(Vámosi Pál fordítása)
Most a föld lomboktól sárga,
Őszi szél fut szerteszét,
Már csak a fenyőfa rázza
Haragoszöld levelét.
Szántóvető sem hever le
Szirt alá, ha nap vakít,
Hogy virág közt kipihenje
Félnap fáradalmait.
Vadak félve kóborolnak,
Mind jó rejtekhelyre les,
Ködön át a sápadt holdnak
Lágy ezüstje permetez.
Forrás: Minden napra 1vers
l
Ti kérditek, miért vagyok?
Miért kelek fel újra?
Hogy lássam, mint a kósza szél
a lányok aranyos, finom haját
könnyes arcukba fújja.
Hogy várjam azt, ki eljövend,
egy lány, vagy nem tudom ki,
oly jó álmodni tétlenül,
s szeles időben szürke ég alatt
dalolva kóborolni.
Hogy imádjam, szegény hivő,
mi fájó s halhatatlan.
Hogy elsirassam csendesen
a zokogó szeptemberi esőt
egy bús, haldokló dalban.
Forrás: Versek mindenkinek
Tűz, melegíts, ne égess
égő sebet szívemre;
Nap, ne vakíts, világíts,
nem nézek a szemedbe.
Asszony, puhácska száddal
csókolj, ne a fogaddal;
ki önnön sírod ásod,
ember, ne ránts magaddal.
Virág, maradj az ágon,
megvárom a gyümölcsöd;
nem rugdalok markodba,
végzet, lazítsd a görcsöd.
Élet, mindenki éljen,
s ne tudja meg, miért él;
ígérd már másnak, Isten,
amit nekem ígértél.
Forrás: —
Ez szomorú ősz lesz.
Hol vagy Anna? Milyen volt a csókod?
Bánatórák, ó az én időm ez,
Bágyadt rózsák, ez szomorú ősz lesz!
Csókolom a lelked.
Hol vagy Anna? Milyen volt a könnyed?
Régi könnyek, te már elfeledted,
De én értük csókolom a lelked!
Látni szeretnélek.
Hol vagy Anna, vezet-e út hozzád?
Visszatérjek? Ó be nagyon félek,
Megölnétek, százszorszép emlékek!
Forrás: MEK
Az ősz teríti dús, rőt szőnyegét
A nyár halott vállára csöndesen.
Én kedvesem, én hűtlen kedvesem,
Te hallod-e a hervadás neszét?
Hajadnak bársonyát zilálja-e
Az elmúlásnak dúdoló szele
És a halál hűvös lehellete
Az ajkad bíborát csókolja-e?
Vagy rajtad nem fog a szörnyű varázs,
Mely minden szépség átka erre lenn
S megvéd minden rontástól énekem,
Ez örök vágyból szőtt tündérpalást?
Forrás: MEK
Bálterem most az ősz
sárga selyemmel.
Legyezők röpködése.
Táncok lengése.
Ha tánc van, ahol tánc van,
minek az a sok szőnyeg?
Oly puhák, vastagok,
és folyton fölgyűrődnek…
Uram, mi a levegőben
táncolunk, szállunk,
s ha fáradtan táncból kiállunk,
a szőnyegre lehullunk.
Sűrű, kemény zene fáraszt,
millió hegedű hangja;
látatlan cigányok csücsülnek
a felhő karzatán.
Lenge lankadás, minden könnyű!
Csak egy nehéz: a lábam.
Csetlek és botlok,
mint kábult részeg a bálban.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Köd borong; száll a daru
zúgva fenn az égen;
száll s meleg hazát keres
déli messzeségen;
néki ott virít a hon,
hol nincs tél az ormokon.
Sárga a virágbokor,
a lomb hervadandó;
a mit látsz, oh föld fia,
hamvatag, mulandó.
Gyarló létből a kebel
jobb hazába esdekel.
Szív, beteg szív, itt az ősz;
lombjaid lehulltak,
s többé földileg neked
ők ki nem virúlnak;
de ne szálljon bú reád:
lelsz te is majd más hazát.
Forrás: magyar-versek.hu
Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk.
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.
Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér időkre kellenek.
Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
– hiszen annyi van, annyi van! –
rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.
Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
húzunk magunkra takarónak:
Téli álomra térünk.
Forrás: Magyar Kurír
Egy délután a zajtól messze szöktem,
s az életemet mentem kipihenni
a Házsongárdi öreg temetőben.
Ősz volt. Halálos. Lomb-hullásos. Szent.
Olyan lélek-csitító volt a csend:
a némaság és a néma ajkú holtak.
Akkor láttam: a fényvirágos álmok
amik a lelkem szent csodái voltak,
halottak lettek: néma ajkú holtak.
És éreztem: egyszer majd újra ősz lesz,
s a hervadásban meglassul a vérem,
akkor az őszt majd könyörögve kérem.
A holtaktól megirigylem az álmot,
s cserébe nyújtom minden álmomat
hogy én legyek az őszi csendtől áldott.
S meglátom majd: bűbájos álmaimmal
az életemet nagyon tele szőttem…
s megállok ismét kissé megpihenni
a Házsongárdi temetőben.
Forrás: Magyar Kurír
