, tartsd fel a végzetet,
    Takard be irgalmadnak fátyolával
    A nőket s a gyermekeket –
    Kegyelmezz a bűnös világnak,
    Mindennek, ami itt hamis
    És nekem is –

    Ám ha mégsem lehet:
    Velem tedd meg ezt a csodát:
    Érjem fel, bárha ágaskodva is
    Lélekkel a roppant tragédiát!
    Legyen számomra legalább nyitott könyv
    A Jelenések Könyve –

    A szívembe, mint gyűjtőmedencébe
    Zuhogjon mindeneknek vére, könnye.
    Lelkemet köszörüld ki, mint a kardot,
    Éles legyen, mint a beretva,
    Kiköszörült élén csillanva tükröződjék
    A világ bíbor-sötét alkonyatja –
    Bármi jön: tudjak vele szembenézni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István – Lélek-tükrök

    Nézz két szemembe,
    lásd meg bennük önmagad,
    és lelkeinket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – A szív s a szem

    A szív érez, a szem kutat,
    Szép lány szerelméhez utat.
    A szív dobog, a szív sóhajt
    Ha a lány távol nincsen,
    A szem ellesi az óhajt:
    – Mit kívánsz édes kincsem?

    Ha eltűnik a szerelem,
    A szív kérdi: – Mi lesz velem?
    Önzö szív! magára gondol
    S csakhamar életre kel.
    S nem gyötrődik semmi gondtól,
    Hisz gond nélkül válik el.

    A szem, ha nincs vis-a-vis-ja,
    Rejtett kincsét előhívja,
    S mosogatja gyötört lényét,

    De ez már mit sem segít,
    Vissza nem kapja a fényét,
    Ha elsírta könnyeit.

    Forrás: Lélektől lélekig