Alvó erdő szépe,
Szívem, aludni jó,
A hold virraszt az éjben
És csillag ég az égen,
Millió.
Alvó erdő szépe,
Szívem, el ne feledd,
Hogy várni kell az éjben,
Fehéren és kevélyen
Herceget.
Alvó erdő szépe,
Szívem, maradj magad.
Azért neked ragyognak
A csillagok s dalolnak
Madarak!
Alvó erdő szépe,
Szívem, ne menj tova,
A magány a te kerted,
Ha évek is a percek
S ha nem is jő a herceg
Tán soha!
Forrás: Lélektől lélekig
A szűk Könyök uccán hazamegyek,
most hajnali három óra.
Istenem, vezess a jóra!
Békevirágok e szürke kövek
és béke e hajnali ég.
Istenem, szeretsz-e még?
Züllenem, hullanom rendeltetett
és lehull, aki arravaló.
Légy velem, Mindenható!
Hajnali percek szemeznek alá
s a harang a szívükbe sikolt.
Istenem, sok bánatom volt!
Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.
És a nők se szereztek nekem semmi jót.
Eldobtak, mint az odvas diót.
Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,
ma sápadt és zord halovány alakom:
istenem, a szívedbe lakom.
Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
csak e hajnali ég, csak e kék…
Istenem, szeretsz-e,
istenem, vezetsz-e,
istenem, megversz-e még?
Forrás: Szeretem a verseket
Én hozzám is beköszöntött
Az első víg napsugár.
Kíváncsi tán, hogy mit csinál
Ez a fakó, bús madár.
Fényt derít a szürkeségbe,
Csillog, villog, csalogat –
Úgy szeretné földeríteni
Búbánatos arcomat.
Maradj csak kint, jó napsugár,
Hirdesd másnak a tavaszt –
Bús szívembe ragyogásod
Jókedvet már nem fakaszt.
Elkomorul a kis sugár,
Rezeg, rezeg kínosan –
És a függöny nyílásán át
Szomorúan eloson.
Aztán újra rám borul a
Fojtó, árnyas szürkeség –
És a tavaszt úgy várom már,
Mint aggastyán a mesét…
Forrás: Lélektől lélekig
Magányos sólyom villog a mennyben,
lenn a folyón két sirály fehérlik.
Lecsap a sólyom, vad szárnya lebben,
karmai közt a gyors halál érik.
Nehéz a fűnek a nyirkos harmat,
szőné a hálót a pók az égig.
Természet – ember: soha nem alhat.
Egyedül állok, sorsom sötétlik.
(Kormos István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Ott szemben laknak. Egy zöld lámpa ég.
És jól belátni innen a szobámbul.
Csend, béke. Kávé és lámpás idill.
Egy kisgyerek olykor arcomba bámul,
mit nézek oda? És a csend kiszáll,
és ott lebeg riadt tekintetem,
mint a viharban turkáló sirály.
A néni is leteszi a kötést,
hamuszín arca egy kicsike felleg,
és hirtelen mind-mind felállanak,
nem tudni, sírnak, félnek, vagy nevetnek?
Reám merednek. Érzik a szemem,
mely felkavarja halk nyugalmukat,
és sejtelem zúg, kihül a szoba,
zöld árnyak, temetői hangulat.
A lámpa is halódva fellobog.
Sötét szivem lesz az úr mindenütt,
s ők menekülnek óriás batyukkal – –
Mi lesz velük?
Forrás: Lélektől lélekig – Kosztolányi Dezső versei
A föld, mely barna, úgy, mint én
s mint én, oly bús, oly régi,
maga az áldott türelem
s ki kéri: megsegéli.
Én járok rajta s bánatom
naponta megalázza.
Bár szeretem, mert rámarad
a földiségem váza.
Én járok rajt csak, én magam!
Mindenki más csak rája lép
s a barna föld se tudja,
hogy arcom, kezem, derekam:
egy imakönyvből kihullt kép,
mit eltép egy szűz ujja.
Forrás: Lélektől lélekig – Somlyó Zoltán versei
Kacagni nehéz, sírni könnyebb:
Mikor én nagyokat kacagok,
Dermedten menekülnek
Szívembe vissza a könnyek.
Víz-könnyekkel gyászolnak mások,
Az én könnyeim már szárazok,
Bolond és furcsa könnyek:
Vad, nyugtalan kacagások.
Úgy cseng, mint egy babonás emlék,
Riadozón, ez a kacagás,
Mintha valami ősi,
Nagy átoknak felelgetnék.
Forrás: Lélektől lélekig – Ady Endre versei
A nyár elé, a kert fölé
kikötve áll a rózsa,
és ráhanyatlik szótalan
a rabtartó karóra.
A fűzfaág is, levele
még egy se hullt a porba,
s tenger szemét örökre már
szeszélyesen lehunyta.
Tünődve én is hallgatok,
sötéten egymagamba,
mind eltökéltebb bánatot
löttyintve poharamba!
Kimondhatatlan egyedül,
apátlan és anyátlan,
megannyi tompa áldozat
hervadozunk a nyárban.
Forrás: Lélektől lélekig – Pilinszky János versei
Nyugalmas, tiszta szemmel nézni mindig
A háborgó és mulandó világot,
Az örök törvényt betartani sírig,
Spinóza, ez volt a te hivatásod.
Boldog bölcs, kinek állandó szerelme
A gondolat, kiben ott él az Isten,
Téged nem rendített jó, bal szerencse,
Te tudtad, hogy a vándorutad itt lenn
Örök körökbe tart és mint a gyémánt
A porban, egyszer fölragyog a lélek
És kiszabadul majd a gondolat.
Boldog bölcs, eltűnődve nézek én rád,
Ki úgy díszítéd föl magányodat,
Hogy gazdagabb volt, mint ott künn az élet.
Forrás: Lélektől lélekig
Fű van. Nappal meg éjszaka.
Tegnap valaki azt mondta: „gyere,
gyere ide”, s én odamentem,
haladva a gizgazos talajon.
Éjszaka félek. De a reggel
még akkor is melenget és lebegtet,
ha szótlanul és mozdulatlanul fekszem.
Ruhám puha és ismerős.
De ruha nélkül
fázom és parányi vagyok.
Ha vezetnek, biztosan járok.
Egyedül bizonytalanul.
Mégis ilyenkor szinte röpülök,
ha félek is, hogy elveszek a fűben.
Forrás: Lélektől lélekig
