https://verskucko.com

Címke: lélek

  • Hatos Márta – Kóborló lelkek

    Van lélek, amely fényével beragyog
    zord erdőt, folyókat, az egész életed.

    Szárnyaló gyermek, megfáradt vándor,
    gondjait, titkát halkan osztja meg veled.

    Szikrázó hévvel örökkön élni vágy,
    szava álom és mindig tiszta láng.

    Nem tud bántani, haragja nincs,
    amerre lép, nyomában ott a kincs.

    Van lélek, amely csapongó, szertelen,
    szelíd vagy vad, mégsem árt soha neked.

    Vannak napsugárral átszőtt lelkek is,
    melyek melege átjárja a te szíved is.

    Kik a mosolyuk mögött könnyet ejtenek,
    s halvány csillagon keresnek helyet.

    Vannak lelkek, kik halkan zümmögők,
    nektárt gyűjtenek, s nem tudod, kik ők.

    Van lélek, amely egy láthatatlan kéz,
    ha elesel, fölemel, s többé nem félsz.

    Van lélek, melynek végtelen sikolya
    szívedbe mar és nem enged el soha.

    Van lélek, amely álnok, hitszegő és hazug,
    éget, mint zsarátnok, ha egyszer bajba jut.

    Van lélek, mely éhesen kóborol, s ha enni, inni
    adsz neki, akkor is menekül, mint a farkasok.

    Van lélek, ki a dicsőség mezején
    kardot kirántva győztesen előre tör,

    s nem látja senki: mellén a csillag
    más harcosok vérétől tündököl.

    Ember!
    Te, ki kóbor és gyarló lelkekkel találkozol,
    hibázol, ha gyűlölsz, ítélsz vagy csodálkozol.

    Csak tudnod kell:
    van lélek, amelyben látod az eget,
    s van, amelyben pokol tüze fenyeget,

    van, mely a sötét éjben utat mutatva neked ragyog,
    s van, amely villanó fényével egyetlen csapással
    halálra sújt!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor – Emlékezés az otthoniakra

    A nevükre aranyos napfény
    Ragyogja be mindig a lelkem.

    Sokszor-szokszor gondolok rájuk,
    S mindig mosolyos dallal telten.
    És mindig újak énnekem.

    Sokszor, mikor ködös az alkony,
    Sokszor, mikor könnyes az este:
    Suhogva bont szárnyat a lelkem
    És suhanón száll messze-messze.
    Olyankor hozzájuk megyek.

    Hangtalan-halkan odalépek.
    Olyankor elnémul az ajkuk,
    És félig-sejtett sejtelemképp
    Reszket a lámpa fénye rajtuk.
    És nem tudják, hogy ott vagyok.

    Olyankor megrebben a lelkük,
    Mint halk szellőn fodra a tónak.
    Valahogy a lelkemet érzik,
    S nem is tudják, hogy rám gondolnak,
    Csak összeragyog a szemük.

    Nem is tudják, hogy láttam őket,
    Nem is tudják, hogy köztük jártam,
    Hogy megfürdöttem a lelkükben:
    Gyümölcsillatú napsugárban.
    S hogy csupa illat a szobám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vlagyiszlav Hodaszevics – Lélek

    A lelkem, mint a telehold, olyan:
    oly tiszta fényt sugárzik fagyosan.

    Magának ég az égen, odafent –
    és nem szárítja fel könnyeimet:

    s nem fáj neki soha az én bajom,
    s nem érti szenvedélyes sóhajom;

    s hogy szenvedésből nékem mennyi jut –
    a fénylő lélek erről mit se tud.

    Forrás: ismeretlen fordítás

  • Keresztury Dezső – Mindig velem vagy

    Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.
    Elküldelek s követlek; újra elhagy
    kalóz kedvem s hiányod visszaszív.
    Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma
    vonások, gyors madárban röpte célja,
    kút mélyén tiszta víz.

    Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,
    vágyad tündér játékát őrizem meg,
    szemedből a tekintet,
    bőröd meleg színéből, szád ízéből,
    ölelésedből, csipőd halk ívéből
    újrateremtelek.

    Mély álmomban csókodra ébredek fel,
    minden nap újra és új értelemmel
    fogalmazlak meg: így élsz igazán!
    A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből,
    ha arcom lengeti a víz, színéről
    szemed néz vissza rám.

    Mint tükörben a tükör tükörképe:
    végtelen arc fonódik egy füzérbe;
    melyik vagy te? és én melyik vagyok?
    Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,
    s bennünk a világ. Vagy a végtelenben
    valami még nagyobb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva: Lélekkötél

    Hallgatag vagyok
    Sokszor nem beszélek
    Magamban vagyok
    Lehet hogy ez vétek
    Eltemetem magam
    Falakat emelek
    Kitörni sem akarok
    Mert mindentől félek.

    Félek a szavaktól
    Félek a zajoktól
    Félek a csendtől
    Félek a rendtől
    Félek az álmoktól
    Félek az árnyaktól
    Félek a Naptól
    Félek a Holdtól

    Félelmeim magamnak teremtem.
    De ha elmegyek, megszűnnek az utak,
    Csak csend van és néma kiszáradt kutak,
    Mik már nem adnak vizet a szomjazónak.

    Lélekkötél csüng alá a gerendáról
    A hurok szorul, a szék felborul..

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Somlyó György – Arcod

    Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át
    fölötte vijjogón a gond.
    S tükrén az oldhatatlan szomorúság
    sikamlós olaja borong.

    Vizére, mint lehajló parti fűzek,
    borul lombos, sötét hajad.
    Iszamós emlékeid hínárba fűzted
    s most ott kúsznak a víz alatt.

    A távolból derengve imbolyognak,
    mint hegyek ködlő ormai,
    múlt rettegésnek, szégyennek s iszonynak
    feltornyosúló árnyai.

    Majd csillanó mosoly bukkan ki szádra,
    mint felbukó fényes halak.
    De félve visszahull mindjárt s utána
    csak hullám és zavar marad.

    Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben,
    mely sóhajaidból fakad!
    Most kél a hold és ver föléd az éjben
    vágyakból ragyogó hidat.

    Súlyos ködként fed a bizonytalanság,
    nem törik át fénylő szavak.
    Az ifjú, megrázó boldogtalanság
    csodálatos tájképe vagy.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ady Endre: A KÖNNYEK ASSZONYA

    Bús arcát érzem szívemen
    A könnyek asszonyának,
    Rózsás, remegő ujjai
    Most a szivembe vájnak.

    Érzem az illatát is ám
    A rózsás, gyilkos ujjnak
    S véres szivemre szomorún
    A könnyek hullnak, hullnak.

    Az ajka itt mar édesen,
    A haja ide lebben,
    Az egész asszony itt pusztít,
    Itt, itt: az én szivemben.

    Bosszút itt áll az életért,
    Aknát itt ás a multnak.
    Véres szivemre szomorún
    A könnyek hullnak, hullnak.

    Nagy az én bűnöm. Vesszen is,
    Kire a végzet mérte,
    Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
    Megérezze, megértse.

    Maradjon szent talánynak Ő,
    Maradjon mindig újnak.
    Véres szivemre szomorún
    A könnyek hullnak, hullnak.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Juhász Gyula – Szemek beszéde

    Sokáig némán, némán nézik egymást,
    Mint tenger és ég, mint bús messzeségek
    És szól az egyik: Ó most semmi sem bánt!
    És mond a másik: Ó most újra élek!

    Az egyik mélyén vak reménytelenség,
    A másik mélyén mennyek üdve szunnyad,
    Az egyik szól: Ó elveszett gyerekség,
    A másik mond: Bennem ring drága múltad.

    Az egyik, mint az áldozati bárány,
    Szelíden, gyáván és riadva rebben,
    Az élettől gyötörten és ijedten,

    A másik szűzi bátran, büszke árván
    Szól: Élni fogsz! A másik: Messzi szentség!
    És érzik, hogy zúg a végtelenség.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Egy lélek állt…

    Egy lélek állt az Isten közelébe’
    S az örök napsugárban reszketett
    És fázva félt,
    Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
    És keserűn kelt ajkán a „miért”,
    Mikor az Isten intett neki: „Készülj!

    Valaki ott lenn meg akar születni,
    Neked szőtték e színes porhüvelyt:
    Pici kezeket, pici lábakat;
    És most hiába, le kell szállanod,
    Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
    Hogy e testet betöltsd,
    Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
    Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”

    S szólt a lélek: „Én nem akarok menni!
    Én boldog vagyok Veled, Istenem;
    Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S elhagynom búsan és reménytelen
    Az angyalokat, testvéreimet?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

    A meghasonlás örök köntösét,
    A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
    Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
    S láng, mely üveg alól is égig ér:
    Mit vétettem, hogy bezársz engemet
    Kehelybe, amely megrozsdásodik,
    S ampolnába, mely romlandó cserép?!”

    És szólt az Isten szigorún: „Elég!
    A törvény ellen nincsen lázadás!
    Ha milliók mentek panasztalan,
    Talán te légy kivétel?
    Mint a fiókát az atyamadár:
    Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
    S jobban becsülni meg az örök fészket!”

    S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
    Szomorún indult a kapu felé,
    De onnan visszafordult: „Ó Uram,
    Egy vágyam, egy utolsó volna még;
    Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
    Szerettük egymást véghetetlenül,
    Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
    Szeretném viszontlátni odalenn,
    Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
    S felelt az Úr:
    „Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lénárd József – Öröme légy önmagadnak

    Amilyen vagy a világon, egyetlen.
    Életed tiéd, titokzatos érték.
    A létezés örömét énekelték,
    mikor születtél, könny volt a szemekben.

    Öröme légy önmagadnak, úgy, szépen,
    ahogy a szívben az összhang: Mindenség.
    Legyél, ki az örömöt akarod még,
    és akard, hogy magadban elmélyedjen!

    Ki örüljön neked, ha nem ismered
    saját örömöd, mely benned született?
    Éld tudatosan lelked létezését!

    Saját magadra vigyázz, nincs több sehol.
    S ha az öröm hangja vágyva hozzád szól,
    ne csukd be sohase lelked vágyszemét.

    Forrás: Lélektől lélekig