A téjszín léget elkeverte
fekete borával az éj:
lelkem ma, vágyak büszke lelke,
megúnt szavakkal ne beszélj,
húnyd be az ajkad, nyisd ki szárnyad,
szabad szemeddel szerte nézz:
ma messze szállnod
nem nehéz.
Mámorosan az éj borától
szárnycsattogás legyen dalod:
ki éjt iszik, a kéjre bátor,
tenéked ez volt italod.
Sokáig ittad, részegülhetsz,
azért vagy mostan oly szabad:
repülhetsz
magad.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Vak voltam – látom a szemed
Süket voltam – hallom a hangod
Néma voltam – gügyögni kezdek,
Légy csendben, hallod?
Hallod? Torkomba zümmög
Elnyújtott, furcsa, vádoló panasz:
De messze, messze, de régi, de mély –
Hogy sír! Mi az?
Asszonyt igéző férfi búg,
Vagy ölbekúszó, gyönge gyermek?
Anyám, nem jó volt. Szülj meg újra.
Rossz voltam. Verj meg.
Forrás: magyar-versek.hu
Köd borong; száll a daru
zúgva fenn az égen;
száll s meleg hazát keres
déli messzeségen;
néki ott virít a hon,
hol nincs tél az ormokon.
Sárga a virágbokor,
a lomb hervadandó;
a mit látsz, oh föld fia,
hamvatag, mulandó.
Gyarló létből a kebel
jobb hazába esdekel.
Szív, beteg szív, itt az ősz;
lombjaid lehulltak,
s többé földileg neked
ők ki nem virúlnak;
de ne szálljon bú reád:
lelsz te is majd más hazát.
Forrás: magyar-versek.hu
Tavaszodik már az idő,
beköszönt a napsugár.
Lelkem édes gondolatja
fönt, a felleg-honba’ jár.
Nem tudom, de olyan édes
még a bánat is nekem,
kék egével, napsugárral
a tavasz ha megjelen.
Kedves ábránd langy fuvalma
vonul át a lelkemen.
Szép világ van, azt regéli,
messze, túl a tengeren.
S hallgatom, bár ismerem jól,
milyen az a szebb haza.
Halkan intek: Voltam én már,
voltam én ott valaha!
Az a súgár, az az illat
nem idegen énnekem;
ha sivár az élet útja:
gyönyörűnek képzelem!
Forrás: magyar-versek.hu
Szélhárfa a költő keble, ha
némán, magába zárva áll,
sok szép daleszme szunnyadozva,
mint a virág bimbója vár.
S ha illatos szél lenge csókja
hoz rája rózsalevelet,
megcsendül ím a hárfa hangja
és zeng édes lágy éneket.
Ha jő az ősz fagyos szelével
és sárga lombot hord legott,
gyászos rokonság érzetében
a hárfa húr is felzokog.
De hogyha Istennek haragja
viharzik a szent hon felett,
mi hárfa volt, most vész harangja,
és felsikolt és megreped.
Forrás: magyar-versek.hu
A szoba csöndes és meleg.
Homályosak a szegletek,
egyetlen körte ég…
Van csöndem, van. És van szobám.
S egy kis meleg is jut reám
e földi körbe még…
Fehér papír az asztalon:
be sokszor ott maraszt dalom,
igen, a dal, a dal…
A dal: szívemből csobbanó
és éltető és altató,
sötét-édes ital…
Más részegítőm nincs sehol!
Már rég tilos az alkohol
s a boldogság, bizony…
Ha az éjszaka rámköszön,
a dalt könnyemmel öntözöm
s kortyonkint azt iszom…
Forrás: magyar-versek.hu
Itt van az alkony, jó takaró,
a hegyek ormán lilul a hó,
itt van az alkony, csittul a zaj:
elhallgat a fény és fölvillan a dal.
Villanj csodavillany, villanj csodanóta,
ki fájsz a szívemben ki tudja mióta?
Mióta daloltam, amióta lettem:
mert fájni születtem, ki dalra születtem,
s még messzire zenghetsz majd mostoha dal,
megéri, megéri, aki fiatal.
A nappal, a lárma űzött a magányba,
hol senkise hallott, a puszta homályba:
most itt van az alkony, most jer elő,
mint éji merénylő, titkos szerető:
mert kedves az alkony annak, aki lázad,
és kedves az alkony annak, ki szeret:
elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat
s nem tűrni az égnél lentebb födelet.
Az ég is ilyenkor kitakarózik
és emberi szemnek kirakja a kincsét;
a lélek az égbe fölakarózik,
mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét:
Dal, éji merénylő, titkos szerető,
dal, mostoha lélek, most jer elő:
másnak csupa fátyol, neked csupa látás,
itt van az alkonyat, itt van az áldás.
Forrás: Magyar Kurír
Mikor születtem, nem tudom.
Kitől születtem, nem tudom.
Valaki él homlokomon,
hintál hintáló hajamon,
de az ő nevét se tudom,
csak szeretem,
mert fényes és ártatlan és vidám,
és fúkál is valami furulyán,
valami láthatatlan furulyán,
és nemigen van egyebe,
csak hangja pici rezegése,
egy síp meg a szíve verése.
Néha gyerekkoromról álmodom.
Az álmom mély, zavart. Csak nevetek,
mikor felébredek;
mit álmom suttogott,
kinevetem.
Mert nem lehet, hogy valaha
ott éltem az avarban odalenn,
s nem volt, csak két fülem,
kis zöld fülem,
és azzal néztem kifele,
és azzal néztem felfele,
és azzal néztem százfele,
azzal hallottam, ettem is,
beszéltem is,
még sírtam is.
Micsoda kép! Két rezegő, sötétzöld
kis fül, amely néz, hall, eszik,
kérdez, panaszkodik, növekedik,
bontakozik…
Csak álom. Annak is
hamis.
Ha igaz volna, a kocsány,
a két fülem közötti csepp kocsány
sarjasztotta volna derekamat,
nagy hajamat,
lágyszívű, kíváncsi nyakamat;
ugyan!
Csak álom fodorít ily
lágyszövetű, likacsos,
tág gondolatokat.
De ritkán álmodom, mert
ritkán vagyok magam.
A Fényes gyakran eljön,
elnézem, hogy suhan,
kutat a bokrok alján,
kerek követ sikál;
én nem tudom, ki küldi,
azt sem, hogy mit csinál,
de szeretem, ha eljön,
és haragszom, ha megy,
és hátára borít egy
alacsony felleget.
Olykor beszélgetek,
mert jön Csupaszáj, a bolondja,
itt ül valahol le a lombba.
Azt szem még sohase látta,
se csontja, se húsa, keze,
nincs annak semmije se,
csak torka, hangja meg szája.
Az a száj
be nem áll,
csak fújja a magáét, fújja,
ha elunja, elkezdi újra,
nem nyughatik,
ha eljön, el nem hallgat
estétől reggelig.
Ha kérdem, merre él,
maga se tudja, hol lakik,
hogy honnan jön, ha jön,
de ha meghúzza magát, eltűröm,
hadd vessen ágyat idefenn
a levelen,
s néha a lombokat
megemelem,
hogy meglessem, mit csinál odabenn.
Csepp súlya alatt a levél
meg-megrezdül, mozog,
nem látom őt, csak hallom,
ahogy felém susog,
emelkedik s ereszkedik
alatta a levél,
s míg álmodik, szuszog.
Álmában is beszél.
De néha berúg, kiabál,
nincs nyaka, hát a szavát
kapom el legalább,
szorítom, míg sírva zihál,
kopaszra rúgja az ágat,
de fogom, amíg belefárad.
Addig kapálódzik, visít,
amíg a dörgés föl nem ébred,
akkor már elengedhetem,
úgyis csattognak már a fények,
a feketén piros szalag fut,
bőgnek a riadt fellegek;
minek szorítanám tovább,
ha kibomolnak az egek.
És más is téved erre még
kívülük; minden évben
ellépegetnek homlokom
rengő árnyába négyen:
egy bokrétás meg egy arany botos,
egy rőzsehordó meg egy puttonyos,
sosem együtt, mindig egymás nyomán:
ifjú, legény, anyóka meg leány.
S ha nem jön senki, és a csönd,
mint az a fehér valami,
kezd hullani,
elindulok sétálni egymagamban,
oly halkan, hogy ki ott szunnyad a lombban,
fel nem riad.
Megyek a homorú ég alatt,
nézem a fényt odafenn,
és lengetem
a karjaimat.
És táncolok. S míg táncolok,
a titokra gondolok,
mert van ám nekem szeretőm,
van jegyesem,
de hogy ki, el nem árulom,
nem mondom meg sosem.
Majd kiderül, majd kiderül,
amikor meghalok,
hogy ki szeretett engem úgy,
de csak ha nem vagyok.
Táncolgatok, fordulgatok
a lengő ég alatt,
konok rostok meg zsigerek
őrzik a titkomat.
Csak holtom után mondom el,
ki volt a jegyesem,
hogy kit szerettem, és kinek
zálogát viselem.
Csak holtom után mondom el
majd ott a porba, holtan,
s megvillantom gyűrűimet,
melyekkel összeforrtam.
Forrás: Magyar Kurír
