Címke: sors

  • Juhász Gyula: A hulló csillagokhoz

    Nem szeretem a lomha fényeket,
    A csillagot, mely álmosan ragyog,
    Ti vagytok az én örömöm látványa,
    Meteorok a fehér éjszakába:
    Suhanjatok csak és zuhanjatok,
    Ti züllött csillagok!

    Az égi rónán csöndes nyáj legel,
    Eónok óta hallgatag ragyog,
    – Ó hulljatok hát, új utat mutatva,
    A szent mélységbe fényeket juttatva,
    Suhanjatok csak és zuhanjatok,
    Ti hulló csillagok!

    Békét hazudik a csillagvilág,
    A lusta álmok éjjelén ragyog,
    – Csak rajta, rajta hát kivert, bukott raj,
    Az éjbe, mélybe termő fénycsókokkal
    Lobogjatok csak és robogjatok,
    Ti bátor csillagok!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Fejfámra…

    Szegény magyar volt,
    Költő volt, senki,
    Nem tudott élni,
    Csak énekelni.

    Nem volt rossz, sem jó,
    Csak ember, fáradt,
    Várt, várt és nem lelt
    Soha csodákat.

    Mély szürkeségben
    Színeket látott,
    Magyar volt, költő:
    Átkozott, áldott!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Haladék

    Menekülünk a láthatatlan
    És ismeretlen rém elől,
    Ki ránk les százezer alakban
    És egyszer mégis csak megöl.
    Ki ránk vár fényben és ködökben,
    Alattomos gyilkos, konok,
    Minden bukásban és örömben
    Ő közeleg, az átkozott.

    Megengedi, hogy dalba fogjunk,
    Hogy csókoljunk egy tünde nőt,
    Elnézzük, percek üdve hogy fut
    És mint nőnek a temetők.
    Megengedi, hogy meneküljünk
    Mámorba, ködbe, bús vakon,
    Hogy végre lássuk: itt a vesztünk
    S érezzük: nincsen irgalom!

    Forrás: MEK

  • Rab Zsuzsa: Parafrázis (Magyar)

    Nem szoktam, nem szoktam
    kalickában hálni,
    de szoktam, de szoktam
    szerte széjjel szállni.
    Valahol leszállni,
    magamra találni,
    mindent odaadni,
    tollam ragyogtatni.

    Szárnyammal rácsaim
    szálig lekaszálni,
    szoktam én, szoktam én
    földön is kószálni,
    százfelé osztatni,
    tollam szikráztatni.
    Nem is szikráztatni:
    halált halasztgatni.

    Szerelem, szerelem,
    jaj, velem mit tettél?
    Hogyha már ezt tetted,
    kicsit időzhetnél.
    Maradj deres őszig,
    maradj nap hulltáig,
    fehér hold keltéig,
    koporsóm teléig.

    Nem szoktam, nem szoktam
    társamra találni,
    de szoktam, de szoktam
    társakra találni.
    Szívemet eloldom
    mindig, amikor kell.
    De tetőled, sorsom,
    a halál sem old el.

  • Nemes Nagy Ágnes: Madár

    Egy madár ül a vállamon,
    Ki együtt született velem.
    Már oly nagy, már olyan nehéz,
    Hogy minden léptem gyötrelem.

    Súly, súly, súly rajtam, bénaság,
    Ellökném, rámakaszkodik,
    Mint egy tölgyfa a gyökerét,
    Vállamba vájja karmait.

    Hallom, fülemnél ott dobog
    irtózatos madár-szive.
    Ha elröpülne egy napon,
    Most már eldőlnék nélküle.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Ady Endre: Vén diák üdvözlete

    Zilahra menjen ez a félig-síró,
    félig-vidor ének.
    Vén, kóbor diák küldi könnyek között
    az ősi Schola fő-magisterének.

    Az ősi Schola már meg is ifjodott
    gyönyörűn azóta.
    Csak minket csókolt öregre az idő,
    távolság, küzdés, eszme, bor és nóta.

    Páris rikolt rám, míg e verset szövöm,
    én, régi diákod.
    Én jó mesterem, jó görög tanítóm,
    ma is átok még az ős görög átok.

    Homérosz s felhős görög tragédiák
    vágnak a szívembe.
    Te beszélsz és mi, nebulók, hallgatunk,
    Istenem, istenek, mintha csak ma lenne.

    Pedig Homérosz kék ege beborult.
    Istenek és hősök
    hullnak azóta szívemből szüntelen,
    hogy az élettel küzdök, kergetőzök.

    Anér, és andrósz a genitivusa,
    én jó, bölcs tanárom?
    Beh elfeledtem görögül s férfiúl,
    már csak a sorsot, a végzetet várom.

    Arcomon ma is áldott tekintetét
    szemeidnek érzem.
    Mennyit biztattál és az élet-öröm
    nem jön el hozzám, nem jön mégsem, mégsem.

    Hogy szép az élet, te mondtad szüntelen
    s hogy higgyük: akartad.
    S míg játszadoztak rajta bús mosolyok,
    erőt és hitet prédikált az ajkad.

    Te bérmáltál meg, kis, vidéki lapod,
    hogy poéta lettem.
    Múltak az évek s én, verselő diák,
    öreg mesterem, hozzád-öregedtem.

    Te állsz előttem, ha már-már nem bírom,
    mint az élet tússza,
    szép bölcs fejeddel, mely hogyha akarod,
    vagy nem akarod, meg lesz koszorúzva.

    Úgy ér az ünnep: állasz lombtalanul.
    Volt egy rózsa-ágad:
    letépte a sors, a cudar és görög.
    Ugye hinni kell a mithosz-világnak?

    És úgy állok én, mint te: lombtalanul
    s még emlékem sincsen.
    Másokért élünk, mi mindig csak adunk:
    így rendelte el ezt a Végzet-Isten.

    Nem baj: zöldelnek a zilahi hegyek,
    vidám pince-katlan
    egy csöpp örömet, egy kicsi feledést
    ad annak, kihez a sors irgalmatlan.

    És mégis-mégis koszorús fejedet,
    ím, most sokan áldják.
    És mégis-mégis, ha nem is örömest,
    szép megkísértni az élet talányát.

    És mégis-mégis, magam is itt vagyok
    ünnep-kocsit tolni,
    s én jó mesterem, szeretném a kezed
    áldva-átkozva, sírva megcsókolni.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Székely János: Madaras

    (1962)

    Voltam én, voltam én,
    fecske voltam én.
    Tavasz gyúlt, ha jöttem,
    kedvesem szemén.

    Rigó voltam, cinke:
    kilenc nyáron át
    egymagam daloltam
    kedvesem dalát.

    Voltam én, voltam én,
    sirály voltam én!
    Villámlott a röptöm
    kedvesem szemén.

    Hattyú voltam, hattyú,
    úsztam csendesen.
    Hófehérré tettem
    szőke kedvesem.

    Lettem én, lettem én
    csukló néma hang:
    édesem szemében
    zokogó galamb,

    varjú lettem, varjú,
    borzas és sötét.
    Feketébe vontam
    édesem fejét.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Csorba Győző: Neked

    Ez már nem szerelem többé, nem két ember
    kötése, keringő tánca egymás ellen,
    kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje
    s változó viszonylat: tőle vagy feléje.
    Magány és párosság itt üres szavak csak,
    itt már az érzékek csak befele hatnak,
    egymást ha kívánjuk látni: elégséges
    állítani tükröt a magunk szeméhez.
    Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer,
    s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.
    Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:
    egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.
    Ellened hibázom? Magam ellen vétek!
    Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.
    S aki magát rontja, pusztul igazán csak,
    s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. –
    Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,
    aki kettős vágyból válik maga-eggyé,
    aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,
    mindenképp a saját bajait tetézi.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Bella István – Szebbnek szültél

    Együtt születhetett szívem
    szíveddel, ezért vagy ilyen,

    mint én, mert ugyanaz a fa
    ágán sarjadtunk valaha.

    Ugyanaz, ugyanaz a vér
    vert arcodért, vert arcomért.

    Ugyanaz, ugyanaz a tej
    delelt melleden, mellemen,

    s az a kéz, ugyanaz a jobb
    etetett meg és mosdatott.

    Hát milyen álnokság, mi volt,
    mi tőled így elpusztított?!

    Mit vétett, mit vétkezhetett
    szívem, hogy így száműzetett

    tőled, hogy csak találgatom,
    ki vagy, honnan vagy rokonom.

    A hang, a hangod ismerős,
    itt volt a torkomban előbb,

    s ahogy beszélsz, a haj, a szem
    – jaj istenem, jaj istenem,

    madár, csak madár szólhat így,
    mikor hullatja tollait. –

    S ahogy lépteid hallani,
    bennem lépdelt így valaki.

    De rád néz és fölujjong kezem:
    Te vagy kezem! Te vagy kezem!

    Rád néz és fölujjong a szám:
    Arcod hazám. Szemed hazám,

    és minden szerv: külön, külön
    beszél, beszél: öröm, üröm

    fagy, kín, elkezd kiáltani:
    Magad magamnak vallani.

    Hallgasd csak, milyen hangzavar,
    gyöngyzörej, jéghang, csodajajj.

    Hajnal bánata, születés,
    gyöngyvirág-verítékezés.

    És mind szólal, és mind beszél,
    a sírás, a csukló nevetés.

    Tenned kéne már valamit,
    el kéne halkulni kicsit,

    halkulni, arcvonásnyira,
    csupáncsak dobbanásnyira,

    csak te halld, csak te értheted:
    éltem és csak most éledek.

    Hát szólj rám: ne mondja ki szám:
    Szebbnek szültél, mint az anyám!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Sárközi György – Virágok beszélgetése

    – Külön indákon tekeregve
    bús virág voltam, bús virág voltál,
    köszönöm, hogy nagy bolygásodban
    mégis – mégis hozzám hajoltál.

    Ideges, keringő kacsokkal
    akkor futottál mellém éppen,
    mikor már-már alákonyultam
    sötét levelek hűvösében.

    – Külön indákon tekeregve
    bús virág voltam, bús virág voltál,
    köszönöm, hogy nagy magányodban
    mégis – mégis hozzád karoltál.

    Már-már sírósan becsukódó
    kelyhedet rám nyitottad önként,
    s lelked lelkembe átejtetted,
    hogy ott forogjon csípős könnyként.

    – Egymás mellett és egymás ellen
    nyílunk mi, nyugtalan virágok,
    kergetőzve s összeborulva,
    mint tengeren játszó sirályok,

    rázkódva forgó viharokban,
    bukdosva pergő jégesőben,
    idegenül tán mindörökké,
    de mindöröktől ismerősen.

    – Egymás mellett és egymás ellen
    nyílunk mi, nyugtalan virágok,
    megtört gőgben összeakadva,
    mint száműzött, koldús királyok,

    s úgy nézzük egymást szomorúan,
    kíváncsian s mindent tudóan,
    mint hulló csillagok figyelnek
    egymás útjára lefutóban.

    Forrás: Szívzuhogás