Esők után, melyek borúba vonták
A házakat és lelkeket,
Ha nap derül nyugatnak horizontján,
Oly csodálatosak a fellegek:
Aranyban égnek és bíborban égnek
S az alkonyatba hulló messzeségek
Úgy tündökölnek túlvilági szépen,
Hogy szinte fáj a ragyogó azúr.
Az életem most épp így alkonyul:
Minden borúján túl fények remegnek
S mit gyász és vád ezer esője vert meg,
A lelkem, mint dómok arany keresztje,
Úgy néz a földre, a nagy cinteremre.
Forrás: MEK
Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
Idők lavináját ernyedt karok
Ha többé fel nem tartják!
De mi simuljunk össze, magyarok!
Kiáltó szó ha nem lehettünk már,
Egy titkos társaság legyünk!
Kivándorolni, elbujdosni – nem!
Mi innen nem megyünk!
Nagy szalmatüzek lángjából marad
Szívünkben egy marék izzó parázs –
Égő világoknál ezerszer izzóbb,
És izzóbb nála nem lesz semmi más.
Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
Egy néma jelszót kikopogtatunk,
Mint jeladást a Katakombák mélyén:
Magyarok maradunk!
Idők mélyén vajúdhat sok halál,
Sok minden meglehet,
De oly koporsót nem gyárt asztalos,
Mely minket eltemet.
Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
Virágot, lombot ős-magyar fánk nyelvünk,
S romolhatatlan erőnk árja zeng –
Örök az élet bennünk!
Virrasztottunk mi tetszhalottat már!
A lefojtott szó erősebb a jajnál.
Nyílt szónál több az allegória,
S a vértezett szív a vértezett karnál.
A lefeszített rugó izmai
Nem engednek, de erőt gyűjtenek lassan.
Nagyobb erőt gyűjt a nagyobb elnyomás,
Míg döngve visszapattan.
Virrasztottunk mi tetszhalottat már,
Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új.
Ha kiszaggattak, új gyökeret vertünk.
Mi tudjuk, mit jelent balszél, ha fúj.
Nem tagadom, jöhet még zord idő,
Sok mindent nem lehet majd merni,
Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz –
Csak a szívünk fog verni.
De magyarul fog verni!
Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
Fojtsátok vissza lélekzetetek…
Nézzétek: fa vagyok,
Reszketnek rajtam a színes levelek.
Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon,
Életen túl, innen a halálon
Még tartja őket valami csoda…
Pedig elmúlt Halottak napja is,
Mi most nem hull le, nem hull le soha,
Ne szóljatok, és ne mozduljatok, –
Egy pillantás, egy sóhajtás elég:
És lehullnak a legutolsó álmok,
És meghalnak az utolsó mesék.
Ne szóljatok és ne mozduljatok,
Egy nesztelen lépést se tegyetek, –
Mi most nem hull le, nem hull le soha,
Hátha örökké tart ez a csoda,
Hátha nem hullnak le a levelek…
Kolozsvár, 1927
Betlehemi csillag
szelíd fénye mellett
ma az égen és a földön
angyalok lebegnek.
Isten hírvivői
könnyezve dalolnak
békességet, boldogságot
földi vándoroknak.
Harcos katonák is
fölnéznek az égre,
s rágondolnak álmodozva
a testvériségre.
Bujdosó raboknak
idegen párnákon
kedveseik szelíd arcát
ringatja az álom.
Fáradt katonák ti,
pihenjetek szépen
karácsonyfák lángja körül
a mi szent esténken.
Gondoljatok hittel,
zsolozsmát dalolva,
eljövendő boldogságos
szent karácsonyokra!
Csukaszürke köntös
kopott, tépett szárnya
megváltó nagy békességet
hoz most a világra.
Győzelmes örömmé
válik majd a bánat,
lesz még otthon víg karácsony
magyar katonáknak!
Forrás: magyar-versek.hu
Óhajtozom el a Magasságba,
nagy a csúfság idelenn,
de van Karácsony, Karácsony,
Istenem, én Istenem,
s ember-vágy küldte Krisztusunkat.
Két gerlicét vagy galamb-fiókát,
két szívet adnék oda,
hogyha megint visszajönne
a Léleknek mosolya,
s szeretettel járnánk jászolhoz.
Krisztus kívánata, Megtartóé,
lázong át a szívemen,
mert Karácsony lesz, Karácsony,
Istenem, én Istenem,
valaha be szebbeket tudtál.
Óhajtozom el a Magasságba
gyermekségemben kötött
minden szűzséges jussommal,
mert az emberek között
nem így ígértetett, hogy éljek.
Követelem a bódító álmot,
Karácsonyt, Krisztus-javat,
amivel csak hitegettek,
amit csak hinni szabad,
csúfság helyett a Magasságot.
Lábainknak eligazítását
kérem én szerelmesen,
Karácsony jöjjön, Karácsony,
és száz jézusi seben
nyiladozzék ékes bokréta.
Forrás: magyar-versek.hu
Köd borong; száll a daru
zúgva fenn az égen;
száll s meleg hazát keres
déli messzeségen;
néki ott virít a hon,
hol nincs tél az ormokon.
Sárga a virágbokor,
a lomb hervadandó;
a mit látsz, oh föld fia,
hamvatag, mulandó.
Gyarló létből a kebel
jobb hazába esdekel.
Szív, beteg szív, itt az ősz;
lombjaid lehulltak,
s többé földileg neked
ők ki nem virúlnak;
de ne szálljon bú reád:
lelsz te is majd más hazát.
Forrás: magyar-versek.hu
Tavaszodik már az idő,
beköszönt a napsugár.
Lelkem édes gondolatja
fönt, a felleg-honba’ jár.
Nem tudom, de olyan édes
még a bánat is nekem,
kék egével, napsugárral
a tavasz ha megjelen.
Kedves ábránd langy fuvalma
vonul át a lelkemen.
Szép világ van, azt regéli,
messze, túl a tengeren.
S hallgatom, bár ismerem jól,
milyen az a szebb haza.
Halkan intek: Voltam én már,
voltam én ott valaha!
Az a súgár, az az illat
nem idegen énnekem;
ha sivár az élet útja:
gyönyörűnek képzelem!
Forrás: magyar-versek.hu
Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.
Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán, mint csillag-űr szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?
Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyúlt…
Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
S nem vélted rossznak a zord életet?
Te, kiről zengjük, hogy „megszületett”!
Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.
Forrás: magyar-versek.hu
Örülj a tavasz-újulásnak!
A sugarak új ágyat ásnak
a vágyódásnak.
Hozsannát zengj a friss vetésnek!
A magvak új utakat vésnek
a cselekvésnek.
És csókot ints a kis pataknak!
Bölcsője, – akik benne laknak –
a kis halaknak.
Vigaszt remélj szárnyán a szélnek!
Mert benne új erők beszélnek
ezer veszélynek.
És a veszélyt ne féld! Az Égre
tekints, ha estél tűzre, jégre,
megsegít végre.
Forrás: magyar-versek.hu
Úgy bánik vélem az idő,
mint anya kényes gyermekével.
Ágyamra ül, ha este van
és bíztat isten szent nevével.
Boldog reményeket ígér
holnapra és holnaputánra.
Kihúny a mának mécsese –
és holnap futhatok utána.
Néha már reggel kezdi el,
hideg pénzt s forró nőt ígérget.
Kicsal a párnáim közül
a szélhámos, kegyetlen élet.
S ha este ajkam panaszol
s a könnytől nem tudok aludni,
oly jóságosan néz reám,
hogy nem tudok rá haragudni.
Forrás: magyar-versek.hu
