Csak egy van, aki lelkemet megérti,
Aki felfogja sóhajtásimat,
Csak egy van, aki örökre a régi,
Csak egy van, aki titkon megsirat;
Ki csókot adott, mikor nem is kértem,
És hozzám szól csak egyre, hangtalan,
Csak egy van, aki imádkozik értem –
És az is olyan nagyon messze van!
1924. július 12.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Szerettem volna adni,
de nem volt: mit.
Szerettem volna kapni,
de nem volt: kitől.
Szerettem volna enni,
de üres volt a tányér.
Szerettem volna menni,
de nem volt: hová.
Szerettem volna halni,
de a Halál kitért.
Szerettem volna élni,
de nem volt: miért.
1924. szeptember 10.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Lehet erős az ember
és próbálkoztam is vele elégszer:
a mondat másik fele lemaradt:
rávít a kényszer.
Elbírtam én, amit cipelni kellett,
mert nem volt hol letenni.
Hányan mondjuk ugyanígy mosolyogva:
ó, csupa semmi!
Mert a magány, az szégyellnivaló,
csilingelve riaszt, akár a pestis.
Hát rejtegetett púpját megszokja lassan
lélek is, test is.
Néha boldog az ember egyedül,
és néha kőkemény –
de belül fojtott gyöngédség az asszony
meg eszelős remény.
Forrás: Lélektől lélekig
Hiába oltottam beléd magam
nem vagy enyém, csak voltál.
S lehetsz még, akkor sem maradsz.
Lázadó szavam nem téged vádol
de minduntalan belőled ront rám
a reménytelenség.
Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
A megtért tudatnak már bonthatatlan
közeg vagy: köd, víz, mely
amint kiléptem köréből, összezárul
s nem maradtam nyomnak se benne
kivetett egészen.
Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
hogy testem veled elvegyült anyag.
Nem lelem magam szádban, se szemedben.
Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
Így nézlek én társtalan rettenetben.
Mert társat lel a lélek és a lét
s örök legyen a pőre test magánya?
Tízmillió év konok szégyenét
hát soha senki sem törli le
két testet végleg egy áramkörbe zárva?
Ezért alélás minden ölelés?
Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
A száj, az öl, a perc, a perc kevés
a folytonosság kell már, az egész
józanul is, és izzón és örökkön.
És enélkül már el nem nyughatom.
S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen
én megteszem! Akard: s minden ízemben
te lüktetsz, én meg benned folytatom
harcom a halál pártütése ellen.
Forrás: Lélektől lélekig
Fejem fölé a csillagok
jeges tüzet kavarnak,
az irgalmatlan ég alatt
hanyattdőlök a falnak.
A szomorúság tétován
kicsordul árva számon.
Mivé is lett az anyatej?
Beszennyezem kabátom.
Akár a kő, olyan vagyok,
mindegy mi jön, csak jöjjön.
Oly engedelmes, jó leszek,
végig esem a földön.
Tovább nem ámítom magam,
nincsen ki megsegítsen,
nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten.
Ennél már semmi nem lehet
se egyszerűbb, se szörnyebb:
lassan megindulnak felém
a bibliai szörnyek.
Forrás: szeretem a verseket
Az éjnek ismerője voltam én,
ki záporban megy el s hazaoson,
ha kialudt a végső utcafény.
Bámultam szomorú sikátoron.
Éji bakter mellett mentem tovább
sunyt szemmel: én nem magyarázkodom.
Megálltam, némítva lépés zaját,
mikor kiáltás, hirtelen szűnő,
a háztetők felett fülembe szállt,
nem hívó, nem is búcsút üzenő;
s messzebb, nem-földi magasság terén
bolygó óra hirdette: az idő
se-téves, se-igaz, nem holt, s nem él.
Az éjnek ismerője voltam én.
Forrás: Weöres Sándor fordítása
Ne várj rám többé. Elfáradtam nagyon.
A világ végén ülök egy rozoga padon
és lábamat lóbálom a semmi felett.
Ülök itt magamban kettőnk helyett.
Az ember nem felejt könnyen.
Mindig meglepődök, hogy van még könnyem.
Fázik a talpam, égeti a semmi.
Mégsincsen kedvem mozdulni, menni.
Ringatózom, mint egy kisgyerek,
mellettem a Magány szendereg.
Hiányokat szuszog és hízik a fájó nincseken.
Félek, hogy felébred és a semmibe lök hirtelen.
Forrás: Szeretem a verseket
Mit írsz? – kérdi ajtót nyitva a gyermek.
Verset – felelem –, egy verset az alkonyatról.
Miért épp az alkonyatról? – kérdezi,
olvasólámpám fénykörébe lépve.
Mit írsz? – kérdi asszonyom,
ablakot nyitva, s beereszti a huzatos levegőt.
Egy verset – mondom neki –, verset a magányról.
Miféle magányról? – kérdezi,
kilép a lámpa fényköréből.
Mit írsz? – faggat apám
a folyosó homályába veszve.
Verset. Egy verset a halálról – válaszolom.
Hogyhogy a halálról? – hökken meg és zokog.
Mit írsz? – érdeklődik a szomszéd, a díjbeszedő,
a boltos és a bürokrata.
Mit írsz? – kérdezi főnököm,
míg a nap eseményei
a nyomdagép tölcsérébe hullnak.
Verset, egy verset – mondom nekik.
Verset a csendről.
Miféle csendről? – szól asszonyom.
Csend még álmunkban se létezik.
Sikoltozol, és azt mondod: hagyjál, hagyjál.
Nem szeretem az alkonyt –
szól a gyerek.
Szobámba térve
kuporgok a sötétben, elalszom,
és senkinek se jutok az eszébe.
Ha egyedül vagyok,
fehér és fekete lovakat látok.
Egy fehér lovat és egy feketét – így az apám.
Torkig vagyok a halállal –
mondja az orvos.
Mindennap meghal valaki.
A cementasztalokon sokan fekszenek, kiterítve,
míg a rokonok értük jönnek.
Sose szólsz semmit – mondja a szomszéd –,
nem hallom a hangod.
Hallgatok.
Lassan elfogynak a szavak
a csendről, az alkonyatról,
a magányról, a halálról.
Forrás: Lélektől lélekig
Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
ez amphorásan finom, ívelt ölelés?
Sötét és lágy, mint nyári éjszaka,
s dobognak benne mind a csillagok.
Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
ez asszonyosan diadalmas, teljes,
mint kiszabadult, röppenő madár?
Micsoda ágban szunnyadt az a rügy,
miből e nem várt fűzfagally hasadt, –
mi rugalmas és most született ifjú,
mint szökőkúton hajnalban a csepp?
Ki hagyta rám e hajlékony hidat,
mely magányomból hozzád vezet?
Egyik pillére az én tenyerem,
másik pillére a te kezed.
Forrás: szeretem a verseket
