https://verskucko.com

Címke: magány

  • Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok

    Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
    Olyan vagyok én ebben a világban,
    Mint az a gordonka, amelyet láttam
    Egy szép úri szobában, a sarokban.
    Húrjai elpattantak. A nyakán
    Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
    S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
    Fedte már. Megbékélt évek pora.
    Oly fájdalom volt rája írva, melynek
    Már csöndje a szent, mint a remetének,
    Ki elfelejtett beszélni az évek
    Magányában, – s cellája küszöbén.
    Míg elkallódott életébe réved,
    Már nem emlékszik régi bánatára:
    Csak mintha némi fínom, messzi pára
    Vérezné be a dús alkonyatot,
    És tenné szebbé, istenibb titokká,
    Melyhez nem illik más, csak némaság.
    Üvöltsön hát a szájas sokaság,
    Isten törött csellója, hallgatok.

    Forrás: Lélektől lélekig

    magyar költészet

  • Dsida Jenő – Nagycsütörtök

    Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
    jeleztek és a fullatag sötétben
    hat órát üldögéltem a kocsárdi
    váróteremben, nagycsütörtökön.
    Testem törött volt és nehéz a lelkem,
    mint ki sötétben titkos útnak indult,
    végzetes földön csillagok szavára,
    sors elől szökve, mégis szembe sorssal
    s finom ideggel érzi messziről
    nyomán lopódzó ellenségeit.
    Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
    a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
    legyintett arcul. Tompa borzalom
    fogott el, mély állati félelem.
    Körülnéztem: szerettem volna néhány
    szót váltani jó, meghitt emberekkel,
    de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
    Péter aludt, János aludt, Jakab
    aludt, Máté aludt és mind aludtak…
    Kövér csöppek indultak homlokomról
    s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Az asztal és a székek

    Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,
    valamikor, amikor az ülést is kinőjük, mint ahogy
    kinőttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer
    ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-
    alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,
    s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő
    emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami
    megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-
    üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy
    együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,
    de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl
    partjára, a Hallgatás asztalához – ott várnak a székek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke: A csend

    Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem –
    hallod-e: zúg…
    Ugye, a magányost, bármije rebben,
    figyelik a dolgok: hogy mire jut?
    Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
    zaj ez is, mire megközelít.
    Hallod-e, kedves, újra kinyitnám…
    …de mért nem vagy itt?

    Moccanok épp csak – a selymes csendben
    ott van a lenyomata; örökre látszik
    a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
    a messzeség feszülő függönyén.
    Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
    a csillagok.
    Ajkamra illatok itala árad,
    és távol angyalok karának
    csuklói derengenek felém.
    De akire gondolok:
    Téged nem látlak.

    Tandori Dezső fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Madár csőrében virág

    Van-e madár, ki meghal, ha nem szerethet?
    Van-e madár, ki élhet, ha nem szeret?
    Ezen tűnődöm: szemhéjamon az este
    vergődik, mintha egy madár szárnya verne.

    Én akkor leltem magamra,
    mikor egyedül maradtam. Olyan egyszerű
    lett a fájdalom, mikor megértettem,
    hogy nem élhetek én sem egyedül.

    S most úgy szeretlek, ahogy madár nem szerethet:
    veled sem veszíthetem el magam.
    Nem hagyhatsz el, hát nem hagyhatlak el,
    hajnalt verő, sugár-szárnyú madaram.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Csak egy…

    Csak egy van, aki lelkemet megérti,
    Aki felfogja sóhajtásimat,
    Csak egy van, aki örökre a régi,
    Csak egy van, aki titkon megsirat;

    Ki csókot adott, mikor nem is kértem,
    És hozzám szól csak egyre, hangtalan,
    Csak egy van, aki imádkozik értem –
    És az is olyan nagyon messze van!

    1924. július 12.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Dsida Jenő – Ki érti?

    Szerettem volna adni,
    de nem volt: mit.

    Szerettem volna kapni,
    de nem volt: kitől.

    Szerettem volna enni,
    de üres volt a tányér.

    Szerettem volna menni,
    de nem volt: hová.

    Szerettem volna halni,
    de a Halál kitért.

    Szerettem volna élni,
    de nem volt: miért.

    1924. szeptember 10.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Keresztes Ágnes – Egyedül

    Lehet erős az ember
    és próbálkoztam is vele elégszer:
    a mondat másik fele lemaradt:
    rávít a kényszer.

    Elbírtam én, amit cipelni kellett,
    mert nem volt hol letenni.
    Hányan mondjuk ugyanígy mosolyogva:
    ó, csupa semmi!

    Mert a magány, az szégyellnivaló,
    csilingelve riaszt, akár a pestis.
    Hát rejtegetett púpját megszokja lassan
    lélek is, test is.

    Néha boldog az ember egyedül,
    és néha kőkemény –
    de belül fojtott gyöngédség az asszony
    meg eszelős remény.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor – A perc kevés

    Hiába oltottam beléd magam
    nem vagy enyém, csak voltál.
    S lehetsz még, akkor sem maradsz.
    Lázadó szavam nem téged vádol
    de minduntalan belőled ront rám
    a reménytelenség.

    Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
    A megtért tudatnak már bonthatatlan
    közeg vagy: köd, víz, mely
    amint kiléptem köréből, összezárul
    s nem maradtam nyomnak se benne
    kivetett egészen.

    Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
    hogy testem veled elvegyült anyag.
    Nem lelem magam szádban, se szemedben.
    Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
    Így nézlek én társtalan rettenetben.

    Mert társat lel a lélek és a lét
    s örök legyen a pőre test magánya?
    Tízmillió év konok szégyenét
    hát soha senki sem törli le
    két testet végleg egy áramkörbe zárva?

    Ezért alélás minden ölelés?
    Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
    A száj, az öl, a perc, a perc kevés
    a folytonosság kell már, az egész
    józanul is, és izzón és örökkön.

    És enélkül már el nem nyughatom.
    S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen
    én megteszem! Akard: s minden ízemben
    te lüktetsz, én meg benned folytatom
    harcom a halál pártütése ellen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János – Életfogytiglan

    Az ágy közös.
    A párna nem.

    Kattints a címre a teljes vershez!