Címke: ősz

  • Várnai Zseni: Vénasszonyok nyara

    Talán egy kicsit magamról beszélek,
    mikor szívem e fényért lelkesül,
    végső sugára ez a nyár hevének,
    mielőtt még az alkony rám terül.

    Ez őszi nap a szőlő érlelője,
    s piruló alma issza melegét,
    e fénytől várok én is új erőre,
    magamba szívom forró delejét.

    Fáradt szívem csókjától újra éled,
    csontomig ér a gyógyító sugár,
    talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet,
    s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.

    Vénasszonyok nyarának is becézik
    ez őszi fényt, mely édes, mint a méz,
    mintha tündérek ujjai sodornák
    aranyszálait, ettől oly mesés.

    Kiket zord évek vad vihardúlása
    oly sokszor vert, legyen miénk a fény,
    hadd üljön meg, mint szentek glóriája
    öreg anyók fáradt ezüst fején.

    Aranypalást borítsa gyenge vállunk,
    mely görnyedez, mint sok gyümölcstől a fák,
    legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk,
    ez jár nekünk… ugye, kis ősz anyák?!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Novemberi napsütés

    Délben mégis győzött a nap sugárka,
    az ősz ködét átfúrta, mint a dárda
    s a szürke ködmön fénylő díszt kapott
    magára tűzte ékül a napot.

    S míg a fénygömb ott tündökölt az égen
    én földi porszem megigézve néztem,
    olyan volt mint egy óriási mosoly
    s szertefoszlott tőle a ködgomoly.

    Így harcol ő a köddel és sötéttel,
    s mikor a föld elfordul tőle éjjel,
    ő akkor is ott virraszt őrhelyén,
    s rést vág az egek sötét függönyén.

    Ó, jól tudom, hogy nem miattunk fénylik,
    de a gyümölcs mégis csak nékünk érik,
    belőle árad minden, ami élet:
    a kezdettől változó őstenyészet.

    Tudom, de mindig újra megcsodálom,
    mikor áttör a ködlő láthatáron,
    tavaszidőn dicsfényben tündökölve,
    s ősszel, mikor búcsúzva néz a földre.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Őszi dal

    A nyár szerelme forró és merész,
    de édesebb az őszi napsütés,
    a csókja már nem éget, mint a láng
    csak simogat, mint egykor jó anyánk,
    szívünkre könnyű, enyhe fénye hull…
    és mindennap korábban alkonyul,
    korábban alkonyul.

    Az ősz szerelme, mint a kósza szél,
    hol lágy zene, hol vészes szenvedély,
    a fény, az árny oly gyorsan változó,
    mint életünk, e hullámzó folyó,
    még kék az ég, de már is elborul…
    és mindennap korábban alkonyul,
    korábban alkonyul.

    Bús könnyet ont a szürke őszi ég,
    zordan borong a felhős messzeség,
    egy csonka ágra csapzott varjú száll,
    mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj…
    csak nézem és szívem elszorul:
    jaj, minden nap korábban alkonyul…
    korábban alkonyul.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Illyés Gyula: Avar

    Tölgyfáról tépek levelet,
    Piros, mint orcámon a szégyen.
    Hol a tavasz, a merészségem?
    Futnak a vert-had fellegek.
    Özvegy fák zokognak a réten.

    Arcom ökörnyál illeti.
    Letépem, új lebeg előmbe,
    Hogy szememet lágyan bekösse.
    Ítélet szavát zengeti
    Az ősz. Így fordulok az őszbe.

    Habzik a völgy. Ég, füstölög,
    Úgy kúszik utánam az erdő.
    Mint vad a kigyúlt rengetegből,
    Mint sebesült, mint száműzött,
    Vergődöm régi életemből.

    A város balról feldohog,
    Csitíthatatlan, mint egy rögeszme.
    Mentsd szívedet a rengetegbe,
    Vagy még tovább e hegysorok
    Lépcsőin föl a fellegekbe.

    Könnyű vagyok és szomorú.
    Mint ajtó mögül, melyet untan
    Valami vad zajra becsuktam,
    Csak úgy követ a gond, a bú.
    Mert távozni már megtanultam.

    Hagytad el már hű kedvesed,
    Mert lánc, minél hívebben csókol?
    Léptél ki egy nap állásodból,
    Mert… épp mert cél felé vezet?
    Így nézek szét én már e dombról.

    Kötélen, szakadék fölött,
    Lángok közt egy sovány ösvényen,
    Haladnék golyók özönében.
    Mert ki közönybe öltözött –
    Mert nem érhet már semmi éngem.

    Mint szép vad, mocsárba zuhant,
    Ártatlan, nagy, őskori állat,
    Nyög foga közt sebnek, csapdának
    A nép még valahol alant.
    Elér foszlánya jajszavának.

    Ó, éltetőm, pegázusom,
    Aki még röpíthettél volna
    Magas és hősi régiókba,
    Melyekről már csak álmodom:
    Szabadság! – kilőttek alólam.

    Emlékem annyi, mint e rőt
    Ligetben a madár. Csipegnek.
    Ó, szálljatok, fürödjetek meg
    Délen; a tengerek fölött
    Új dalt tanuljatok fülemnek!

    A madarak, a madarak!
    Éles repítések a kéken
    Feszülő évszak szövetében.
    Fülsértőn hogy mállik – szakad
    Festményem, égi tervezésem!

    Országok, tájak, szigetek,
    Melyekbe reményem vetettem,
    Mint gályák süllyednek köröttem!
    Mindegyiken egy szűz eseng,
    Míg a hab szájába nem fröccsen…

    A jelen puszta sziklapart.
    És lent a tenger… A múlt is néma.
    Egy emlék kicsap néha-néha,
    Fut vissza, vinnyogva szalad.
    Gyémánt-nyál száradó tajtéka.

    Egy elszabadult vak király
    Kering és zokog a sötétben.
    A vastag habok tetejében
    Száll föl-alá, mint a sirály!
    Gyermeki sípláda kezében.

    Hallgassatok mindannyian.
    Dalomat meg ne zavarjátok,
    Mely messzehagyva a világot,
    Mint álmodozó madár suhan.
    Lebukik, ha fölriasztjátok.

    Magam vagyok. Oly egyedül,
    Hogy egy hazátlan, kósza ötlet
    Fajtájabeliként ölel meg.
    „Hogy vagy?” Egy percre földerül
    Arcom. Neki se szólok többet.

    Azon a felhőn ülök én,
    Abban a rózsaszín ligetben,
    Mely az alkony vizében lebben
    S átsuhanva a fény körén
    Eltűnik lila rejtelemben.

    És közben ittlent botozok.
    Csikorog a nyers kavics alattam,
    Akár a dac fogam közt hajdan.
    Idézgetem a kóstolót:
    A lázadást, mibe haraptam.

    Csend van bennem. Ömöl a csend.
    Mint vad ragály, amerre lépek
    Csenddel fertőzöm a vidéket:
    Erjed szívemben odabent
    Egy világrésznek elég méreg.

    Az ember inget, szeretőt,
    Hitet is válthat, csak reményt nem,
    Az ifjúságét a szívében,
    Mely férfivá avatta őt.
    De mi is volt az én reményem?

    Nem életemet fájlalom.
    Csak azokét, akik kísértek.
    Meg-megálltak, botolva léptek,
    Arcraborultak félúton
    A harcos, ifjú szenvedélyek.

    Tudjátok, hogy mit kaptam én?
    A szörnyű gyász után a torban
    Mit ittam én egyre mohóbban,
    Micsoda észvesztő, tömény
    Mámort, hogy megvigasztalódjam?

    Mily képek, mily kápráztató
    Világok gyúladtak agyamban!
    Részegült ajakkal szavaltam:
    Az ember jobbra váltható!
    Ezt hittem abban a tavaszban.

    Jönnek tavaszok, mik az ő
    Arcát idézik, mint a gyermek
    A régi kedvest és szerelmet,
    De az a hév, az a Jövő,
    Mely enyém volt, az nem éled meg.

    Érintem ámulva magam.
    Már magamat is hogy feledtem!
    Mintha más élt volna helyettem.
    Próbálom hangom hangosan.
    Megállt a lég is? Alig rebben.

    Így múlt el hát az életem –
    Keltem a reggeli haranggal.
    Zengett a táj, mint könnyű kardal,
    A ház füstjében kényesen
    Nyújtózott egy munkátlan angyal.

    Úsztam vígan a víz alatt.
    Föld alatt, kormos alagútban.
    Vonaton, karok közt aludtam.
    Hány ország, test, szív, gondolat
    Fürdetett, míg ide jutottam.

    A szolgaság, a butaság,
    Mint az ősz nyirka, a tél lucska
    Hull völgyre, hegyre; hull, az útra,
    Amelyen lépdelek tovább,
    Kalapomat szememre húzva.

    S ha kővé válhatna a vád,
    S kövek és golyók repülnének,
    Válaszra akkor sem állnék meg.
    Mert elhagyott az ifjúság:
    Tudom okát a büntetésnek.

    Fogoly vagy. Hang lehetsz csupán.
    Nehéz sarába bár a földnek
    Áruló gyökerek kötöznek,
    Tanuld el életed csúcsán
    Vad pátoszát a szál fenyőknek.

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Vas István: Hány napja lehet?

    Hány napja lehet még a Napnak?
    Lángolni istenigazából?
    Seregélyek most szüretelnek.
    Mennyi van még hátra a nyárból?

    Mit csináltam ezen a nyáron?
    Éltem, szerettem, elmerengtem.
    Ha jön az őszi szemtől-szembe
    És itt talál még mindig engem,

    Ha itt hagynak tavaszig engem,
    Jó lesz nekem a ködben, szélben
    Bujdosnom, amíg mód adódik,
    Aztán eltünnöm észrevétlen.

    Ha jön az őszi szemtől-szembe,
    Nyomát se lelje rettegésnek.
    Ha kérdi: Mi lesz? – A Halálnak
    Adassék azt felelnem: Élet.

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Kányádi Sándor: Vénasszonyok nyara

    Ül az őszi napon
    három kis anyóka,
    fonogatnak, pereg
    szaporán a rokka.

    Öreg ujjbegyük közt
    nem is kenderszálak,
    fonallá a napnak
    sugarai válnak.

    S lemenőben a Nap
    azért ragyog vissza
    finom fonalukat
    nehogy elszakítsa.

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Radnóti Miklós – Októbervégi hexameterek

    Táncosmedrü, fehérnevetésü patak fut a hegyről,
    táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik.
    Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron
    s villog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel.
    Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassu okosság
    tartja az égen, hogy le ne hulljon: félti arannyát.
    Lassu, okos vagyok én is e lassu, okos ragyogásban,
    féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja,
    téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben
    s mint a lehellet futja be tükreit, árad az álmos
    bánat a kék ragyogásban, a szádon a mondat elalszik
    s ébred a csók. Feketén jön a hó, jön a tél, feketélnek
    sarkai máris az őszi nagy égnek, a hajnali órák
    léptei már sikosak. Gyere hát elaludni az esték
    hosszu szakálla alá; nézd, gyermeked is vagyok én, de
    felnőtt, nagy fiad és szeretőd, fele gondra is érett,
    nemcsak a versre komoly. Fekszünk majd s hallgatom éji
    füllel a szíveden alvó gond ütemét a sötétben.
    Hallgatom és várok. S mint ifjú gólyafióka
    ősszel szállni tanulván meg-megbillen az égen,
    forgok a bő heverőn. S lassan tovaszállok a jajjal.
    Átveszem és ütemes dobogása elaltat, elalszunk, –
    ketten az egy gonddal. S míg elkap az álom, az éjben
    hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten.

    1942. szeptember 28 – november 14.

  • József Attila: BALATONSZÁRSZÓ

    1

    Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
    fehér habokba szaggatja a zöldet.
    Fogócskáznak az apró viharok,
    az ablakban a legyek megdögölnek.

    Nyafog a táj, de néha némaság
    jut az eszébe s új derűt lel abban.
    Tollászkodnak a sárga lombu fák,
    féllábon állván a hunyorgó napban.

    Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
    mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
    Becsomagoljuk a vászonruhát
    s beöltözünk szövetbe, komolykodva.

    2

    Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,
    a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,
    én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
    meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.

    Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,
    az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
    Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,
    mikor elkezdnek a szelíd öregek köhögetni.

    3

    Je n’ai point de theme,
    excepté que je t’aime –

    költeni csak ezt tudtam,
    mert mindig elaludtam,

    hisz annyiszor öleltem,
    ahányszor rája leltem.

    Szemüveg volt az orrán,
    az alól nézett énrám

    s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt
    hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.

    Szivemben bizony kín dult,
    mikor a vonat indult,

    de nem sokat merengtem –
    esett, hát hazamentem.

    Száz gramm dohányt hagyott rám,
    hogy legyen cigarettám.

    S nem álmot, hanem alvást.
    Nem látjuk többé egymást.

    1936. szept.

  • Ady Endre: Öreg nyár, nem vén nyár

    Vénasszonyok nyaráról dalolnom nem lehet,
    vénasszonyok korunkban, tudjuk, hogy nincsenek.
    Egykor talán még voltak – más kor volt, más kor az:
    ma vén a dús hajzatú és ifjú a kopasz.

    Egykor még ifjú korban kelt nászra férfi, s lány,
    aggok vagyunk manapság az élet hajnalán.
    Hetvenéves korunkban leszünk ifjak, s bohók,
    addig a szívek kripták, s akkor lesznek kohók.

    Ilyen szép őszidőre, milyen ma is vala,
    azt mondották egykoron: vénasszonyok nyara.
    Ma ki vénasszonyról szól: kaphat szidást, követ;
    ma már nem vén a nyár se, legfeljebb csak öreg.

  • JUHÁSZ GYULA Ősz

    Opálos színei bágyadt ködében
    Leszáll reám a kora alkonyat,
    Kései tűzrózsák nyílnak a réten
    S az égen a mély csöndesség fogad.
    Nagy topolyafák gallya hullong gyéren
    És sötétben hallgat a tó
    S a kolomp úgy méláz a lomha légben,
    Mint altató.

    Hűs szele húz át az ősznek a réten,
    Fázik a lelkem, érzi a deret,
    Keresnék valamit a messzeségben,
    Kihunyt fényt, elnémult üzenetet…
    Oly hirtelen borult az est fölébem
    S az ősz oly gyorsan rámtalált,
    Úgy állok itt a hervadó vidéken,
    Mint a topolyafák.


    👉 Kattints a címre a teljes vershez