Címke: magány

  • Kosztolányi Dezső: Reggeli áldás

    Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé
    és egy nyugalmas, fekete szivar.
    Hogy oly lázzal, mely ezer éjszakáé,
    azt mondjam a kelő reggelnek: ávé,
    az ébredés lázadt szavaival.
    Künn köd. Regényes, reggeli roráté.
    Itt benn a gyertya olyan halovány.
    Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd.
    Egy keltőóra, amely felcsörömpölt,
    s most süketen vár és ver tétován,
    hogy beleborzong fűtetlen szobám.

    Ver a szivem… Órám is egyre ver még.
    És fojtogatja torkom az öröm.
    Micsoda ez a régi-régi emlék?
    Dalolni és sikoltani szeretnék,
    és szállani a hajnali ködön.
    Csiklandja mellemet, oly édesen tép,
    mint bús gyerekkorom emlékei,
    hogy álmosan gondoltam még az éjre,
    s petyhüdt arcom a mosdó vize érte,
    s szaladtam volna ki, a ködbe ki,
    a nagy megindulást köszönteni.

    Még nincsen itt. De jön. Hajrá a reggel.
    Még csupa folt és csupa sejtelem.
    Nyomott szivem hozsannázva remeg fel,
    füstöl az út gyászkandeláberekkel,
    és holt magány kong árva tereken.
    Ilyen magányt nem látott soha ember,
    ez a magány csak énvelem rokon.
    Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál,
    az éj mellett ravatalgyertya barnál,
    így megyek az ájult fővároson,
    s utolsó álmát félve meglopom.

    Fekete bársonyok közt éji pompa.
    Oly nesztelen, oly csendes és kopár,
    a kórházakba lámpa leng lobogva,
    virrasztó lángok távol ablakokba,
    és éji fényük fájón folydogál.
    Félő kaszárnyák bújnak össze sorba
    mik éjjel is úgy álltak az uton,
    és szundikálnak, lomha, furcsa szörnyek,
    dermedt nyakuk sután előre görbed,
    kínos vonaglás reszket álmukon…
    De itt a reggel, én, csak én tudom.

    Egy bérkocsin rohanok most elébe,
    lihegve lesem, merre érkezik.
    Külvárosokba bújok fázva-félve,
    és belenézek szürkülő szemébe,
    megcsókolom didergő térdeit.
    Jaj, merre jön? jaj, az utamba tér-e?
    Itt már az éjjel fátyola szakad.
    Fáradt leányok, éjjeli pincérek,
    ődöngő korhelyek, kik hazatérnek,
    a percenő fényt várom sápatag,
    nehézszagú, sötét tetők alatt.

    A szívemet széttépem száz darabra,
    s az ébredőknek mind odavetem.
    Az első villamos robog, hozsanna,
    egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba,
    s zöld fénybe motoz az emeleten.
    Áldott, aki a reggelt nékem adja,
    áldottak e bús, fáradt emberek,
    kik élnek és hozzámhajolva lágyan,
    szelíd kezekkel hűtik éji lázam,
    áldottak az alvók, a csendesek,
    s áldottak, akik menni kezdenek.

    Áldottak ők. Áldott, ezerszer áldott
    e decemberi deres virradat,
    mely most szivembe, ahol minden átok,
    világot gyújt és nyújt egy jégvirágot,
    nekem, kinek már semmi sem maradt.
    Áldott mindenki, zokogok, kiáltok
    a tiszta lázak zengő reggelén,
    áldott a szívdobogtató és szürke hajnal,
    mely most megindul sejtető robajjal,
    éj nap között, így még egész enyém,
    s áldott a föld és áldott legyek én.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Kosztolányi Dezső művei)

  • Ady Endre: Éjimádó

    I.

    Leplét bár váltva öltse, vesse:
    Az én világom nincs már messze.
    Az én világom el fog jönni:
    Hajnaltalan csodás világ lesz,
    Az éj sohsem fog elköszönni…
    Egére nem lesz csillag hintve,
    Én leszek minden gyöngye, kincse,
    Én leszek célja, üdve, átka
    És mégis ez lesz legjobb, legszebb:
    Minden világoknak világa…

    Akkor már nem lesz semmi multam,
    Feltámadok, bár el se multam,
    Reménykedem, bár mit se várok,
    Elzúghatnak mögöttem békén
    A többi napderűs világok…

    Nem törtetek célra, titokra,
    Nem lesz szükségem asszonyokra,
    Nem keresem, aki megértett,
    Én leszek a szent különélet,
    A hazug fények megvetője,
    A nagy sötétség, szent sötétség
    Tapadó, bárgyu szeretője.

    Köröttem nem lesz semmi kétség,
    Csak nagy sötétség, szent sötétség…
    …Az éjszakában állva, fázva
    Várlak, szerelmetes világom,
    Minden világoknak világa…

    II.

    …Fény ad színt a darabka kőnek,
    Fény ad színt minden agyvelőnek.
    A fény teremtett, fény teremt
    Fejet zsibbasztó végtelent
    S egyetlen egy kis, balga órát,
    Amelyben nyíló tubarózsák
    Vad illatába olvadunk…
    A fénytől élünk s fény vagyunk…

    …Hejh, temető! Valamikor még
    Nap volt a lelkem, fény az álma
    S íme, most a nagy világosság
    Kerget belé az éjszakába…

    …Légy áldott, legvalóbb legenda
    S a szent fény, mely most visszahoz;
    Az… az! A sötét volt az első,
    Fényt sohse látott szent kaosz.
    A nincs volt az első igazság,
    Önmagátszülte szent erény,
    A tagadás az első isten
    S első hazugság volt a fény.

    Színben pompázik, hazug álmok,
    Gyötrődő gondok gondozója,
    Hogy káprázón agyamba szállott:
    Elkárhozás volt az az óra…

    Azóta nincs már semmi új fény,
    Nem érzek semmi meleget,
    Sóvárgom a nagy éjszakákba,
    Várom a barna felleget,
    Multát a színnek, fénynek, vágynak,
    Borultát a nagy éjszakának…

    III.

    Hullj, hullj az asztalomra,
    Nyárnak hulló virága,
    Vadgesztenyék virága…
    Ott a bokroknak alján
    Csiklandott lány kacajja,
    Párzó, bujálkodó vágy
    Gyalázza meg az estét,
    Az édes nyári estét…

    Majd lesz est még sötétebb,
    Lehull a nyár virága,
    A gesztenyék virága.
    Köd fekszi meg a bokrot,
    Hideg lesz majd az este
    S elmulnak a szerelmek…

    Hullj, hullj az asztalomra:
    Szeretem a virágot,
    Az elmuló virágot.
    Ilyen szép nyári estén
    Nagy oktondin kiporzik
    S lehull az asztalomra…

    Az a ficánkoló lány,
    Ott a bokroknak alján
    Fázódva jár a ködbe’,
    Ha jön sötétebb este
    S elmulnak a szerelmek…

    Nem hull majd asztalomra
    Vadgesztenyék virága
    S az őszi csöndes esten
    Én maradok meg itt csak…
    Begázolok a ködbe,
    A sötét, lomha ködbe,
    Átgázolom a bokrot,
    A száraz, árva bokrot
    S bekiáltom a csöndbe:
    Az édes, szörnyű csöndbe:
    Elmultak a virágok,
    Elmultak a leányok:
    Én itt vagyok, maradtam
    És úr vagyok a csönden.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lányi Sarolta: Aki el nem alszik…

    A legszomorúbb muzsika
    a mások álmának zenéje,
    a legszomorúbb: nyitott szemmel
    belebámulni a vak éjbe
    álomtalan, gyötrődve, égve.

    Jaj annak, aki el nem alszik…
    éber búval sorsába bámúl
    a néma éjben, társtalan.
    Az álmok ajtaja bezárúl,
    ő künn marad. Sorsába bámul…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Katona Bálint: Csóktalan csendben…

    Látod, lassan elhervad
    odakinn minden virág,
    úttalan kóborlókkal
    telik meg a világ…

    Néma a telefon is,
    hiába zihál a szív,
    kire minden nap várunk
    többé soha nem hív…

    Látod nincs több ölelés,
    a vágy hiába éget,
    elvesztettük a jövőt,
    a végső menedéket…

    Hiába reménykedtünk,
    hogy ne félj, minden rendben,
    már egyedül kuporgok
    a csóktalan csendben…

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Gergely Ágnes: Széttört üveggolyók

    Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után,
    mikor a fák az utcát átölelve tartják,
    s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan
    felizzanak a gyertyák,

    s mikor mindnyájan hazamennek,
    kik mindezt látva látták,
    s a kapuk alól kidől a huzat
    megingatni a lámpát,

    s mikor szemben két árny egymásra hajlik
    s a villanykapcsolóba markol,
    s a foszló-sárga ablak-négyszögek
    sorban lehullnak a falról,

    és igaztalan szájad
    minden szerelmest elátkoz:
    nekik csönd van a csókhoz
    – neked nincs az íráshoz,

    mert széttört üveggolyók az éjszakák,
    szállnak, zuhognak, felragyognak,
    neszezve ütődnek a fáknak
    s az ablakodnak,

    mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után
    neked minden zizeg, világít, hat érzékedre
    hatszáz üvegszilánk zuhog
    – mondd, láttad már a mások éjszakáit?

    Mindig a másokét!
    S voltál-e megbocsátó, míg a csont
    is pattogott fejedben,
    mint az óra? Mondd!

    Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom,
    még csak ki sem kell nyitni a szemem.
    S egyszer a seb sebezni is tanít.
    Ha erre jársz, gondold meg, idegen.

    Forrás: Lélektől lélekig antológia

  • Lányi Sarolta: Ki talál meg?

    Irdatlan nagy úton elvesztettek engem,
    jó meleg tenyérből hideg földre estem.

    Hideg földre estem, nyitott szemmel, ébren,
    bitang jószág lettem, látom, tudom, érzem.

    Mikor földre estem, bár meghaltam volna,
    önnönmagamnak is bár elvesztem volna!

    Távolodni léptét így hallgatom, élve,
    fájdalmam ragyog csak körülsötét éjbe.

    Nagyon nehéz voltam? terhes úti járom,
    azért hagyott engem ismeretlen tájon?

    Vagy nagyon is könnyű? nem érezte súlyom,
    s úgy ejtett el engem véletlen az úton?

    Ha visszafordulna, még visszatalálna,
    még senki se lépett a lába nyomába.

    De messze van az már, nem keres az engem.
    Ragyog a fájdalmam. Ki talál meg engem?

    Forrás: Lélektől lélekig antológia

  • József Attila: Majd megöregszel

    Majd megöregszel és bánni fogod,
    hogy bántasz, – azt, amire büszke vagy ma.
    A lelkiismeret majd bekopog
    s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

    Lesz vén ebed s az melléd települ.
    Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
    mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
    Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

    Az öreg kutya néha majd nyafog,
    de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
    hanem valaki hiányozni fog
    a múltból ahhoz a magányos csendhez.

    Majd tipegsz: s ha eleget totyogott
    rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
    áll ifjú képed. Hozzá motyogod:
    “Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem.”

    “Mit is tehettem volna?” – kérdezed,
    de fogatlan szád már nem válaszolhat;
    s ki a nap előtt lehunyod szemed,
    alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

    Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
    mint a csikó, hogy a hámot levesse.
    S a félelem tűnődik, nem a vágy,
    a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

    Magadban döntöd el. Én fájlalom,
    hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
    Mert elfárad bennem a fájdalom,
    elalszik, mint a gyermek s én is véle.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Ezek a fák

    Ezek a fák.
    a fák, a fák.
    A napsugár felé, a tág
    egekbe lustán nyújtózkodnak át
    a fák.

    Nincs vége-hossza, mindig újra fák.
    Zsibongva-élő összevisszaság
    lélegzik és arcodba vág
    az ág,
    s nem múlnak, csak most kezdődnek el,
    a völgybe le, a hegyre fel.
    A fák.

    Meddig? Tovább.
    Amerre nézel, itt és ott, a fák.
    Zsongítanak, altatva, mint a mák,
    és jönnek újra, rémszerűn, e fák.

    A fák.
    Száz és ezer, fölebb-fölebb, alább,
    semmit se tudva állanak,
    fejem fölött, fejem alatt,
    mint bűvös, ifjú csemeték,
    mint agg, szakállas remeték
    mindig kimérten, ridegen,
    sok idegen, sok idegen.
    A fák.

    A némaságba, indák, reszelős
    páfrányok közt cikáznak eszelős
    rendben tovább a fák.
    Ellenségesen, érthetetlenül
    lesnek ki, mint a szem s a fül.
    A fák.

    De mondd, mi ez?
    Ez a kimondhatatlan,
    ezernyi nesz,
    mely ágról-ágra pattan?

    E suttogás, melynek nincs soha vége,
    csak megtöri a csöndes csöndet és
    remegni kezd, s a tücskök jelbeszéde
    a szakadatlan, csöndes csöngetés?

    Mi ez az ünnep itt, ez a parázna
    örök tenyészés és a tétova
    ölelkezés a forró nyári lázba,
    az élet, élet roppant tébolya?

    Megyek az erdőn, egyedül, zilálva
    bús álmaikból a bús lombokat,
    mint villany és hő meddő óceánba,
    én árva ember, fájó gondolat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Székely János: Ilyenkor ősszel

    (Kányádi Sándornak)

    Párás és kurta már a reggel, az este tiszta és örök.
    A csipkelombú fenyvesekből alágörögnek a ködök.
    A nyájak is alágörögnek – csupán a girhes szél ugat,
    A völgytorokból híva vissza el-elhaló kolompjukat.

    Az őzsuta az erdőszélről szintén a völgybe költözött.
    A tisztáson, a bükkös alján, a mogyoróbokrok között,
    Ahol naponta ráakadtunk, s némán figyeltük, mint figyel,
    A szél motoz, a Semmi jár-kel rugalmas lépéseivel.

    Arany rigórajok vonulnak a dérütött havas felett.
    Hordják az alkalomhoz képest illetlenül vidám szelek,
    A völgybe hordják valamennyit, s mihelyt leszáll az alkonyat,
    A kikericsek is kioltják bizalmas gyertyácskáikat.

    Egyetlen költözés az élet ilyenkor, ősszel, a hegyen.
    Most kényszeríti rá erővel mindenre, ami eleven,
    Kietlen nagyságát a csúcs és kegyetlen törvényét a tél:
    Aki kitart, az idepusztul; aki alászáll, az megél.

    Alávonultak, odalettek madarak, nyájak és vadak,
    Idefent csak a szél s az erdők zörgeteg csontváza marad,
    Csak a magány, a nyugtalanság, csak a homály a csúcsokon.
    Magunkra hagyott minket minden. Te sem jöttél meg, Sándorom.

    Forrás: Székely János

  • Márai Sándor: Idézet

    „Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet védesz.
    Nincs fizetség és jutalom az ilyen perben.
    De nincs alku sem.
    Ezért soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”

    Forrás: Márai Sándor