Minden vagy ami nem lehetsz
egyre ragyogóbb egyre szebb
kirajzolódó mint a seb
amit farkasok ejtenek
a szívemen s ha nem lehet
akkor sem tudok véremet
veszítve élni csak veled.
Forrás: Lélektől lélekig
Minden vagy ami nem lehetsz
egyre ragyogóbb egyre szebb
kirajzolódó mint a seb
amit farkasok ejtenek
a szívemen s ha nem lehet
akkor sem tudok véremet
veszítve élni csak veled.
Forrás: Lélektől lélekig
Dícsérlek hát, mig minden erőm itthagy:
A férfiból kiszakadt gondolat vagy,
Hallgatsz, de szól a trombiták szava
S ledől az elzárt Jerichó fala.
Remek városok, puszták és az ég is –
Körülötted van minden s azért mégis
Csak téged lát meg, téged, aki lát.
Éretted volt csak eddig a világ…
Eh, ostoba, nem igy, de lelkesebben,
Mint tűzimádónak vak rengetegben
Áldó hozsánna zengne ajkirul,
Ha körülötte az erdő kigyul!…
Csak vergődés a méltó hódolat: ha
Egy kőre lépsz, az fájdalmunk darabja.
S hogy befejezzem a dicséretet,
Szedjenek nagybetűből TÉGEDET!!
Forrás: Lélektől lélekig
Ajkaim közt az érzéseim,
Számban a vihart keltő szavak,
agyamban őrült lázadás,
ráncaimban az indulat.
Szememben a lángoló vadság,
ujjaim közt élet és halál,
vállamon nyugvó bánatok,
szívemben egy reneszánsz bál.
De minden gondolat és érzés,
minden ősi vágy és akarat,
eltűnik majd, ha éjszaka
testem a testedre tapad.
Forrás: Lélektől lélekig
A mozdulat fensége ép s töretlen
és ezredévek meg nem dönthetik:
fejem nyugoszik delejes öledben,
fölöttem égnek csillag-kebleid…
Hány atom épült hús-ideg szoborrá,
míg betelt az egyetlen pillanat –
élő lélek az anyag-világ ormán,
élő lelkemnek átadtad magad!
Millió évek millió esélye
millióképpen dönthetett veszélybe
s mi, konok kettős, mégis itt vagyunk!
Ruhátlanul és talpig vérben, vasban…
Karoljuk egymást fullasztó magasban –
iker-fényt szór ránk szívünk és agyunk!
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretlek, ahogy szeretem az esőt, a hóesést,
a vihart, a táncot és az utazást,
ahogy jó álmaimat, reményeimet,
ahogy a folyókat, patakokat, tengereket, óceánokat szeretem,
ahogy a titokzatos hegyeket, dombokat, végetnemérő utakat,
szeretlek, ahogy ősszel a mustot és a szőlőt, a bort szeretem,
ahogy a nyár legfinomabb gyümölcsét, a körtét, a meggyet
szeretem.
Szeretlek, ahogy a jóságot és a hűséget szeretem,
szeretlek, ahogy a vakmerőséget és a dacot szeretem,
szeretlek, ahogy a harcot és az igazságot szeretem!
Szeretlek, ahogy a tavaszt szeretem,
nyíló, rügyező gyümölcsfákat áprilisban,
ahogy a nyarat szeretem, és az ősz szomorúságát,
a vadgesztenyék illatát szeretem,
szeretlek, ahogy a gyertyák sistergését,
szeretlek, ahogy az eget szeretem, amikor a szél felkorbácsolja
sötétvörösre a látóhatárt,
ahogy a hidakat szeretem, a várakat és a harangzúgást.
Szeretlek, ahogy a tücsökciripelést szeretem,
ahogy az őzek, szarvasok szökkenését,
díszes fácánok repülését szeretem,
ahogy a harmonikaszót és a vad dobpergést szeretem.
Szeretlek, ahogy az őserdők bujaságát és gazdagságát
szeretem,
ahogy az Antarktisz örök jegét szeretem,
szeretlek, ahogy a világ legpompásabb vízesését,
ahogy a földgolyó belsejét szeretem,
szeretlek, mint a természet egészét,
mint a völgyeket, sziklákat, sivatagokat,
Szeretlek, mint minden tiszta élőlényt ezen a földön,
ahogy a mindennapi kenyeremet szeretem,
ahogy a mézet, mákot, fűszereket és a tejet szeretem,
ahogy a vidámságot szeretem,
nyár közepén a tarló és a szalmakazal illatát szeretem,
ahogy a vadvirágokat, lucernát, piros csipkebogyókat,
vadkacsákat, halakat szeretem,
amikor bolondosan a folyóba buknak,
szeretlek, ahogy az éjszakákat szeretem,
szeretlek, ha ébren vagy és amikor énekelsz,
amikor fütyörészel,
szeretlek, amikor nevetsz,
még soha senkit nem láttam így nevetni!
Forrás: Lélektől lélekig
Szeress engem oroszlánkölykök erejével,
tigrisek ügyességével, vad szenvedélyességével,
szeress engem szibériai medvék jóságával,
szeress engem, mint az eszkimó-kutyák, kitartóan,
szeress engem énekesmadarak mámorító dalával,
szeress engem betöretlen, szilaj lovak akaratával,
szeress engem bárányok ragaszkodásával,
szeress engem bikaviadalra küldött bikák harci kedvével,
szeress engem sovány, vándorló farkasok éhével,
erdei rókák fürgeségével és ravaszságával,
szeress engem elárvult vadkacsa anyja utáni vágyával!
Szeress engem vándorkomédiás életimádatával,
jókedvével, bolondozásával,
szeress engem külvárosi muzsikus keserűen megpendülő
hegedűjének bánatával,
szeress engem a világjárók merészségével,
szeress engem,
ahogy számkivetettek vágyakoztak hazájuk után,
szeress engem,
ahogy kártya megszállottjai a szerencséjüket,
ahogy madarak az erdőt szeretik,
virágok és növények a földet, az esőt, a napfényt,
szeress engem,
ahogy tenger halai a tenger vizét,
ahogy méhek a virágok kelyheit,
szeress engem, ahogy pajkos gyerekek a játékot szeretik,
ahogy Afrikában a feketék a táncot imádják, a dalolást,
ahogy Rió de Janeiróban a nagy karneválon
az élet és halál között lebegő táncot szeretik a mulattok
és a bennszülöttek,
szeress, mintha a világon nem volna senkid!
Most nélküled telnek a sietős órák,
mért tettél jót velem, mért dédelgettél,
mért imádtál, akár egy istennőt,
mért ragyogtak be csókjaid, azok a varázs-flitterek?
Most, mint akit ostorcsapásokkal jól elvertek, jajgatok,
a csókok nyomai kipirosodnak arcomon.
Forrás: Lélektől lélekig
Hársillatot hoz a szél,
miközben a fűz mesél.
Hallgatja a telihold:
Egyszer volt és hol nem volt…
A tóparti fűz alatt
kilested a titkomat,
álomszárnyon szállt az éj,
fellobbant a szenvedély…
Ezer csillag lebegett,
a tó és a hegy felett,
felhők közé bújt a hold,
óvó árnyék ránk hajolt.
Óhajok és sóhajok,
táncot járó csillagok,
víztükörbe hullt a hold –
egyszer volt és hol nem volt…
Forrás: Lélektől lélekig
„Ne kívánd a szomszédodét” –
szól a parancsod. De, Uram, jaj,
én sokszor nem bírok magammal,
s szívem kegyetlen kínban ég,
felebarátom semmi kincse
nem vonz, ház, kert, falu miatt
nem mar becstelen indulat. –
Minderre hidegen tekintek;
barmát, szolgáját is konok
békével nézem; de ha aztán
szolgálóját, a szép parasztlányt
látom… Atyám, gyönge vagyok!
S ha van asszonya, drága, friss, szép
hús-vér angyal, földi varázs,
akkor, óh Uram, megbocsáss,
de csupa bűn vagyok, irigység!
Ki fékezheti a szívét,
ha fellobog a szenvedélye?
Ki nem tör az ég gyönyörére,
a szépségért ki nem eped?
Fájok, elöntenek a könnyek,
de tartom szentséges szavad:
elhallgatom vágyaimat,
bár sóvár titkaim megölnek.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Nem, már nem vonzanak a vad kéjbe fonódott
ölelkezések, a villámló kéjű csókok,
mikor karomban a hetéra isteni
testét csavarja, és fel-felsikoltva hí,
s lázas kezeivel rámtapad, s az a gondja,
hogy vágyam mielőbb végső görcsig fokozza…
De te, szívem gyermekszemű, szép angyala,
mily édes-bús, igaz boldogság vagy te, ha
könyörgő, szerető szavamnak végül engedsz,
ha remegsz és pirulsz s idebújsz a szívemhez,
s nekem adod magad, és mozdulatlanul,
félénken, hidegen tűrsz és végül kigyúlsz,
mert áthevítelek lassankint a tüzemmel –
és úgy szakad reánk a gyönyör, mint a tenger…
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Légy csak úgy szerelmem,
ahogy napfény csillan a hallgatag tavon
szikrázón és változón,
borítson fényeddel forrón és vallatón…
Légy olyan mint a hullám,
mely felemel, ölel, majd mélybe ránt,
és meleg fészek, megbújva lombok hajlatán.
Légy nekem árnyak hely a pusztán,
hosszú út után, vagy messze látszó torony
fagyott szirtek fokán…
Légy illatos kávé, egy fáradt reggel,
légy őrjítő vágy s az értelem…
Adj magadból többet, add egész önmagad,
kívánom önzőn:
Ne ölelj többé másokat!
Légy most már vak!
Hisz láttál mezítelen,
agyad hátsó zugában is csak nekem legyen helyem!
Úgy nézz rám, hogy magadat lássad!
Légy árnyék, s én leszek hűen követő társad!
Légy apám, s szeretőm, légy férjem, s fiam,
enyém légy egészen, engedd,
hogy lehessek TE,
s önmagam…
Légy TE, mint én lennék,
s én leszek Te Magad!
Forrás: Lélektől lélekig