https://verskucko.com

Címke: remény

  • Reményik Sándor: Önmagamba falazva

    Mi ez? Hol vagyok én?
    Hogy kerültem ide
    megint?
    Falak, falak:
    égigérő falak
    vesznek körül
    elrendelés szerint.

    Kéz nem nyúl rajtuk át.
    Hang nem hat rajtuk át.
    Egy csillag sem üzen.
    Tán vétkeimből nőttek e falak –
    köztük vakon vergődöm,
    némán és süketen.

    Tűrnék, Uram, tudod
    békességgel más, nagy fájdalmakat –
    csak ezeket elvennéd,
    csak ezeket elvennéd!
    E vastagodó kripta-falakat.

    Adnál erőt elveszteni magam –
    vagy szabadulni: erőt a karomba.
    Voltam szabad,
    most újra rab –
    élhetek-e tovább
    így, befalazva önmagamba?

    Voltam szabad –
    az egészség mámorát kortyolgattam,
    szürcsölgettem a munka gyönyörét,
    a szeretet ős-ózonát.
    S falak, falak…
    Valakinek, aki szeret,
    aki tiszta, aki szabad
    és aki lát:
    add kezébe a jerikói trombitát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Dalolj, ne félj

    (Reményik Sándornak)

    „Egy új világ van születőben!” – mondják,
    kik felkötötték az Idők kolompját.
    A vének, kiknek szája fél-sírásra:
    „Megérett a világ a pusztulásra!”
    Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
    Én egy órával mások előtt keltem,
    de fáradt nem vagyok,
    és bizalmasaim a csillagok.

    Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
    Az Új csendben jön és oldott sarúban,
    vagy a magasból angyalpille szárnnyal
    a szívbe, mit az Istenség megárnyal.
    És akiben Igéjét megfogantja,
    az szánva néz a kérkedő Kalandra,
    amely ma szerteszét
    elfojtja a szemérmes Új neszét.

    Én hiszek benne, mind a világ ellen.
    Őrá esküdtem ifjú életemmel,
    s azóta minden évszakújuláson
    még-még újabbnak, ifjabbnak látom,
    és örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
    hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
    mely örököt akar!
    Csak ami örök, az a fiatal!

    Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
    Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
    Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
    a hold csak hinti harmatát mosolygva.
    Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
    szolgálatodra: keletről nyugatnak,
    előre, mint a nap.
    A Pillérek erősen állanak.

    Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
    ki mondja őket réginek vagy újnak?
    Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
    embernek, őznek örök anyaemlő:
    vedlik és újul az emberi öltő,
    meleg a nap, és énekel a költő.
    Lelkem, dalolj s ne félj,
    te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tass Árpád: Súgó szavaid

    Rojtos takaróm
    csillagai alá rejtelek,
    sátram az ég,
    súgó szavaid
    hallom még
    onnan, hol
    hegyek tartják
    az eget s oly
    kékes fehéren
    szállnak, ahogy
    suhan a bánat,
    nevetését hallom még
    a szokolyai lánynak
    Ezernyi levélről
    zúzmara könnyek
    halk szerenádja
    száll feléd
    /szava a Fának/
    Elkisér…
    Talán jön
    új tavasz,
    nem lehet
    mindig tél

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula – Fehér éjszakák

    Ismered-e az álomtalan éjet,
    Mikor a szívünk még szűz és beteg,
    Mikor fehérek még a remények,
    Mikor bárányok még a fellegek?
    Ismered-e a könyvek közt virrasztást
    S a könnyek közt virrasztást ismered?
    Mikor a csönd elringat puha karján
    És várnak ránk nagy ismeretlenek?

    Az éj körülfoly, mint valami tenger,
    Ó tengerek, álmok, könnyek, betűk,
    Ó élet, merre szívünk szállni nem mer,
    Ó távol partok, távol hegedűk!
    Valaki már ránk vár s dalolni késztet,
    De még csalódni korán lesz, korán,
    Melyik csillag az, melyben vágya éghet:
    Az a szőkés, vagy az a halovány?

    Ó szomorú szép, álomtalan éjek,
    Engem ti nem ringattok már soha.
    És nem borít el a fehér remények
    S fehér virágok csöndes zápora.
    Szelíd igába nem fognak a könyvek
    S a könnyek áldását nem ismerem
    S nem nézem a rámragyogó jövőnek
    Kék csillagát a fehér éjeken…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula – Mindenkinek

    Ó emberek, szeretni kell a földet
    S szeretni kell borút és bánatot,
    Örülni kell derűnek és esőnek
    S dalolni kell, ha minden elhagyott.

    Örülni kell a gazdag hervadásnak,
    Dalolni kell a téli sírokon,
    Szeretni kell a csillagot s az árnyat
    És tudni kell, hogy gyöngy és könny rokon!

    Ezt hirdeti ma nektek egy magányos,
    Bánatos ember, aki messze ment,
    Ki mosolyogni tud már bánatához
    S vágynak, reménynek rég békét izent.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rab Zsuzsa – Dúdoló

    Felhővé foszlott az erdő,
    söprik nyers szelek.
    Heggyé tornyosult a felhő.
    Hol keresselek?

    Korhadt tönkön üldögélek,
    nyírkos fák alatt.
    Nem tudom már, merre térjek,
    honnan várjalak.

    Virrasztom a fák tövében
    szunnyadó telet.
    Éneklek a vaksötétben
    lámpásul neked.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Koltay Gergely – Kell még egy szó….

    Kell még egy szó mielőtt mennél,
    kell még egy ölelés, ami végig elkísér.
    Az úton majd néha gondolj reám,
    ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár!

    Nézz rám, és lásd: csillagokra lépsz,
    nézz rám, tovatűnt a régi szenvedés.
    Hol a fák az égig érnek, ott megérint a fény,
    tudod jól, hova mész, de végül hazatérsz.

    Szállj, szállj sólyomszárnyán,
    három hegyen túl!
    Szállj, szállj, ott várok rád,
    ahol véget ér az út!

    Úgy kell, hogy te is értsd:
    nem éltél hiába,
    az a hely, ahol élsz: világnak világa.
    Az égig érő fának, ha nem nő újra ága,
    úgy élj, hogy te legyél virágnak virága.

    Szállj, szállj sólyomszárnyán,
    három hegyen túl!
    Szállj, szállj, én várok rád,
    ahol véget ér az út!

    Nézz rám, s ne ígérj,
    nézz rám, sose félj!
    Ha nincs hely, ahol élj,
    indulj haza felé!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Bizalom

    S ha százszor is becsapnak, és ezerszer
    csalódom abban, kinek szívemet,
    mint álmából a rózsát, kitakartam,
    s ha épp az árul el, kit életemmel
    fedeztem én,
    s ha tulajdon fiam
    tagad meg,
    és ha nem harminc ezüstért,
    de egy rongy garasért adnak el engem
    barátaim,
    s ha megcsal a reménység,
    s ha kudarcaim térdre kényszerítnek,
    és elátkozom már, hogy megszülettem,
    s ha csak a bosszút hizlalja a hála
    híveimben,
    s ha rágalom kerít be, —
    akkor se mondom, hogy nem érdemes!

    Akkor se mondom, hogy nem érdemes
    hinni az emberben, akkor se mondom,
    hogy megélek magam is, néptelen
    magányban, mert irgalmatlan az élet.
    De csöndes szóval, eltűnődve mondom:
    bizalmam sarkig kitárult kapu,
    nem verhet rá lakatot a gyanú;

    ki-be jár rajta bárki szabadon.
    Egy besurrant csaló tiszteletére
    nem állítok őrséget tíz igaznak!

    Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,
    megtisztálkodva ma betérhet újból;
    ki kétélű késsel jött ide ma,
    köszönthet holnap tiszta öleléssel!

    Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
    Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
    kegyelmet a hazugnak,
    nem tudok
    mentséget a könnyes képmutatásra,
    s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
    akár a nyers önzés orvtámadását.
    De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
    Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
    porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
    dühünk lehűl,
    csak szerelmünk örök.

    S halandó gyarlóságai között
    csupán maga az ember halhatatlan.
    Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
    irgalmas vára bizalomból épül;
    s az önmagával vívott küzdelemben
    csak jósága szolgálhat menedékül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komáromi János: Én várok rád

    Mikor már elfogyott
    az agyadból minden gondolat.
    Mikor a fejed
    csak üresen bólogat.

    Én várok rád!

    Mikor vad árnyak
    várnak az utca sarkokon.
    Mikor már mosoly
    sincs az arcodon.

    Én várok rád!

    Mikor fekete lesz
    minden, ami színes volt.
    Mikor már leírtad
    az utolsó sort.

    Én várok rád!

    És elmúlnak majd
    a lidérces évek.
    Könnyes percek helyébe
    boldog órák lépnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lajtai Gábor: A csakazértis okán…

    Tegnap hitemre bíbor alkony ült
    és hűs kaszával szegte kedvemet,
    reményveszejtő kétkedő talány.

    De hangod óvón új erőt adott,
    mert mából érő holnapot kívánt,
    és elhitette: mégis érdemes.

    Forrás: Lélektől lélekig