Mikor már nem bírom tovább
A gyötrelmeimet:
Hang csendül a gyászomon át,
Mennyei üzenet.
Szavai szentség és erő
És összhang és zene,
Az éggel összebékítő
Szépség költészete.
S a kétely sziklája nehéz
Szívemről legörög:
Hiszek, és majdnem sírok, és…
És úgy megkönnyebbülök!
(Fordította: Szabó Lőrinc)
Forrás: Lélektől lélekig
Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.
Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.
Beszélni kell mindig, s nem embereknek,
hogy vége már, eltűntek a veszélyek.
Beszélni égnek, fáknak és ereknek,
neked, ki nagy vagy, mint az űr, te lélek,
s nincsen füled sem, látod, én eretnek,
csupán neked, a semminek beszélek.
S ki hajdanán lettél a fájdalomból,
mely a vadember mellkasába tombol
és a halál vasajtaján dörömböl,
most megszületsz belőlem és dalomból,
minthogy kitörve rég bezárt körömből,
ujjongva megteremtelek örömből.
Forrás: Lélektől lélekig
Kosztolányi Dezső, boldogság, megszólítás, lélek, öröm, létöröm
„A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak – amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.”
Lélektől lélekig
Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi,
Hogy elborítsa egy ütés nyomát;
Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt:
Nincs a világon annyi simaság.
Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom,
Nem jőévek során oly csendes óra,
Hogy fölriadni ne tudnánk belőle
Egy emlék-harang-kondulóra.
Hol mérgezett, fekete vér szivárog,
Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést,
S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon,
Letépi mindíg-újból a kötést.
Forrás: Lélektől lélekig
Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, oh most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
– – Ily csendről nem tudok.
De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka múlt idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, – várni nincs joga, –
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
– – – E csöndet ismerem.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem az a halál a valódi,
Amit az orvos igazol.
Előbb hal meg az ember,
Maga sem tudja mikor.
Azt érzi egyszer: a földön
Nem leli nyugtát, se helyét,
Fájdalmasan megszokott már,
Bármerre néz is szerteszét.
Úgy jár útján, mély közönnyel,
Akár az óramutató,
Teljesíti szürke sorsát,
Mint rózsa mellett a karó.
Lelke mindinkább nyugtalan,
Vergődik már csak idelent.
Nincs a földön hová szálljon,
Megkeresi a végtelent.
Ott tölti minden idejét,
Meghalt a föld számára már.
Ez a halál a valódi,
De e halál, nem is halál
Forrás: Lélektől lélekig
Azt kérdezed, van-e lelkem?
Van-e szívem, kristálytiszta,
hogy a fellegeket járjam?
Van-e kincsem, olyan, ami másnak nincsen?
Mert csak így hozod a lelked,
hogy örökre nekem adjad?
Kell, hogy tudd, kell, hogy érezd!
Nem lehet, hogy kétkedj benne,
hogy az, ami rád vár most itt,
valóságos kincs ne lenne!
De ha mégis kételkednél,
fogd fel egyszer hulló könnyem,
s meglátod, hogy valamennyi
mélyből hozott igazgyöngyszem.
Forrás: Lélektől lélekig
Van lélek, amely fényével beragyog
zord erdőt, folyókat, az egész életed.
Szárnyaló gyermek, megfáradt vándor,
gondjait, titkát halkan osztja meg veled.
Szikrázó hévvel örökkön élni vágy,
szava álom és mindig tiszta láng.
Nem tud bántani, haragja nincs,
amerre lép, nyomában ott a kincs.
Van lélek, amely csapongó, szertelen,
szelíd vagy vad, mégsem árt soha neked.
Vannak napsugárral átszőtt lelkek is,
melyek melege átjárja a te szíved is.
Kik a mosolyuk mögött könnyet ejtenek,
s halvány csillagon keresnek helyet.
Vannak lelkek, kik halkan zümmögők,
nektárt gyűjtenek, s nem tudod, kik ők.
Van lélek, amely egy láthatatlan kéz,
ha elesel, fölemel, s többé nem félsz.
Van lélek, melynek végtelen sikolya
szívedbe mar és nem enged el soha.
Van lélek, amely álnok, hitszegő és hazug,
éget, mint zsarátnok, ha egyszer bajba jut.
Van lélek, mely éhesen kóborol, s ha enni, inni
adsz neki, akkor is menekül, mint a farkasok.
Van lélek, ki a dicsőség mezején
kardot kirántva győztesen előre tör,
s nem látja senki: mellén a csillag
más harcosok vérétől tündököl.
Ember!
Te, ki kóbor és gyarló lelkekkel találkozol,
hibázol, ha gyűlölsz, ítélsz vagy csodálkozol.
Csak tudnod kell:
van lélek, amelyben látod az eget,
s van, amelyben pokol tüze fenyeget,
van, mely a sötét éjben utat mutatva neked ragyog,
s van, amely villanó fényével egyetlen csapással
halálra sújt!
Forrás: Lélektől lélekig
Egy lélek állt az Isten közelébe’
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a „miért”,
Mikor az Isten intett neki: „Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”
S szólt a lélek: „Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!”
És szólt az Isten szigorún: „Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!”
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: „Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
S felelt az Úr:
„Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”
Forrás: Lélektől lélekig
A nevükre aranyos napfény
Ragyogja be mindig a lelkem.
Sokszor-szokszor gondolok rájuk,
S mindig mosolyos dallal telten.
És mindig újak énnekem.
Sokszor, mikor ködös az alkony,
Sokszor, mikor könnyes az este:
Suhogva bont szárnyat a lelkem
És suhanón száll messze-messze.
Olyankor hozzájuk megyek.
Hangtalan-halkan odalépek.
Olyankor elnémul az ajkuk,
És félig-sejtett sejtelemképp
Reszket a lámpa fénye rajtuk.
És nem tudják, hogy ott vagyok.
Olyankor megrebben a lelkük,
Mint halk szellőn fodra a tónak.
Valahogy a lelkemet érzik,
S nem is tudják, hogy rám gondolnak,
Csak összeragyog a szemük.
Nem is tudják, hogy láttam őket,
Nem is tudják, hogy köztük jártam,
Hogy megfürdöttem a lelkükben:
Gyümölcsillatú napsugárban.
S hogy csupa illat a szobám.
Forrás: Lélektől lélekig
