https://verskucko.com

Címke: magány

  • Gergely Ágnes: Széttört üveggolyók

    Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után,
    mikor a fák az utcát átölelve tartják,
    s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan
    felizzanak a gyertyák,

    s mikor mindnyájan hazamennek,
    kik mindezt látva látták,
    s a kapuk alól kidől a huzat
    megingatni a lámpát,

    s mikor szemben két árny egymásra hajlik
    s a villanykapcsolóba markol,
    s a foszló-sárga ablak-négyszögek
    sorban lehullnak a falról,

    és igaztalan szájad
    minden szerelmest elátkoz:
    nekik csönd van a csókhoz
    – neked nincs az íráshoz,

    mert széttört üveggolyók az éjszakák,
    szállnak, zuhognak, felragyognak,
    neszezve ütődnek a fáknak
    s az ablakodnak,

    mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után
    neked minden zizeg, világít, hat érzékedre
    hatszáz üvegszilánk zuhog
    – mondd, láttad már a mások éjszakáit?

    Mindig a másokét!
    S voltál-e megbocsátó, míg a csont
    is pattogott fejedben,
    mint az óra? Mondd!

    Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom,
    még csak ki sem kell nyitni a szemem.
    S egyszer a seb sebezni is tanít.
    Ha erre jársz, gondold meg, idegen.

    Forrás: Lélektől lélekig antológia

  • Lányi Sarolta: Ki talál meg?

    Irdatlan nagy úton elvesztettek engem,
    jó meleg tenyérből hideg földre estem.

    Hideg földre estem, nyitott szemmel, ébren,
    bitang jószág lettem, látom, tudom, érzem.

    Mikor földre estem, bár meghaltam volna,
    önnönmagamnak is bár elvesztem volna!

    Távolodni léptét így hallgatom, élve,
    fájdalmam ragyog csak körülsötét éjbe.

    Nagyon nehéz voltam? terhes úti járom,
    azért hagyott engem ismeretlen tájon?

    Vagy nagyon is könnyű? nem érezte súlyom,
    s úgy ejtett el engem véletlen az úton?

    Ha visszafordulna, még visszatalálna,
    még senki se lépett a lába nyomába.

    De messze van az már, nem keres az engem.
    Ragyog a fájdalmam. Ki talál meg engem?

    Forrás: Lélektől lélekig antológia

  • József Attila: Majd megöregszel

    Majd megöregszel és bánni fogod,
    hogy bántasz, – azt, amire büszke vagy ma.
    A lelkiismeret majd bekopog
    s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

    Lesz vén ebed s az melléd települ.
    Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
    mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
    Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

    Az öreg kutya néha majd nyafog,
    de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
    hanem valaki hiányozni fog
    a múltból ahhoz a magányos csendhez.

    Majd tipegsz: s ha eleget totyogott
    rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
    áll ifjú képed. Hozzá motyogod:
    “Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem.”

    “Mit is tehettem volna?” – kérdezed,
    de fogatlan szád már nem válaszolhat;
    s ki a nap előtt lehunyod szemed,
    alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

    Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
    mint a csikó, hogy a hámot levesse.
    S a félelem tűnődik, nem a vágy,
    a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

    Magadban döntöd el. Én fájlalom,
    hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
    Mert elfárad bennem a fájdalom,
    elalszik, mint a gyermek s én is véle.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Ezek a fák

    Ezek a fák.
    a fák, a fák.
    A napsugár felé, a tág
    egekbe lustán nyújtózkodnak át
    a fák.

    Nincs vége-hossza, mindig újra fák.
    Zsibongva-élő összevisszaság
    lélegzik és arcodba vág
    az ág,
    s nem múlnak, csak most kezdődnek el,
    a völgybe le, a hegyre fel.
    A fák.

    Meddig? Tovább.
    Amerre nézel, itt és ott, a fák.
    Zsongítanak, altatva, mint a mák,
    és jönnek újra, rémszerűn, e fák.

    A fák.
    Száz és ezer, fölebb-fölebb, alább,
    semmit se tudva állanak,
    fejem fölött, fejem alatt,
    mint bűvös, ifjú csemeték,
    mint agg, szakállas remeték
    mindig kimérten, ridegen,
    sok idegen, sok idegen.
    A fák.

    A némaságba, indák, reszelős
    páfrányok közt cikáznak eszelős
    rendben tovább a fák.
    Ellenségesen, érthetetlenül
    lesnek ki, mint a szem s a fül.
    A fák.

    De mondd, mi ez?
    Ez a kimondhatatlan,
    ezernyi nesz,
    mely ágról-ágra pattan?

    E suttogás, melynek nincs soha vége,
    csak megtöri a csöndes csöndet és
    remegni kezd, s a tücskök jelbeszéde
    a szakadatlan, csöndes csöngetés?

    Mi ez az ünnep itt, ez a parázna
    örök tenyészés és a tétova
    ölelkezés a forró nyári lázba,
    az élet, élet roppant tébolya?

    Megyek az erdőn, egyedül, zilálva
    bús álmaikból a bús lombokat,
    mint villany és hő meddő óceánba,
    én árva ember, fájó gondolat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Székely János: Ilyenkor ősszel

    (Kányádi Sándornak)

    Párás és kurta már a reggel, az este tiszta és örök.
    A csipkelombú fenyvesekből alágörögnek a ködök.
    A nyájak is alágörögnek – csupán a girhes szél ugat,
    A völgytorokból híva vissza el-elhaló kolompjukat.

    Az őzsuta az erdőszélről szintén a völgybe költözött.
    A tisztáson, a bükkös alján, a mogyoróbokrok között,
    Ahol naponta ráakadtunk, s némán figyeltük, mint figyel,
    A szél motoz, a Semmi jár-kel rugalmas lépéseivel.

    Arany rigórajok vonulnak a dérütött havas felett.
    Hordják az alkalomhoz képest illetlenül vidám szelek,
    A völgybe hordják valamennyit, s mihelyt leszáll az alkonyat,
    A kikericsek is kioltják bizalmas gyertyácskáikat.

    Egyetlen költözés az élet ilyenkor, ősszel, a hegyen.
    Most kényszeríti rá erővel mindenre, ami eleven,
    Kietlen nagyságát a csúcs és kegyetlen törvényét a tél:
    Aki kitart, az idepusztul; aki alászáll, az megél.

    Alávonultak, odalettek madarak, nyájak és vadak,
    Idefent csak a szél s az erdők zörgeteg csontváza marad,
    Csak a magány, a nyugtalanság, csak a homály a csúcsokon.
    Magunkra hagyott minket minden. Te sem jöttél meg, Sándorom.

    Forrás: Székely János

  • Márai Sándor: Idézet

    „Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet védesz.
    Nincs fizetség és jutalom az ilyen perben.
    De nincs alku sem.
    Ezért soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”

    Forrás: Márai Sándor

  • Tóth Árpád – Olykor éjjel…

    Olykor éjjel… szívem hogy zakatol!
    Az ágyon ujjam tévedezve jár,
    S nagyon közel, mellettem valahol
    Halkan megkoccan a vizespohár…
    S nem tudom, hol vagyok… akadozón
    Rémlik elém az elmúlt, messzi est,
    S az ujjam a fagyos márványlapon
    Reszketve egy gyújtót keres…

    Áldott a fény, mely sercegőn, fakón
    Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl,
    S a kedves, vén tapétát a falon
    Megcsillantja, s bús orcámhoz simul!
    Jól esik látnom: csendesen pihen
    Minden bútor és békén feketül,
    S az iszonyú és néma semmiben
    Föllélegzem: nem vagyok egyedül…

    Kabátom összegyűrve lóg szögén,
    A rózsa rajta hervadóra vált,
    S egy percre, a klublépcső szőnyegén,
    Látom a rózsaáruló leányt:
    A lámpák közt mily búsan oson át,
    Apró teste mily zsenge s mily hajolt…
    Látom álmos és szelíd mosolyát…
    Szegénynek festett arca volt…

    Csönd… vén poétám könyvét fölveszem,
    Hová este dobtam, a szék alól,
    S míg lankadtan lapozgat a kezem,
    Zörgő lap s agg rím álomba dalol.
    Félfüllel hallom, s halkan nevetem:
    Künn egy papucs mily furcsán csoszog el,
    S puha Nirvánám, csöndes fekhelyem
    Altatón, hűsen átölel…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arthur Guitterman: Idézet

    „Ezen a bűnös világon bizony nincs szomorúbb látvány, mint egy behúzott farkú,
    gazdátlan kiskutya.”

    Forrás: —

  • Maurice Maeterlinck: Idézet

    „Egyedül vagyunk, magunkra hagyatva ezen a planétán, és a körülöttünk burjánzó
    számtalan életforma közül csakis egy, a kutya volt hajlandó szövetségre lépni
    velünk.”

    Forrás: —

  • Komáromi János: egy este…

    csípett már az esti szellő
    elhalványult nappalom
    nagyon messze volt még az éj
    azt hittem, hogy álmodom

    kupoláját a Végtelen
    kék bársonyból készíté
    aranysárga csillagokkal
    szabálytalan díszíté

    az arcomra sápadt fényből
    álarcot font ezüst-Hold
    bőrömön lágy érintésed
    szívemhez ért (átkot old)

    minden álnok, hazug érzés
    messze futott, menekült
    tisztítótűz forró lángja
    a testemen szétterült

    sötét lángok átöleltek
    és egyik sem égetett
    kristályból szőtt magány-gömböm
    meghasadt, majd szétrepedt

    ott álltam meztelen szívvel
    éreztem, hogy fáj nagyon
    de többé a kristály-gömböt
    rá záródni nem hagyom

    fájdalmakból születhet meg
    a legnagyobb boldogság
    menekülni a sors elől
    a legnagyobb bolondság

    meztelenül születik meg
    testünk, ám felöltözünk
    ruhánk alatt mi is lapul
    arról megfeledkezünk

    most másodszor pőre lelkem
    látta meg a Végtelen
    milyen vagyok igazából
    többé el nem rejthetem

    menekülni nem akarok
    végre önmagam vagyok
    ha hiszek majd önmagamban
    talán az is maradok…

    Forrás: Lélektől lélekig