https://verskucko.com

Címke: ősz

  • Alphonse de Lamartine – Ősz

    Köszöntlek őszi lomb! Köszöntelek, ti csendes
    tisztások nyűtt gyepén sárguló levelek!
    Elmúlástok szelíd gyászával bús szívemhez,
    utolsó szép napok! olyan jól illetek.

    Merengő vándorod: vezess, magányos ösvény;
    hadd nézzem a vidék hanyatló bíborát,
    míg fönn a nap fakón borong, s a halk, ködös fény
    az erdő sűrüjén sápadtan csillog át.

    Mert ilyenkor, midőn rá már a tél vet árnyat,
    természet, arcodat jobban szeretem én.
    Hanyatló mosolyod mintha egy hű barátnak
    elhaló ajkain derengene felém.

    Itt hagyom én is, itt az élet égövét már,
    siratva elvetélt reményeim korát;
    vissza-visszatekint, a tűnő múlt felé száll,
    úgy nézi bús szemem sosem-bírt vagyonát.

    Föld, völgyek, napsugár: természet! könnyes arccal
    válok meg tőletek sírgödröm küszöbén!
    A haldoklónak oly bűvösen int a hajnal!
    oly dús a levegő! oly tündöklő a fény!

    Hadd ürítsem ki most fenékig azt a kelyhet,
    amelyben epe forrt nektárral vegyesen:
    életem italát kínálta ez a serleg,
    s alján maradt talán egy csöpp méz is nekem.

    Talán lobbanna még sugár, amely hitetlen
    jövőmben a reményt életre gyújtaná;
    s dobog talán egy szív, amely a tömkelegben
    megértené a szívem, s visszhangot adna rá.

    Hervadó illatát átadja mind a szélnek,
    úgy búcsúzik el a virág, ha szirma hull.
    Meghalok én is, és úgy rebben el a lélek
    ajkamról, mint a dal, ha megpattan a húr.

    Fordította: Rónay György

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Szeptember…

    Édes, édes most a nap,
    bor van benn, vagy méz?
    első csókban nyár és ősz
    kéken összenéz.
    Mámoros a levegő,
    lenge tánc a fény,
    senki sincs ki ellenáll,
    hősebb legyek én?

    S vajon hősebb aki sír?
    jobb-e aki fáj?
    melyik hűség igazabb?
    s már felel a táj –
    gesztenyéken rőt levél
    s második virág,
    zsenge bimbók és avar,
    bolond a világ?

    Te is becsapod szívem
    súlyod, bánatod?
    mind ledobtad mit a sors
    orvul rád rakott
    s úgy perdülsz most táncosan
    mint kit szél kavar,
    álljak? fussak? melyik több?
    honnan e zavar?

    Új virágzás és gyümölcs
    vegyül itt, mohó,
    kecskerágó, bodza is
    mind csupa bogyó
    s mire kóró lesz a zöld
    csipkerózsaág
    virít majd a csitkenye
    kihívó virág,

    gúnyos, piros üzenet
    mire jön a tél,
    csattogó fehér fogától
    senki sincs ki fél.
    Háry János minden fa,
    dicsekvő legény,
    messze van még tél és fagy,
    hencegjen szegény.

    Te is hősködj ma szívem,
    hidd a vágy, a nyár
    örökké tart, jó kaland,
    s mindig útra vár –
    s feledd, feledd hogy a vég
    mindig síri hó,
    ahol annyi vágy után
    megpihenni jó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A haldokló tücsök

    Még szól a tücsök, de már nem soká,
    Átadja csöndes birodalmát.
    Oly nesztelenül tűnik el,
    Mint szeptember s a hulló levelek.
    A katonáit elbocsátja,
    Szabadságolja tarka udvarát,
    Haldokló nemzetének búcsút int.
    Még szól a tücsök sárguló gyepen
    És vérbehanyatlott bokrok tövén, –
    Hallgatja minden fűszál, falevél:
    Csendország bánatos polgárai.
    Még szól a tücsök, de már nem soká.

    Az éjek hűvösödnek,
    Fénybogár se marad
    Mindszentekre a temető füvében.
    Az országból csupán a címer,
    Csendország címere: a csillagok.

    Isten veled, lantos-fejedelem!
    Dalok királya, de már vége annak,
    Elmúlott tőlem a királyság,
    Ki tudja, hol lel a jövő tavasz?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: Nem hiszek

    Egy fáradt pille ringott haldokolva
    Tar lott gallyon, barnás levél alatt.
    Sápadt falombok halovány árnyéka
    Remegve űzött őszi sugarat.

    Nagyon szomorú mese volt az élet.
    A fán már útrakészült száz madár.
    És mind nekem csacsogta búcsúzóra,
    Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.

    Bealkonyúlt keserves sóhajomra,
    És csillagkönnyel lett tele az ég.
    Azon az éjen álmok látogattak,
    Oly teli fénnyel, mint tán soha még.

    Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,
    Mégis egész tündérország befért.
    – És álmodtam merész, nagy boldogságrul,
    Álmodtam nagy, boldogságos mesét.

    Álmodtam én már sokszor égiszépet
    És mindig fájó szívvel ébredék.
    Elég! Álmodni nem akarok többet,
    Se húnyt reményeket siratni még.

    Tudom: jő majd a józan, szürke reggel
    És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
    Jöhetne már maga a boldogság is,
    Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Erdős Olga – Őszi chanson

    A platán utolsó levelét
    is letépte ma a szél.
    A ködös utcán
    csupán a vacogó
    november kísér.
    A nyirkos avaron
    lépteim koppanása
    suttogássá csitul és
    a nagykabát
    fázva ölel át.
    Üres lett a pad
    a magányos fák alatt.
    Eszembe jutsz… –
    milyen rég volt, hogy láttalak!

    Párizsban lenne most jó.
    A kékes neonfények
    tompán verődnének
    vissza arcomról.
    A Szajna felé haladva
    belém karolna Ady
    és József Attila.
    Aztán beülnék kávét inni
    egy bárba,
    és a félhomályba
    szalvétára vetnék néhány
    kusza sort,
    ami talán verssé válna
    egyszer,
    valahol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Szeptember elején

    A hosszú, néma, mozdulatlan ősz
    aranyköpenybe fekszik nyári, dús
    játékai közt, megvert Dárius,
    és nem reméli már, hogy újra győz.

    Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
    s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
    a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,
    fülébe súg, elég volt már, elég,
    s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
    hogy ez az élet, a kezdet s a vég.

    Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
    el kell veszítenem. A bölcseség
    nehéz aranymezébe öltözöm,
    s minden szavam mosolygás és közöny.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az utolsó részlet

    Részletekben halok meg: érzem.
    Talán egy kissé gyorsan éltem,
    Vagy a szívem volt kissé nagy tán
    És hogyha megtelt néha adtán,
    Csupán az élet pillanatján,
    A perc üdvén csüggött a lelkem…

    Mindegy. Sorsom megérdemeltem…
    Csalóka álmok léha bábja
    Nyűgként minek jön a világra?…
    Kinek nem kell a tucat-élet,
    Egész szépen aludni térhet,
    Ha elhamvasztja önnön lángja,
    Ha nincs tüdője s nincs több álma…

    …Ablakomon beárad fojtón
    A ködös ősz hűs levegője…
    Kinézek: egy szemetes udvar,
    Középen egy pár cserje nőve.

    A lomb, levél lehullott régen…
    Egy pár hervadt, fonnyadt levélen
    Mégsem adott túl még a cserje,
    A többi már a sárba verve…

    Azt mondják, hogy így ősszel olvad
    A lélek át az elmúlásba,
    Az elfonnyadt ifjú arcokból
    Ilyenkor lesz halotti lárva,
    Ilyenkor lesz múlttá az élet…

    Engem nem köt semmi ígéret,
    A nagy mindegyre esküszöm már,
    Óh, de az az utolsó részlet:
    Attól, csupán csak attól félek…

    Ha feltámadnak mind az álmok,
    Ha fölkeresnek mind az árnyak –
    Óh, e rémes elszámolásnak
    Órájától reszketve félek!

    De, hajh, az örök csendes éjet
    Nagy kínnal kell megérdemelni:
    És én meg fogom érdemelni!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Mint különös hírmondó…

    Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi újságot
    mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este
    kigyúltak a város lámpái alatta, nem látta őket
    sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál

    s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?
    vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott
    tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat
    vernek lenn kőművesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl

    gépfegyvert próbál – oly mindegy volt neki! tudta,
    balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
    százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért
    újra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves

    jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és
    a konok isteneket vakítva lobogjon az égig
    szellem és szerelem – jól tudta ezt a hegyi hírnök
    s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,

    korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap
    kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos
    bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,
    mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:

    akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes
    völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről
    és ha kérdik a hírt, nem bír mást mondani: ősz van!
    nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!

    úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több
    forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem
    úgy feszül a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
    bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

    versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
    népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
    nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor
    állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

    tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké –
    óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
    ritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi minden
    emberi történés! a tél puha lépteit hallom,

    jő a fehér tigris, majd elnyújtózik a tájon,
    csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
    tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,
    megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK)

  • Pogány Zoltán – Ősznek álma

    Ha az ősznek álma lenne,
    én lennék a legszebb benne,
    lehullt levelek közt állnék,
    levelek közt őszre válnék,

    csupasz águkat rám húznák,
    belém nőnének a bús fák,
    lennék patak, ködöt vérző,
    miből gyöngyöt őszi dér sző,

    sáncok közt fúvatnék szelet,
    mi nyári hőt végleg feled,
    hófelhőket írnék légbe,
    szürkén pancsolt csillag-égbe,

    ősznek volnék legszebb álma,
    minden valóm őszre válva,
    télen, jöhet álom, bármi,
    gyönyörű tavasz fog várni!

    …Ha az ősznek álma lenne,
    én lennék a tavasz benne,
    lehullt levelek közt állnék,
    tavaszi-szép rüggyé válnék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pogány Zoltán – Október, itt

    Ősi földön elfeküdve
    nyújtózik az esti táj…
    pihen örök égi üdve,
    szép e Torna-menti báj!
    És szőkül már a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    Szénával friss fű paroláz,
    szárazan kezébe csap…
    mezőkön sincs búzakalász,
    torsa mered égbe csak.
    És süppedős a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    Szórja bogyóit a bodza,
    fekete gyöngy mindahány…
    erdők dalát szellő hozza,
    zsengén kacag, mint a lány.
    És álmot lát a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    Gyűlnek fölmorajló felhők,
    égi hangjuk megremeg…
    csillagok pislannak, itt ők
    rakoncátlan ékszerek.
    És jajgat, ott, a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    E földet óvó sejtelem
    volt is, lesz is mindig tán…
    a szívekhez nőtt végtelen
    dérpaplanba búj sután.
    És elszunnyad a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    Forrás: Lélektől lélekig