https://verskucko.com

Címke: magány

  • Rakovszky Zsuzsa: Sirám

    Elsodrattatom,
    szétszórattatom…

    Mintha a macska,
    nyújtózkodva a napon

    az üres levegőbe
    pofozgat, olyan,

    amit tehetnék még, amit
    valaha tettem.

    Mert nincs mire várnom, a
    várakozás

    oszlopáról mivel leestem,

    nem őrizem magam:
    süllyedjen eleven

    sárba: gödrös hájba a
    testem,

    ráncos harisnyával dagadt
    bokámon

    tizenkét nyávogó kölykem
    etessem.

    Ha már sivatagban
    vonultam, nem vezérli

    égő rögeszme, hogy mint
    csillagomat, kövessem,

    száradjak el: merev haj,
    rúzsos pergamen bőr,

    üvegkocsonyában úszó
    riadt szem –

    meddő papnő – albumokkal,
    lejárt műsorfüzettel

    tömött fiókban elgurult
    időm keressem,

    szenvedélyben össze nem
    rándult részletekben,

    jósdámban, honnét
    megszökött az isten…

    Ha nem lehetek az, amire
    lettem,

    ami lehetnék még, ne
    legyek az sem.

    Elsodrattatom,
    szétszórattatom…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kulcs

    Szobám kulcsát a tengermélybe dobták,
    és nem mehetek most haza.
    Egy tenger lett a távol,
    és tenger szívem panasza.

    E kulccsal zártam be aranyos üdvöm,
    e kulcs, e kulcs a babona.
    Most kriptakulcsa életemnek,
    mit nem találok meg soha.

    Azóta házam és hazám a tenger,
    s bennem a tenger szava él,
    a titkom lenn a mélyben,
    s fejem fölött fütyül a szél…

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Hermann Hesse: A magány

    Egy erős szellem terjesztette szét
    a hegyek fölött nagy, fehér kezét.
    Tekintetének fénye rám mered,
    de én nem félek: nem bánt engemet.

    Fekete mélyben bukkantam reája.
    Magas csúcsokra csalogat ruhája.
    Mély álmaimból gyakran keltem én.
    Játszom az élet s halál ösvényén.

    S órákon át, míg szívem fájt nekem,
    a hegyi úton lassan járt velem.
    És hűvös kezét áldón tette ottan
    hő homlokomra és én – megnyugodtam!

    Fordította: Juhász Gyula

  • Parancs János: De profundis

    csillapíthatatlan éhség
    és szomjúság

    valami végzetes félreértés vezérli
    egymás felé tapogatódzó lépéseinket
    és nincs föloldás: nem értjük egymást
    külön-külön és együtt is ugyanaz a szégyen
    ugyanaz a közöny ugyanaz a reménytelenség
    tehetetlenek vagyunk mondja a kő a fű
    tehetetlenek vagyunk mondják az állatok
    istent teremtettem a saját képemre és
    hasonlatosságomra mondja a fölfuvalkodott
    gyarló és hiú ember a döghalál árnyékában
    tehetetlenek vagyunk mondja az alázatos
    földre borul s fejét lehajtva fohászkodik
    a mélységekből kiáltok hozzád Uram

    az egymásnak ellentmondó
    magyarázatok közt

    tévetegen járok üres az elmém üres a szívem
    ha ismerném a megigazulás útját ha rátalálnék
    követni talán már erőm se kedvem se lenne
    nem bátorít és nem figyel rám aggódva senki
    csak magamra számíthatok a bajban és nagyon félek
    ilyesféle üzenetek palackposták hánykolódnak
    sodródnak ismeretlen céljuk felé az éjben
    amióta a szeretet gőgünk miatt megvonatott tőlünk
    ezek a segélyt kérő jeladások jórészt személytelenek
    senkihez se szólnak többé válaszra se várnak
    mintha a nyelvünk végképp összezavarodott volna
    az emberek közt nincs megértés csak fagyos némaság
    a mélységekből kiáltok hozzád Uram

    egymás nélkül mégsem
    élhetünk

    szükségünk van a másik test melegére
    az ólmelegre a közös örömre nyomorúságra
    szükségünk van a kínzásra és a kínoztatásra
    szükségünk van az ellenálló akaratra a párviadalra
    a föl-föltámadó indulatokra a parázsló szenvedély
    lassan izzó kéjére gyötrelmére és tébolyára
    a némán áradó panaszra és az igaztalan vádra
    hitványabbak vagyunk mi mint az érzéketlen kövek
    mint a lelketlen állatok tunyán forgolódva a sárban
    micsoda gyilkos ösztönök lapulnak acsarognak bennünk
    micsoda elvetemült sóvárgás hajszol minket egymás ellen
    s ez irgalmatlan pokolból lehet-e még kiutat találni?
    a mélységekből kiáltok hozzád Uram

  • Mészáros Ferenc: Jó tanács

    Ne add el magad!
    Hiába tömegesülsz,
    Egyedül maradsz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Szüntelen eső

    Szüntelen eső veri az ablakot,
    álmomba bújtatlak, az álom felragyog,
    minden ébrenlétem jéghideg,
    csillogó falába rejtelek,
    ázó nappalok, ázó éjjelek
    suttogják: ég veled.

    Éj alól sikoltva kitolat
    tehénszín tehervonat.
    Az a kín, az a szó, beomló beszéd
    keresi tüdőm árva üregét,
    szájpadlás magányát, fogak
    zátonyán neved fennakad,
    partra csapódik, holttestén mereng
    elhagyott, könny-arcú szerető-sereg.

    Ökörfej hold gurul, megalvad,
    nyüzsgő volt-hajnalok kihalnak,
    áttetsző délelőtt lakatlan
    épül fel, ajtója lepattan,
    fényképed a falon, léghuzat
    mosolyoddal elszalad;
    szüntelen eső hull, tajtékos szív dalol
    gőzölgő, nagy-eres ég alól.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fekete István: Szeretem a ködöt

    Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom. Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak. Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.

    Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.

    A ködnek anyja a völgy, apja a hegy, sírásója a szél, és siratója a napsugár. A külországi ködöt nem ismerem. Ott talán a hegyeken is megterem, de nálunk jobbára a völgyek teknőjében születik – néha már nyáron –, és csak akkor megy apjához látogatóba, ha nagyra nőtt. De ekkor már rendesen november van.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: A magaslaton

    már nem beszélnek,
    nincs miről,
    nem kérdeznek,
    ismerik a választ,
    ismerik a változatokat,

    csak ülnek egymás mellett,
    semmibe révedő tekintettel,
    napkeltétől napnyugtáig,

    a sziklákat morzsoló szélviharokat,
    figyelik a csapkodó záport,
    a sűrű havazást, a csikorgó havat,
    a tenger lomha, örökös hullámzását,
    a perzselő nyári napsütést,

    és sajgó csontokkal dideregnek,
    múltjuk fölé hajolva kutakodnak,
    a félelemtől reszketnek és fáznak,

    a király és a királynő,
    két roskadozó, büszke termet,
    menekülésre már nincsen erejük,

    végül beleolvadnak jajszó nélkül
    az irgalmatlan, jeges éjszakába

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gheorghe Tomozei: Strófa

    A hold tükörképe – a szomjúságom,
    éhségem – őszi falevél,
    támaszom – eső-liliom,
    a hó – álmom,
    a viasz – nyugalmam.

    A szerelem is a magány egyik fajtája,
    elgyötört hallgatásom – feledés.

    Balogh József fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Két fény között

    Szemközt a fiúmei kikötő,
    elől a nagy világítótorony.
    Lobban, forog, forgó fénykévéit
    futtatja végig a hullámokon.

    Hátam mögött a sziklarepedésben
    parányi fényű szentjánosbogár.
    Kis hangya, kóbor pille, valaki
    az ő fényénél is hazatalál.

    Hát én, hát én világítok vajjon? –
    Csobban a tenger csorba sziklaélen.
    Se fárosz nem lettem, se fénybogár.
    A parton állok két fény közt, sötéten.

    Forrás: Lélektől lélekig