Címke: szenvedély

  • Heltai Jenő: Dal

    Nekem a kézszorítás nem elég,
    És nem elég az olvadó tekintet,
    Hogyha szeretsz, légy jó és bőkezű,
    Adj nékem dúsan, tékozolva mindent.

    A karcsú test vakító kincseit,
    Az ölelést, mely fojtogat, megéget,
    Mindent, egészen, őrülten, vakon,
    Minden szerelmet, jóságot, hűséget.

    Mindent! Ha szenvedsz is belé, de tűrd,
    Hogy ifjúságod mindenből kifosszam,
    Csak az enyém légy, egyedül enyém,
    Úrnőm a jóban, rabszolgám a rosszban!

    Ne sírj, ha szánnak, ha körülkígyóz
    Az óvatos nők mérges suttogása,
    Hogyha szeretsz, ne szégyeld és ne rejtsd,
    Szeress! Szeress úgy, hogy mindenki lássa!

    Imádj! Bálványozz! Istened legyek,
    S más istenektől a szíved ne féljen!
    Légy büszke rám és arra, hogy szeretsz.
    Nézz a világba gőgösen, kevélyen!

    Hirdesd, dalold, kacagd, sírd, hogy szeretsz,
    S hogy mindörökké a tiéd szerelmem!
    Hogy félve nézzen minden nő reád,
    És minden férfi engem irigyeljen!

  • Heltai Jenő: Tubarózsák

    Ha majd a gyászos elmúlásnak
    Örök homálya rám borult,
    Küldj a síromra, én szerelmem,
    Egy tubarózsa-koszorút.

    Mikor a csöndes temetőre
    Csillagsugáros este szállt,
    Az hintse, szője álmaimba
    Szerelmes, édes illatát.

    Éjfél után, fehér kísértet,
    Sötét síromból fölkelek,
    És elborítok csókjaimmal
    Minden virágot, levelet.

    És visszatér kihűlt szívembe
    A boldogság, a szerelem,
    És rátalálok csókjaidra
    Egy-egy virágon, levelen.

    És mámoros, vad szenvedéllyel,
    Miként ha vámpír szívna vért,
    Úgy tapad ajkam a virágra,
    Amelyet ajkad csókja ért.

    Rácsókolom bolond szerelmem,
    Mely még a sírban sem lohad,
    S lecsókolom e szűz virágról
    Forró, szerelmes csókodat.

  • Francesco Berni: Szerelmesemhez

    fordította Babits Mihály

    Azt akarod, hogy csúf halálra szálljak,
    Nem könyörülsz, csak tűröd, hogy utánad,
    mint árva kandúr, űzekedve járjak.

    De ha megöl majd a szerelmi bánat,
    vad, bús halott, meglepem fekhelyed,
    és megenyhítem rajtad szomju számat.

    Hiába nyögsz majd: »Távozz! Nem lehet!«:
    beléd hatolok én, buja kisértet,
    s teherbe ejtem büszke testedet.

    Én be fogom mocskolni félve féltett
    szűzességed, s úgy fogok lubickolni
    hasadon, mint ki máshoz sohse értett.

    S ha aztán jönne ördög-űzni holmi
    papocska: engem el nem űz! miattam
    papolhat, hogyha kedve van papolni.

    »Egy őrült ördög!« – mondja majd riadtan.
    Ah! nékem nem lesz gát, hogy be ne töltsem
    a vágyat, mellyért lelkemet kiadtam.

    S úgy fog vájkálni fogam a gyümölcsben,
    mely tested kincse, mint kutya a csonton:
    megtanítlak majd, szűzen élni, bölcsen!

    Holnap meg fogom magam ölni, mondom,
    hogy mihamarább ágyadban legyek már,
    s belédhatoljak ama féltett ponton.

    De ha magad tán meggondolnád; megvár
    imádód még, hogy reggelig felelhess;
    holnap reggelre én halott leszek már.

    No hát most egyszer légy hozzám kegyelmes,
    mert ha egyszer halott kezembe kaplak,
    furcsán bűnhődsz! (A halott nem türelmes.)

    Különös és vad pózokra kapatlak,
    hogy elborzadsz, mint Akteon, magadtól,
    ha egy tükörkép megmutat magadnak.

    Ha tudnád, bennem milyen láng gyuladt: oly
    kegyetlen engem nem mernél gyötörni;
    kedvemre inkább megölelnél akkor.

    De nincs más hátra, mint magam megölni:
    megbosszúlván mit vétettél irántam,
    úgy fogok tested szentélyébe törni!

    Minden ruhádat eltépem, lehántom,
    de megvetlek majd, és betöltve vágyam,
    ha akonámat hordódból kirántom,

    ott hagylak, föltakarva, a vad ágyon:
    és akkor nézheted majd azt a poklot,
    mely van, hogy egy vad ördög belejárjon,

    s melyet ma rejtesz. Szörnyü lesz a dolgod,
    ha meghalok, míg nem leszek kegyelmes,
    és minden varázst rólad föl nem oldok:

    S ha nem kivánod, hogy kínokban elvessz,
    hogy szellememtől megszállott maradj,
    légy vágyaimmal szemben engedelmes,

    és minden makacskodást abbahagyj:
    mert hogyha nem adsz írt sebemre nékem,
    megmutatom majd, leány, hogy ki vagy,
    és minden szoknyád és inged letépem!

  • József Attila: Amióta…

    Amióta megláttalak,
    Szebben süt a nap le rám
    És azóta százszor szebben
    Dalol a kis csalogány.
    Csak a piros ajkad néma
    S mosoly rajta nem fakad,
    Saját magam árnya vagyok,
    Hisz csókolnom nem szabad.

    Amióta megláttalak,
    Illatosabb a mező
    És azóta tövis nélkül
    Áll a büszke rózsatő.
    Csak a lelked lett fagyosabb,
    Csak a szíved lett büszke,
    S szerelmemtől lobbant lángra
    A kétségb’esés üszke.

    Amióta megláttalak,
    Örök tavasz ég virul
    És azóta kis madarat
    Kis leány nem tart rabul.
    Csak te tartasz foglyul engem
    S csak a szívem csupa seb;
    A neveddel ajkaimon
    Halok meg! – úgy édesebb.


  • Ady Endre: Örök vágy

    Ha ellobog majd ifju lángom,
    Ha majd zokogni sem tudok
    S a sok, rommá verődött álmon
    Dermedten összeroskadok,

    Vajon a nyugvás tompa kínját
    Érezni nem lesz oly nehéz?
    Vagy vágyón fogom visszasírni
    Az örök, kínos szenvedést?

    Ha ellobog majd ifju lángom
    S örök megnyugvás int felém,
    Milyen szellem fog felkeresni
    Testemnek porladó helyén?…

    Az örök vágy lángszellemének
    Árnya kisért majd engemet,
    Mert, hogy vágy nélkül elhamvadjak,
    Érzem, tudom, hogy nem lehet!

  • Dsida Jenő: Énekek Éneke, mely a Salamoné

    Végy engem, végy a karodra:
    rajta pecsét legyek én!
    Tégy engem, tégy a szívedre:
    rajta pecsét legyek én!

    Mert szörnyű a nagy szerelem,
    mint méreggel teli korsó
    erős az igaz szerelem,
    mint a halál s a koporsó.

    Lángja, miképpen a tűzláng
    s az Úrnak lángja, olyan:
    nagy záporok el nem emésztik,
    nem oltja ki semmi folyam.

    Nélküle koldus a dús,
    háza, megannyi cseléde
    mind semmi a nagy szerelemhez,
    hiába kínálja cserébe.

    1933

  • Pilinszky János: Örökkön-örökké

    Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
    maradék szemérmem némasága ez,
    úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
    sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

    Tűrök és törődöm engedékenyen:
    mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
    mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
    szófogadó szolga, ami hátra van.

    Keserüségemre úgy sincs felelet:
    minek adtál ennem, ha nem eleget?
    miért vakitottál annyi nappalon,
    ha már ragyogásod nem lehet napom?

    Halálom után majd örök öleden,
    fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
    karjaid közt végre kisírom magam,
    csillapíthatatlan sírok hangosan!

    Sohase szerettél, nem volt pillanat,
    ennem is ha adtál, soha magadat,
    örökkön-örökké sírok amiért
    annyit dideregtem érted, magamért!

    Végeérhetetlen zokogok veled,
    ahogy szoritásod egyre hevesebb,
    ahogy ölelésem egyre szorosabb,
    egyre boldogabb és boldogtalanabb.

  • Pilinszky János Bűn

    Gyerek vagy még, a tagjaid
    mégis már szinte készen
    vakítanak a hajlatok
    derengő rendszerében,
    s akár egy bujkáló mosoly,
    ha csípőd nem, hát vállad
    elárul és magadra hagy.
    Tetőtől-talpig látlak.

    Nézlek, és nem birom tovább,
    egyetlen moccanásra
    puhán megindul életem,
    mint omló homokbánya.
    Gyenge vagy még, hát menekűlj
    mielőtt utolérne!
    Előre biccen a fejed.
    Az első ütés érte.

    Mohón tülekszenek feléd
    a leroskadó évek;
    mint kiéheztetett botok,
    a rengeteg megéled.
    Éjszakáim! az éjszakák
    didergő csőcseléke!
    testestül veti rád magát,
    egy falatka kenyérre.

    Fiatal csuklód eltörik
    és bezúzzák a hátad;
    az üdvösségük keresik,
    mit nálam nem találtak.
    Az elveszített gyermeket,
    vakító ifjuságot!
    S kifosztva elhajítanak,
    mint talpig tépett zsákot.

    Ez marad belőled nekem?
    Ájult közönnyel nézlek.
    Hová a váll, mely tündökölt,
    nyoma a tündöklésnek?
    Zavartan tesz-vesz a kezem
    az üres levegőben.
    Te volnál, kit megöltek és
    én lennék, ki megöltem?

  • Pilinszky János: Parafrázis

    Mindenki táplálékaként,
    ahogy már írva van,
    adom, mint élő eledelt,
    a világnak magam.

    Mert minden élő egyedűl
    az elevenre éhes,
    lehet a legjobb szeretőd,
    végül is összevérez.

    Csak hányódom hát ágyamon
    és beléreszketek,
    hogy kikkel is zabáltatom
    a szívverésemet!

    Miféle vályu ez az ágy,
    ugyan miféle vályú?
    S mi odalök, micsoda vágy,
    tündöklő tisztaságú!

    Szünetlen érkező szivem
    hogy falja föl a horda!
    Eleven táplálék vagyok
    dadogva és dobogva.

    Eleven étketek vagyok
    szünetlen és egészen;
    emésszétek föl lényegem,
    hogy éhségtek megértsem.

    Mert aki végkép senkié,
    az mindenki falatja.
    Pusztíts hát szörnyű szerelem.
    Ölj meg. Ne hagyj magamra.

  • Pilinszky János: Miféle földalatti harc

    Napokra elfeledtelek,
    döbbentem rá egy este,
    üres zsebemben álmosan
    cigarettát keresve.
    Talán mohó idegzetem
    falánk bozótja nyelt el?
    Lehet, hogy megfojtottalak
    a puszta két kezemmel.

    Különben olyan egyremegy,
    a gyilkos nem latolgat,
    akárhogy is történhetett,
    te mindenkép halott vagy,
    heversz, akár a föld alatt,
    elárvult szürke hajjal,
    kihamvadt sejtjeim között
    az alvadó iszapban.

    Így hittem akkor, ostobán
    tünődve, míg ma éjjel
    gyanútlan melléd nem sodort
    egy hirtelen jött kényszer,
    az oldaladra fektetett,
    eggyévetett az álom,
    mint összebújt szegényeket
    a szűkös szalmazsákon.

    Mint légtornász, az űr fölött
    ha megzavarja párja,
    együtt merűltem el veled
    alá az alvilágba,
    vesztemre is követtelek,
    remegve önfeledten
    mit elrabolt az öntudat
    most újra visszavettem!

    Mint végső éjjelén a rab
    magához rántja társát,
    siratva benne önmaga
    hasonló sorsu mását,
    zokogva átöleltelek
    és szomjazón, ahogycsak
    szeretni merészelhetünk
    egy élőt és halottat!

    Véletlen volt, vagy csapda tán,
    hogy egymást újra láttuk?
    Azóta nem találhatom
    helyem se itt, se másutt!
    Megkérdem százszor is magam,
    halottan is tovább élsz?
    Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
    mint fojtott pincetűzvész?

    Miféle földalatti harc,
    s vajjon miféle vér ez,
    mitől szememnek szöglete
    ma hajnal óta véres?
    A zűrzavar csak egyre nő.
    A szenvedély kegyetlen.
    Hittem, hogy eltemettelek,
    s talán te ölsz meg engem?

    Én félek, nem tudom mi lesz,
    ha álmom újra fölvet?
    Kivánlak, mégis kapkodón
    hányom föléd a földet.
    A számban érzem mocskait
    egy leskelő pokolnak:
    mit rejt előlem, istenem,
    mit őriz még a holnap?