https://verskucko.com

Címke: szegénység

  • Arthur Rimbaud – A meghökkentek

    József Attila fordítása

    Feketéllőn hóban, homályban,
    a pince fénylő ablakában,
    faruk kerek,
    öt kicsi térden leskelődve
    nézi, hogy készít a Pék szőke,
    nagy kenyeret.

    Látják nagy, fehér karját, éppen
    szakít egyet a szürke pépen
    s láng-lukba tol.
    Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
    A kövér mosolyú Pék régi
    nótát dudol.

    Az ölmeleg, piros luk mellett
    kuporognak, hol száll a szellet,
    egy se mozog.
    Majd mikor lakomára készen
    a cipót kiveszik a résen
    s a füstfogott

    gerendák alatt a befröcskölt
    a cipók fölzengenek s a prücskök
    a padlaton,
    hogy életet lehell e langy luk –
    lelküket elbűvölik rongyuk
    alatt nagyon.

    Úgy érzik, igen-igen élnek,
    a zúzos Jézuskák, szegények,
    mind, amikor
    bedörmögnek a résen s rózsás
    állat-orrocskájuk a vasrács
    rudjára forr,

    midőn úgy sírnak, mint a barmok
    s úgy görnyednek a megnyílt csarnok
    fényeinél,
    hogy mindnek szétreped nadrágja
    s kilógó ingüket babrálja
    a téli szél.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos – Karácsony-est

    Angyal zenéje, gyertyafény –
    kincses kezem hogy lett szegény?

    Nem adhattam ma semmi mást,
    csak jó, meleg simogatást.

    Mi győzött érdességemen?
    Mitől csókolhat úgy kezem?

    Simogatást mitől tanult?
    Erembe Krisztus vére hullt?

    Szemembe Krisztus-könny szökött? –
    kinyúló kézzel kérdezem.

    Áldott vagy a kezek között,
    karácsonyi koldus-kezem.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső – Csöndes, tiszta vers

    Nincs semmim, így megyek magamban,
    tip-top szelíden, csendesen,
    s ha éjjel bántanak a rablók,
    kitárom két üres kezem.

    A rablók sírnak velem együtt,
    olyan-olyan szegény vagyok,
    mint a kisded első fürdetőjén,
    s mint a teknőn a halott.

    De tart a föld ez az enyém még,
    feszül az ég fejem felett,
    s kitárom az örök egeknek,
    örök – mezítlen testemet.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Vajda János: A vén csavargó

    Béranger után

    Ez árokban szűnjünk meg élni,
    Vénülten, fáradt betegen,
    Részegnek tart az elmenő majd;
    Annál jobb – nem szán sekisem.
    Elfordul egyik, míg a másik
    Egy-két garast vet, menjetek,
    Siessetek mulatni; – egy elaggott
    Csavargó meghalhat nélkületek!

    Vénség öl el; igen, mivelhogy
    Éhen nem hal meg senkisem.
    Hittem, hogy nyomorom utóját
    A kórházban megédesíthetem.
    De annyi a szerencsétlen, hogy
    Minden kórház tömött, zsúfolt…
    Eh, utca volt a dajkád, vén csavargó,
    Ahol világra jöttél, halj meg ott!

    Míg ifjú voltam, művészeknél
    Kértem munkát, keresetet,
    „Nekünk nincs annyi munkánk, lódulj,
    Eredj koldulni” – így feleltek.
    Ti dúsak, kik mondátok: dolgozz,
    Elég csontot vetettetek;
    Alván szalmátokon, a vén csavargó
    Ezért nem átkozand meg titeket.

    Mint más szegény, lophattam volna;
    De nem, csak tartottam kezem.
    Mi több: leszakítám az almát,
    Mely út melletti fán terem.
    Hússzor záratták immár reám
    Ezért a börtön ajtaját,
    Elrabolván a vén földönfutónak
    Egy birtokát: a napnak sugarát.

    Van-e hazája a szegénynek?
    Mit ér búzátok, borotok
    Nekem, ipartok, dicsőségetek,
    Egybegyűlt szónokaitok?
    Míg ellenség hízott hadával
    Megvett falaitok megett,
    Ellen kezéből nyerte táplálékát
    A vén földönfutó – és könnyezett.

    Mint láb alá teremtett férget,
    Miért el nem tiportatok?
    Vagy mindenek javára tenni
    Mért meg nem tanítottatok?
    Egy kedvezőbb szél és a féreg
    Szorgalmas hangyává leendett,
    S szeretett vón testvér gyanánt, ki
    Most úgy hal meg, mint ellenségetek!

    Forrás: Arcanum

  • Petőfi Sándor: Karácsonkor

    Énhozzám is benézett a karácson,
    Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
    És rajta egy pár reszkető könyűt.
    Menj el, karácson, menj innen sietve,
    Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
    S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

    Meleg szobám e gondolattól elhül.
    Miként a jégcsap függ a házereszrül,
    Ugy függ szivemről ez a gondolat.
    Hej, be nem így volt, nem így néhanapján!
    Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám
    Apám, anyám és testvérem között!
    Oh aki együtt látta e családot,
    Nem mindennapi boldogságot látott!
    Mi boldogok valánk, mert jók valánk.

    Embert szerettünk és istent imádtunk;
    Akármikor jött a szegény, minálunk
    Vigasztalást és kenyeret kapott.
    Mi lett a díj? rövid jólét multával
    Hosszú nagy inség… tenger, melyen által
    Majd a halálnak révéhez jutunk.

    De a szegénység énnekem nem fájna,
    Ha jó családom régi lombos fája
    Ugy állna még, mint álla hajdanán.
    Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
    Egy ág keletre, a másik nyugatra,
    S éjszakra a törzs, az öreg szülők.

    Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
    Ha én azt a kort újolag megérem,
    Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl!…
    Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
    Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
    Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…

    Isten veled, te szép családi élet!
    Ki van rám mondva a kemény itélet,
    Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.
    Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
    Mint vészt jelentő üstökös az égen,
    Magányos pályán búsan bújdosom.

    Pest, 1846. december

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Juhász GyulaEz a föld…

    Koldus vagy és paraszt vagy: itt maradsz.
    E föld örökre altatón maraszt.
    E föld, amelyből nincsen egy rögöd,
    Csak gúny és vád, örökös örököd.
    Itt bújdokoltál hosszú éveken
    Nehéz robotban, messze végeken,
    Tanítva és tanulva éjt, napot,
    Megsüvegelve urat és papot.
    És álmodoztál Párizsról, a vak
    Végvári éjben, őszi ég alatt
    És Pestig sem jutottál el, szegény,
    Fáradt, kopott, dalos vándorlegény.
    Már itt maradsz e földön, föld alatt!
    Még könnyed és pár versed megmaradt,
    Ha sanda szem rád görbén néz talán,
    Megbékél pár szív a szíved dalán.

    Forrás: FB Szeretem a verseket

  • Zelk Zoltán: Tűzből mentett hegedű

    Tűzből kimentett hegedűddel
    mihez kezdesz, szegény cigány?
    Csiholsz-e még nótát belőle,
    vagy vályogot vetsz ezután?

    Kezedben régi kincsed roncsa,
    a fája üszkös, húrja lóg,
    de próbáld csak, tán fölzeng rajta
    a keserűt, a ríkatót.

    Madzaggal kötve-toldva húrja?
    Akkor is! Hátha szólna még:
    ha mást nem, azt a percet sírja,
    mikor a rongyos putri ég,

    mikor veszett csiviteléssel
    a tébolyodott fecskepár
    pucér fiókáit hogy mentse,
    a lángoló ereszre száll,

    mikor ebeddel vonítottad
    a pusztulást, hogy az egen
    együtt csikarjon cigánysorsod
    s az ősi csikasz-félelem!

    Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,
    aztán aludj, amíg az éh
    aludni hágy, míg jő a vénség,
    a térdig sár, a trágyalé,

    s a vályoggödörben merenghetsz:
    hogyan cifráztad egykoron…
    s hull rád az emlék, mint a pernye,
    s beszállja szíved a korom…

    Forrás: DIA – PIM

  • Juhász Gyula: Mit akartam?

    Kifelé ballag már a vén diák
    Az életből és a melódiák
    Gyéren zendülnek ajkán s csendesen,
    De azért még pár nóta megterem.

    De azért én panasszal nem vagyok,
    Az Isten napja néha rám ragyog,
    A csillagok a régi szelidek
    S hozzám hajolnak lassan a szívek.

    Mást nem akartam, Isten a tanúm,
    Elhallgat immár a vád és a gúny,
    Mivel az értetlenség illetett,
    Mert úgy szerettem a szegényeket.

    Magyar szegénység hű költője, én,
    Kitartok véled, régi jó remény,
    Hogy a jövendő csak nekünk terem
    S hogy e jövőt építi énekem!

    Magyar szegénység: véget ér e tél,
    Lesz még itt szőlő és lesz lágy kenyér,
    Az igazság lesz úr e föld felett
    És az se fáj, hogy én már nem leszek!

    Forrás: MEK

  • Madách Imre: Karácsonykor

    Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
    mindenekre tiszta fénypalástot ad.
    Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
    tán az egyenlőség tart ma ünnepet.

    Ünnep van valóban, ím a büszke vár
    dús világításnak özönében áll,
    fényes csarnokáról hangzik a zene,
    s vad dombérozásnak hangja jön vele.

    Vár alatt útfélen űl kolduscsalád,
    férj s nő átkarolva tartja magzatát,
    keblök melegével óvják gondosan,
    s rájok elterítve egy rossz gúnya van.

    Így űlnek sokáig, némán, reszketeg,
    míg a férjnek ajki szólni kezdenek:
    „Márma van karácsony szentelt ünnepe,
    a nép megváltója márma születe;
    jó, hogy ez egy emlék megmaradt reánk,
    mert feledtük volna, hogy megváltatánk.

    Óh, hatalmas Isten, hát miért, miért
    ontatál fiaddal értünk drága vért?
    Hogy dombérozásra több ünnep legyen,
    s a nép rab maradjon véges-végtelen?

    Cél után fáradni, küzdeni dicső,
    elfeled minden bajt, aki célhoz jő,
    ah, de én mért hordom a szörnyű igát,
    csak hogy életemet nyomorogjam át,
    s amelyet kiküzdök, életem minek,
    hogy legyen igámat hordani kinek?

    Rettentő körút ez, melynek vége nincs,
    egy kétségbeejtő örökös bilincs. –
    Vagy nagy ég, megvolnánk váltva általad,
    és igába tart csak zsarnok akarat?
    Úgy még jő idő, mely újra törvényt tesz,
    s a megváltó újra gunyhó sarja lesz. –
    Hátha e bíró még gyermekem lesz tán,
    óh, takard, takard nőm édes gondosan.

    Jőjj, jőjj közelebb, így hajtsd reám fejed,
    hadd tomboljon a szél, rossz szűrünk felett,
    szálljon a hó, itten vad dühe nem ér.” –
    S ím leszáll közéjük enyhadó tündér,
    édes álomképet sző rájok keze,
    s boldogok mindhárman, férj, nő s gyermeke.

    S hogy ne verje őket zord valóság fel,
    lassan eltakarja őket hólepel. –
    A várból öröm száll – zúg a téli szél –
    a család helyén csak kis hódombot ér.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Salamon Ernő: Tél

    Halott tél ringat januárt, a tél megint csak megtalált,
    üres gyomrunk ma sem zabált.
    Kezünk fejszét nem foghatott, se tollal nem dolgozhatott,
    se meleg kesztyűt nem kapott.
    Lábunkon rongyos a cipő, fagyot ujjak ideje jő,
    esős időre fagy idő.

    Mindegy: ősz lenget lombokat, vagy nyár méla kolompokat,
    nekünk nem hord csak gondokat.
    Csönd üli meg a kerteket, valaki… messze… nevetett.
    Itten? Csak őrült lehetett.

    Forrás: magyar-versek.hu