Atyám emlékének!
Szemrehányó szemed nem látom többé, közönyös vagy, lefeküdtél a sírba,
S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is paráznaságomat
S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét!
Oh jól tudom: ki ott időzik, hallgatag bizony, elhagyja mulatozását!
Egy merev gondolaton s több komolyabb dolgokon foglalkozva tünődik!
S szájára teszi ujját: hadd bánjon el ővéle az enyészet!
Mindez tetszésemre van. De lásd: tajtékos szájjal mégis visszahőkölök,
Irtózva küzködöm, hátrálva vívok s vívódva menekűlök el,
Holott nincs oly barlang e világon, ahol megbújva-elalélva, de végre pihennék!
Most itt éjszaka van, dereng a dombok alatt, Istenem, sötét az éjközép!
Kicsit aludtam éppen, révbe ért a lélek s itt-ott tengve-lengve
Boldogan tanyázott s ím’ az idő nyomtalan múlt el felette, mint a fellegek, – de jaj a látomás,
Nehéz a látomás, fullasztó mély a hang és zord az intelem, amelyre felijedve riadt:
Sötét időknek árja zuhogjon! Szív megbékéljen! Lélek elaludjon!
Ó rejtelmeim bús időszaka! S te bánatos-bús alvó is, ki messzi rejtezel!
S te kövér zsombék is, mély völgybe futó!
S két haragos patak is, hegyekről rohanó!
S te nagy magánosság is, a szívemig ható!
Forrás: Lélektől lélekig
Eloson bizony eloson
a szerelem eloson
homályos utakon loppal
egy csapáson a farkasokkal
szemek szúrnak a csönd mögül
a fűben kecskebéka ül
s vállat-fejet fordítva bámul
utána míg a láthatárról
le nem tűnik nagyhirtelen
a farkasléptű szerelem
Forrás: Lélektől lélekig
Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
És csak reám várnak.
Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,
Fénylő csillagokra.
Merre nincs csillagfény – arra fogok menni,
Ott fognak igazán engemet szeretni,
Igazán szeretni.
Forrás: Lélektől lélekig
Feje fölött az izzó sárga ég,
Köröskörül magány és messzeség.
Lábainál a rőt, sivár homok,
Sehol se élet-, se halálnyomok,
Kőarcán közöny a néma lepel,
Kőszeme nem kérdez és nem felel,
Kőkeblét hiába kendőzgeti
A hajnal, az alkony – mindegy neki,
Mert ő a szfinksz.
Évezredek mentek fölötte el,
Ő lomhán gunnyaszt. Szót se érdemel!
Mindössze annyi történt azalatt,
Hogy nőtt a föveny egy pár vonalat.
S jőnek utána új évezredek.
Mi lesz? Mi lenne? A homok pereg.
Ma még csak köldökéig ér neki,
Egykor majd egészen betemeti.
Mit bánja a szfinksz!
Forrás: Lélektől lélekig
Ma éjféltájt, a párna ránca közt
felébresztett a bánat hűvös ujja.
Mellcsontomon verejték gyöngyözött,
mert álmaimban otthon jártam újra.
Felültem, kusza hajamban lapoztam,
aztán, mint kit imára hív a hit:
a háztetők között elnéztem hosszan
a Tejutat, az űr Kárpátjait.
Sokáig ültem. Vén vándor tekint
így vissza, ha a boldog partra átért.
Amit szerettem s bírtam: mind, de mind
eladtam egy szellőcske szabadságáért.
Futóbolond, mit tettem én magammal,
ki ingoványban hontalan üget?
Nem hívott útnak ágy, sem rakott asztal,
csak az utálat és a rémület.
De ki csitítja el bennem a bút
és takar be bundájával, ha fázok?
Távol barátok szólnak s a Körút
szegélyén hívnak a poros akácok.
Ám én csak itt ülök, szemközt a sorssal.
Vállam mögött komisz hajcsár a kín.
A tavaszi föld nedves ajka most vall:
bürök fakad az éjjel ágain.
Látlak-e még, országom, puszta kert?
Egy félmarék derékkel most itt állok.
Kivágom-e velük magam mint vert
csatákból a középkori királyok?
S ha nem? Véghetlen hosszú még e séta
s én ösmerem az őserdő szagát.
Ott bujdosom majd, elfeledt próféta,
ruhám nem lesz, a szemem zöld agát.
Kisárgulok a napban mint öreg len
s én sem tudom majd, hol barangolok,
míg elnyúlok holtan, bár oly töretlen
derékkal mint a régi angolok.
S mit mondhatok tinéktek akkor én,
hű hívek, túl a síri pálmafákon?
Szerelmes, messze szívetek hevén
melengetődztem hűvös éjszakákon.
A főváros porán még eltalál tán
lábam hozzátok: fiatal, hiú
árnyék leszek s e kései találkán
belépek mint az elveszett fiú.
Deziré elment, Lorca is halott,
József megőrült és Rilke kiégett.
Tudjátok-e rólam, hogy ki vagyok?
Zörgő csontváz, leborulok elétek.
Forrás: Lélektől lélekig
Én nem tudom: már nem oly messzi nézek,
mint azelőtt… S csak körbe kopogok…
Nem izgulok szenzációs hirekre,
nem érdekel, hogy a világ forog…
Ebéd után félbarna kapucíner,
azt is ízetlen szörpölöm, hamar.
S már az sem fontos, hogy préselt és pöttyös
legyen melléje a Kuba-szivar…
Nem bőszit fel, ha nincs lakbérre pénzem,
s hogy nem fizetik arannyal dalom.
Utálatosan csöndes lettem. Rosszul
járna velem most egy forradalom.
Megállt egy ember: aki egykor voltam…
Távolodik… s a semmiségbe vész…
Magamba hulltam vissza, mint a bicska,
mit bekattantott egy nagy, durva kéz…
Forrás: Lélektől lélekig
Mindent tudunk. Csak titkolózunk,
akár a találós mesék.
Ki ne derüljön, jól vigyázunk,
amit félünk, s amire várunk, az
iszonyú együgyüség.
Jövendőnk: akárcsak a gyász,
amely már régen megesett,
ismerjük s helyrehozhatatlan.
Mint levelét az ág a fagyban,
számlálgatjuk a perceket.
Forrás: Lélektől lélekig
