Iszapos, mély, fekete árok
A Halál-árok.
Oda kerülnek
A vén szerelmi csatárok.
Boldogak, kik vénen szerettek,
Holtig szerettek:
Kísérti őket
Száz, csókos, ifjú eretnek.
Úgy halnak meg, hogy meg se halnak,
Ha meghalnak.
Tanúi lesznek
Nagy, ölelő diadalnak.
Ifjak, akik csókolni tudnak,
Bolondul tudnak,
A Halál-árok
Babonás partjára futnak.
S pihennek a vén, csókos dalják,
A halott dalják,
Hanem a csókot
Jutalmul örökre hallják.
Forrás: MEK
Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.
Forrás: MEK
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.
Forrás: MEK
Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.
Lángod lobogjon izzva, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.
Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.
Forrás: MEK
Boszorkák dobáltak meg
A bús csodáknak ligetében.
Én nem féltem. Én sohse féltem.
De a szeretőm elszaladt.
Szép szeretőm: az ifjú Mosoly.
Sírtak s nevettek a boszorkák.
Köd volt és a gyászos, vak éjben,
A bús csodáknak ligetében
Zuhogva hulltak a szivek
S én elfödtem az arcomat.
Sziveket dobtak a boszorkák.
Én nem féltem. Én sohse féltem.
A bús csodáknak ligetében
Állottam búsan, egyedül.
A ködből hulltak a szivek,
Csúnya, kicsiny, kemény szivek.
Egyszerre szétszálltak a boszorkák,
Könnyesen, csöndben és fehéren,
A bús csodáknak ligetében,
Egy asszony jött fényben felém
S én ráemeltem arcomat.
Szemembe nézett s szivéért nyúlt,
Az arcomon még most is érzem:
A bús csodáknak ligetében
Arcomhoz vágta a szivét,
Meleg, beteg, szegény szivét.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Töff-töff, robogunk
Motólás ördögszekéren,
Zöld gépkocsin,
Éljen az Élet, éljen, éljen.
Töff-töff, csupa kín
E sárgolyó dühös harca,
De fátyolos
Az én arcom s a Léda arca.
Töff-töff, a Halál
Kacag. Érzi a mi hültünk.
Csúf az Élet,
Éljen. Mi legalább röpültünk.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
A Szajna partján él a Másik,
Az is én vagyok, én vagyok,
Két életet él két alakban
Egy halott.
A Duna partján
Démonok űznek csúfot velem,
A Szajna partján álmokba von be
Százféle, szűz szerelem.
Rákacag Páris
S a boldog Másik visszakacag,
Itt röhejes mámorba kerget
Vijjogó, éji csapat.
Ott szebb vagyok, nemesebb, hősebb,
Sejtelem-csók minden dalom,
Szent Cecília hajol lelkemre
Álmatagon.
A Duna partján
Céda lányhoz hajt durva öröm,
A bor ad álmot
S a poharamat összetöröm.
Ott: ring lelkem muzsikás alkony
Szent zsivaján
S úgy csókolom meg az életet,
Mint orkideát a Léda haján.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Szent György-nap éjén sipitók,
Nyugtalanok a denevérek:
Dohos várak ó termeiben
Táncolnak az özvegy legények.
Bolond és fehér valahány.
Lesik a szent, tavaszi Holdat.
Hopp-Sárit és Áve-Máriát
Váltva és bokázva dalolnak.
Khiméra asszony serege,
Buta valót öldös, ahol jár.
Kereszttel őket szent pap űzi
S bütykös bottal hájhasu polgár.
Szent György-napon három a tánc.
Éjfélkor egy tátongó sírnak
Mélyébe esnek hirtelenül,
Hol rózsák és asszonyok nyílnak.
Huhog lármájuk messzire,
Viszik a hírt gyors inu kémek:
„Hahó, a tisztelt romok között
Dőzsölnek az özvegy legények.”
S egy rózsát tép le mindegyik.
Egy sóhajt hörg, mert jön a Hajnal.
Egy Lédát keres: reá-mered
S meghal kék, csókra-torzult ajkkal.
Reggel hiába gyűl a nép,
Nyoma sincs dalnak, bálnak, sírnak:
Egy-két vér-csöpp s könny-folt a falon
S egy-két bolond, verses papír-lap.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
még egy kicsit világon kívül élni,
még egy kicsit sírni a szerelemtől,
járni szemetes utcán, mint virágon,
gépzuhogást hallani muzsikának,
telefonvárás pórázán szűkölni,
ígézni az utcát, a kerti ajtót,
eszelősen ráolvasót susogni:
térj meg, térj meg, fordulj, nyakad szakadjon!
Kifaggatni reménykedőn a tükröt,
makacsul hajtogatni, hogy nem és nem,
s igen-igen mondani rá a rímet.
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
édességes életveszélyben élni,
sínek közt várni be hetykén a mozdonyt,
tudva, hogy félkezemmel visszalökném,
tépdesni bután margarétaszírmot,
lépéseket számolni, hátha páros,
és mosogatás közben énekelni
mint kiscseléd – és nem szégyelni semmit.
És aztán persze sírni néha este,
üresen hagyni félhelyet a párnán,
s mint olvasót, átkot morzsolni, áldást:
térj meg, térj meg, fordulj, nyakad szakadjon!
És reggel újrakezdeni a semmit.
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
állni az ablakban, mint dédanyáink,
ígézni a kerti ajtót, az utcát,
ráolvasót susogni eszelősen:
térj meg, térj meg, fordulj, nyakad szakadjon!
Közben ügyek, emberek, tárgyalások,
szerződések, kérdőívek, satöbbi –
elrendezni félkézzel az egészet,
aztán tovább világon kívül élni,
aztán tovább sírni a szerelemtől,
járni szemetes utcán, mint virágon,
elmondani ezerszer, hogy nem és nem,
mégis-mégis felelni rá a rímet.
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
s ha megadod, ne büntess majd utána.
Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény
Nagy Lászlónak
Ki forgat a ragyogó űrben?
Ki tölti be még a véremet is sugárral?
Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
száguldó sorsom ostorával, urával?
Én apró almácska, a föld szájai közt
lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
Aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!
S te, megérted-e muszáj-tánc nagyszerűségét,
s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba,
mert az én halálom győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké –
gyere velem táncolni a halálba.
Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam –
gyere velem táncolni a halálba.
Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
benövi áldott bőr azt, ami lárva,
rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
gyere velem táncolni a halálba.
Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
gyere velem táncolni a halálba.
Beérik minden, érik a vihar is az égen,
feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
nagy záporcsöppök, mint ezüst ókori pénzek
fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.
Íme, a mezőkből hirtelen kinő a város,
felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
fönn, fönn a szélkakasok heves rézszárnyai
hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.
Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
elragadjam, én, a világ női vagánya,
zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
gyere velem táncolni a halálba.
Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
gyere velem táncolni a halálba.
Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
gyere velem táncolni a halálba.
Nagy éjszakámat én álmodom teli
élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
forgunk majd a termékenység csillagterében –
gyere velem táncolni a halálba.
Irgalmatlan az idő, rideg szelében
gurulnak óriás glóriák sápadtra válva.
De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
gyere velem táncolni a halálba.
,
