https://verskucko.com

Címke: szenvedély

  • Koltay Gergely: Légy csak úgy – szerelmem

    Légy csak úgy szerelmem,
    ahogy napfény csillan a hallgatag tavon
    szikrázón és változón,
    borítson fényeddel forrón és vallatón…
    Légy olyan mint a hullám,
    mely felemel, ölel, majd mélybe ránt,
    és meleg fészek, megbújva lombok hajlatán.
    Légy nekem árnyak hely a pusztán,
    hosszú út után, vagy messze látszó torony
    fagyott szirtek fokán…
    Légy illatos kávé, egy fáradt reggel,
    légy őrjítő vágy s az értelem…
    Adj magadból többet, add egész önmagad,
    kívánom önzőn:
    Ne ölelj többé másokat!
    Légy most már vak!
    Hisz láttál mezítelen,
    agyad hátsó zugában is csak nekem legyen helyem!
    Úgy nézz rám, hogy magadat lássad!
    Légy árnyék, s én leszek hűen követő társad!
    Légy apám, s szeretőm, légy férjem, s fiam,
    enyém légy egészen, engedd,
    hogy lehessek TE,
    s önmagam…
    Légy TE, mint én lennék,
    s én leszek Te Magad!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Levél Brüll Adélhoz

    Édes Jóm, Mindenem,
    álmom, ébrenlétem, szenvedésem, örömem te vagy. Lásd és érezd meg, mennyire szeretlek. S könyörülj, ha tudsz és akarsz. Soha ennyire testem-lelkem nem voltál. Egész gyötrelmem s betegségem te körötted vibrálnak. Ha úgy érzed, hogy igazságtalankodom, akkor lásd is meg az okát. Nagyon szeretlek, óhajtlak. Nagyon hamar el kell dőlnie a sorsomnak, mert így nem bírom. Százszor jelensz meg nekem éjszakánként s én milliószor csókollak. Szeretlek, nagyon-nagyon, talán az elpusztulásig. Ha te ezt nem hiszed, s ha így viselkedsz, tönkremegyek, vagy nagyon veszettet, bolondot csinálok.

    Csókollak, szorítlak, vágyammal benned vagyok, te édes, egyetlen Asszony.

    Szombat.

    Ady

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kovács Anikó: Zenevers

    (Neked…)

    Fulladásig feszes napsugárban lobban,
    fényben mártózik minden, mint az álom,
    bús cselló, lágy hegedű, mélykék zongora…
    …lehunyt szemmel is látom.

    Muzsika, – e tágra nyílt parázsló „szemek”,
    melyek hirtelen, egyszerre rámtapadnak:
    élvezem, hallom, zuhognak fejem felett,
    mintha lángoló tükörben látnám magamat.

    A zenével átszületek egy boldogabb világba,
    üstökösként hull lelkembe a hang,
    olyan minden, akár egy szép varázslat,
    vagy bronzból öntött, ódon, szép harang.

    Lelkem új ruhába öltözik, a dallam szárnyal,

    • mennyire szeretem hajlékony, mézes ízeit, –
      és ebben az összetartó, édes simulásban
      még lélekgyilkos bánatommal is kibékít.

    Akad, mi vad, – és hulláma fodros háttal zenél,
    s talán épp ezért: néhány örökre szívemhez nőtt;
    van, melyből árad, zúdul felém a szenvedély, –
    …tőlük, és derengő másnapomtól remélek új erőt.

    Hadd szóljon hát, áradjon, bűvöljön az ének,
    s én, ki elhagyom e világot halkan, suhogva,
    ámulom nagyságát a muzsika szép szellemének –
    és hagyom, hogy becézzen szeptember utója.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Makay Ida: Meztelen láng

    A versekbe öltözött vágy
    a szavak rongyait letépte.
    Némán áll előtted – s kitárva.
    Meztelen láng
    lobog hozzád és érted.
    Mintha egy meggyúlt erdő
    égne.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: Óda a tengerhez

    Vér-borulásba e szempár
    s kék ragyogásba merül.
    Láttalak cári ruhádban,
    láttalak mezítelenül.
    Hajnali királypirosból
    s csillagtalan-egyedül:
    néztelek hatalmi pontról,
    néztelek jeltelenül.

    Öleltél ruhátlan kékben
    akár az emlékezet,
    utaztak emlékek rajtunk:
    matracok, bábú-kezek.
    S midőn a fekete ember
    éjhegedűn hegedül:
    láttalak bemattolt gyászban
    fény özvegye, egyedül,
    siratni mély zokogással
    vívmányt meg papírhajót –
    és feltűnt s merült a könnybe
    a végső hajó: a Hold,
    sarlósan merült a mélybe
    majd feljött s ím teli volt,
    s láttam hogy habzik és billen
    s fényesen csordul a Hold,
    s öngyilkos felrobogással
    őrjöngő tajték-pokolt:
    égő paripáidat láttam
    míg a Hold sósava forrt!

    Éj múlott hold-szakadással,
    voltunk mi fényes velő,
    domborzatunkra világolt
    záporként tűnő idő.
    Éj múlik hold-szakadással,
    zúzik a földi szemét.
    Nap múlik nap-ragyogással,
    tömörül gyönggyé a kék.

    Hordalék vágyak hajóit
    elhordjuk s vágjuk hanyatt,
    roncsaik vízporrá-verve
    fogunkon felhabzanak.
    Sebhetlen ácsorgok rajtad,
    árnyam is örökkön ég.
    Kiismerhetetlen a tenger,
    kimerhetetlen az ég.

    Vér-borulásba e szempár
    s kék ragyogásba merül.
    Láttalak cári ruhádban,
    láttalak mezítelenül.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szécsi Margit: Máglyák

    Micsoda máglyák
    Égnek
    Meghalni
    Melyikre
    Lépjek
    Hogy a legnagyobb éjfél
    Szívéig érjek

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szécsi Margit: Himnusz a szerencséhez

    Ki nem hagytál őszbeborulni
    testvérért, barátért, magamért,
    s fogaimat a rabkásától,
    szívemet az alázatosságtól
    kímélted – korunk istene,
    imádlak mindenekfelett,
    mert a jeges építkezésekre,
    tetvek és tündérek közé
    önként mehettem robotolni,
    fogaim világos kerítését
    oltatlan mésszel be nem meszelték,
    orrom s szívem ki nem rohadt.

    Fizetlek keserű örömmel,
    fekete-sörényes dalokkal,
    mikben a mártírok komor
    gyászmenete vonul ütemre,
    szerelemről és igazságról
    lemaradt fájdalmas sereg.

    Fizetlek szerelmeimén,
    kik mint a küllők a kerékben,
    robogó sorsomban forognak.
    Ha meg kell halnom, add meg azt:
    magamtól történjék halálom,
    s életemben örülj nekem,
    örülj, hogy olyat szerethetsz
    ki soha nem futott utánad,
    s kinek bolond vérében a
    hála sem virágzott soha.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szécsi Margit: Álom a Cigányvárosról

    Örök vasárnap délelőtt,
    jelenés a jelenben,
    ragyog a selyem-sárga út,
    hogy éjemmel pereljen,
    a színes házak, a sötét
    kabátokon a gombok
    megkövülten tündöklenek
    s örökkön bonganak a harangok.

    Fönn: a város kék üstöke
    repülőkkel cicázik,
    lenn a kávéház tóduló
    dohányfüsttel virágzik,
    fényben és füstben csillagok
    pusztulásán borongok,
    de ez a város ünnepel,
    s örökkön bonganak a harangok.

    Brillantinos, busa hajak
    mámort kínálnak, mámort,
    mint a faragott antracit
    sötétjük tűzhalált hord,
    s ígér a hitehagyottnak
    boldog vértanú-rangot
    e város főterén, ahol
    örökkön bonganak a harangok.

    Hányadíziglen köt a sors
    álmodnom sose-voltat?
    Milyen varázslat vonz ide,
    hogy szinte haldokoltat,
    hogy ismerősek a szavak:
    mély-édességű hangok,
    hogy hajszolt életem fölött
    örökkön bonganak a harangok!

    A fácánkönnyed asszonyok
    a főtéren kerengnek,
    a barna szemvillogtatás
    símogatás szívemnek.
    Gyerekek emelnek felém
    felejthetetlen arcot,
    a teljes élet van velem,
    s örökkön bonganak a harangok.

    Vannak keserű álmaim,
    hurcolom őket büszkén,
    s vannak sugárral-oldozók –
    de mindben egy az eszmény.
    Ó álom, te legfőbb igaz,
    irgalmadnál kitartok,
    hirdess tűzvészt vagy ünnepet – –
    de bongjanak örökkön a harangok.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szécsi Margit: A kivirágzott kéz

    Nagy Lászlónak

    Ki forgat a ragyogó Űrben?
    Ki tölti be még a véremet is sugárral?
    Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
    száguldó sorsom ostorával, urával?

    Én apró almácska, a föld szájai közt
    lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
    aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
    ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!

    S te, megérted e muszáj-tánc nagyszerűségét,
    s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba
    mert az én halálom: győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké:
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
    Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
    De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam:
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
    benövi áldott bőr azt, ami lárva,
    rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
    foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
    körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Beérik minden, érik a vihar is az égen,
    feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
    nagy zápor-csöppök, mint ezüst ókori pénzek
    fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.

    Íme, a mezőkből hirtelen kinől a város,
    felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
    fönn, fönn a szélkakasok heves réz-szárnyai
    hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.

    Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
    elragadjam, én, a világ női vagánya,
    zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
    Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
    Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
    Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
    Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Nagy éjszakámat én álmodom teli
    élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
    forgunk majd a termékenység csillag-terében –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Irgalmatlan az idő, rideg szelében
    gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva.
    De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Forrás: Magyarul Bábelben
    Szécsi Margit, A kivirágzott kéz, magyar költészet, élet és halál, szenvedély, erő, női hang, lét

  • József Attila: Hymnus a borhoz

    Bor, te dús örömelixír,
    Bor, te táltos rőt pogány,
    Csók az Élet ajakán,
    Kedvesemnek várva vitt hír.

    Vérem forrjon véled össze,
    Bor, te férfikor teje,
    Mindeneknek elseje,
    Torkom érced hadd fürössze.

    Bor, te ünnep ékes gyolcsa,
    Május hímes köntöse,
    Víg tüzek víg kürtöse,
    Őserők tűz-istenkorcsa.

    Bor, ma téged megrabollak,
    Mellem érted döng s tüzel,
    Bor, téged vasárnapollak.

    Bor, ó, égjünk, égjünk együtt el!

    Forrás: www.eternus.hu / József Attila: Hymnus a borhoz

    József Attila, Hymnus a borhoz, bor, életöröm, szenvedély, ünnep

    József Attila: Hymnus a borhoz

    Bor, te dús örömelixír,
    Bor, te táltos rőt pogány,
    Csók az Élet ajakán,
    Kedvesemnek várva vitt hír.

    Vérem forrjon véled össze,
    Bor, te férfikor teje,
    Mindeneknek elseje,
    Torkom érced hadd fürössze.

    Bor, te ünnep ékes gyolcsa,
    Május hímes köntöse,
    Víg tüzek víg kürtöse,
    Őserők tűz-istenkorcsa.

    Bor, ma téged megrabollak,
    Mellem érted döng s tüzel,
    Bor, téged vasárnapollak.

    Bor, ó, égjünk, égjünk együtt el!

    Forrás: www.eternus.hu / József Attila: Hymnus a borhoz