Türelmem mint
évelő gyomnövény
kiirthatatlan
tollamba fulladt
fekete tintám
kiírhatatlan
――――: ezért
lehetőség szerint
a lehetetlent
és tüstént
a halhatatlant
végtére is
a nevezhetetlent
és szükségképpen
a mondhatatlant
―――: mert
vállak alatt
a bordaboltozatban
megénekelhető
huzat van
s az elfehérült papír
mire kínjában ír
legyen panaszfal
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Valaki sír az ablakon,
lefolyik a könnye,
ahogy kívülről hallgatom,
nem is tudom, hogy könny-e?
Vagy ez maga a lét vize,
magából az időből
folyik elő s azt jelzi, hogy
nem kezdhetem elölről.
Do – re – mi
halkan, ostobán és ügyetlenül,
a hangok töredékének elcsúszó létrafokán.
Ki zúzott össze?
Félve, fázva a vinnyogás fáradt zörejeivel
egymásra halmozott szomorúságban.
A pálcikaemberkék besatírozott vonulatában
nincs ég, nincs föld, nincs természet,
legalábbis a szó megszokott értelmében,
hiszen megszokott érteleim sincs,
csak botladozások a hangszálak
eltekergő gubancában.
Itt és ott
viszonylagos jelzések,
a partitúrából kiszabadult
kottafejek süket bólogatása.
Innen oda
fa – szó – la – ti
tömör, vastag hangnyalábokon
a szakadék torkából feltörő üvöltésben,
persze minden csak átvitt,
átemelt, átcipelt értelemben.
Szikkadt csermely, amelyből
kiszűrték a csobogást,
beledobták a kövek fáradt testét,
és szilánkokra hasított álmodozásait.
Do.
Forrás: —
Mert egyedül meghal szívünk nagy árterein
amiért élni érdemes, mert egyedül
a küszködés szép szele kifullad az égen.
Ránk térdepel és gúzsba köt a bánat,
a szív nem dobban többé forró rózsát,
csak mázsás kő lóbál nyakunkba kötve,
a vér-erek sudár hárfáján elhal
a könnyű ujjal keltett zene bennünk.
Az arcunk, mint folyókon a holtak
zöld arca, úszik a hétköznapok tükrén,
s csak hintázunk tonnányi félelmünkkel,
üresen, mint harang, ha nem zendíti nyelve.
Mert egyedül a halál gyökér íze
olvad a szánkban – ó, mert egyedül
nem nyílik számunkra a déli égbolt,
amely felé sírásunk fürj csapata bujdokolna.
Mert egyedül nincs puha táj, hazánk sincs,
melynek földjébe keserű gyökérrel
foganni vágy csírátlan szívünk.
Forrás: Kedvesch versek – Index Fórum
(1962)
Van értelme a képtelen malomnak,
mely körülöttünk kattog konokul?
Van értelme a fának és a lombnak,
hogy újra s újra virágba borul?
Van értelme az eleven csírának,
mely átvonul a nemzedékeken?
S hogy értelemmel próbáljuk lemérni
az esztelent – van abban értelem?
Van értelme loholni, futni annak,
kit körbe hajszol egy komisz varázs?
Van értelme leírni azt a verset,
melyet nem olvas soha senki más?
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
Szívem kitört minden karámból,
elhagyott minden füves legelőt,
szétrúgva a szerelem-hombár,
morzsát a mézbe! zúzmara
pöttyözte végig fekhelyem.
Tűz falta föl a falakat,
utak hátába kés csapódott,
volt pestisforma nyavalyám,
kár érted, zengte a mátyásmadár.
De mégis mióta veled!
nem-tudod-reggelben veled,
a lelenc-nappalban veled,
éjszaka kormában veled.
Mert olyan sokat voltam éhes,
lettem európai kannibál,
a kézzel tördelt kődarab
gyanutlan álmaidra száll.
Szomjúságomat oltani
tejfehér álmod föliszom,
tested is derengő fehér,
fogam közt morzsálló kenyér.
Egy hullám ébrenlétre felvet,
sikolt homlokom alatt melled,
sugár-gerinced tündököl,
tíz köröm szántja, tíz tüzes ökör.
Sirályok szárnya: karjaid,
de két lábad földre szorítva,
dörmöghetem fölötted, árva:
ne félj, ne félj, ne félj, ne félj.
Keresztem lángol térdeden,
erdőd a számtól harmatos,
nem segít semmi ima rajtad,
nem segít semmi ima rajtam.
Teérted törtem ki minden karámból,
minek hersegő füves legelők?
nem vagyok mézbe keringő darázs,
de élek: nem-tudod-reggel veled,
a lelenc-nappalban veled,
éjszaka kormában veled.
Forrás: Szívzuhogás
Ó, hogy éhezem rád, hogy szomjazom,
minden porcikád étkem-italom,
add tapadó szád, nyelved és fogad,
nyers ízeidet-illataidat,
hónaljad kagylójában a pihék
közt gyöngyöző párálló veríték
részegítő szeszét, kerek hasad,
nagy farodat, melled rózsáit add,
szoríts karoddal, comboddal, amíg
feltöröm tested forró kapuit,
nyisd meg az öled, itass meg fanyar,
vadnövényízű zamataival,
e lágy növény, e harmatos kehely
új szomjra bujtó fűszereivel,
míg összeszűkül, ágyékodba gyűl
az idegekben remegő gyönyör,
s robbanni kész a forró hám alatt
a lételőtti tűz-köd pillanat,
sistergő sejtek, megzajdult erek
munkálnak, hogy magukba nyeljenek,
hogy iszamos, mohó öleden át
visszafogadjon a sötét világ,
ahol a lég fekete titkai
készülnek most magukról vallani.
Forrás: Szívzuhogás – válogatás
I.
Tízezer tornyom az égbe dobálom
tízezer kéz vár rám odakint;
mint erdő táborozok szívetekben, –
útálom az Egyet, én vagyok a Mind.
Tízezer út zuhog ki belőlem,
lelkem szétpattan, tízezer sugár;
és nyomorult testemben nem marad, csak
a fénytelen s visszhangtalan halál.
II.
Tízezer út suhan össze bennem,
színek lavinái mind belém ömlenek;
ha akarom, meghal, ami kívülem van, –
útálom a Mindet, én vagyok az Egy.
Minden laza fényt magamba sűrítek,
erők prizmája, tűzkard vagyok én,
s így állok, fönt, fönt, rohanó magasban,
legfelsőbb torony, tornyok tetején.
Forrás: DIA
Mert egyedül meghal szívünk nagy árterein
amiért élni érdemes, mert egyedül
a küszködés szép szele kifullad az égen.
Ránk térdepel és gúzsba köt a bánat,
a szív nem dobban többé forró rózsát,
csak mázsás kő lóbál nyakunkba kötve,
a vér-erek sudár hárfáján elhal
a könnyű ujjal keltett zene bennünk.
Az arcunk, mint folyókon a holtak
zöld arca, úszik a hétköznapok tükrén,
s csak hintázunk tonnányi félelmünkkel
üresen, mint harang, ha nem zendíti nyelve.
Mert egyedül a halál gyökér íze
olvad a szánkban – ó, mert egyedül
nem nyílik számunkra a déli égbolt,
amely felé sírásunk fürj csapata bujdokolna.
Mert egyedül nincs puha táj, hazánk sincs,
melynek földjébe keserű gyökérrel
foganni vágy csírátlan szívünk.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Ez a folyó mintha folyna,
az éj is mintha éjjel volna;
– az ember mintha olyan volna,
milyennek lenni lenne dolga.
Mintha élet lenne az élet,
éltetne is – míg csak leéled,
s mintha elég is lenne néked
mindaz, mivel végül beéred.
Én is mintha önmagam lennék,
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az, mi voltam, s mi lehetnék.
És te is mintha csak te lennél,
mikor nevetsz – mintha nevetnél,
s mert felderengsz még, hogyha fény ér,
éppen olyan vagy, mintha élnél.
Minden dolog teszi a dolgát,
az érdem elnyeri a zsoldját,
a szó olyan, ahogy kimondják,
Mi a bajod? Tudod? Na, szólj hát!
A szeretet mintha szeretne,
a szerelem mintha lehetne,
a hit mintha még hitegetne,
s mintha hinni lehetne benne.
Minden dolog épp olyan mintha
öntökélyére lenne minta;
tökéletes hinta a hinta,
a kulcs az ajtókat kinyitja.
Ami van, mintha tényleg lenne,
a teremtés mintha teremne,
a lét mintha tényleg létezne,
a rend is mintha rendben lenne.
Világunk mintha már az lenne,
minek az ember elképzelte,
s benne semmi dolgunk se lenne,
s mintha belenyugodnánk ebbe.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
