Címke: szenvedély

  • Pilinszky János: Mondom neked

    Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve
    arcátlan elhagyod magad,
    alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne,
    a lámpa fénye majd beléd tapad.

    A levegő meg hosszu-hosszu szálon
    a fogaid közt ki-beszáll.
    Messze sodor és kicserél az álom.
    Tükröd előtt fésülködöl tunyán.

    Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz,
    vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz;
    parázna vagy, kétség se fér e hithez,
    parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.

    Tulajdon árnyékoddal összefekszel,
    mindegy neked, kivel-mivel;
    de annyi karból hogy merülsz fel egyszer,
    végűl minő medúzafő leszel?

    A pusztulás a lábadnál dorombol,
    miért nem űzöd már odább?
    A pillantását keresgéled folyton,
    és ujjaidon próbálod fogát.

    Lekuporodol, s alólad a párna,
    a halom párna fölmered,
    mint néma hasábokból rakott máglya.
    E pillanatban szinte értelek.

    Parázna vagy, mondom neked, parázna,
    – hallgass, míg végére jutok! –
    de szíved alján embertelen árva,
    s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.

  • Pilinszky János: Kánikula

    A kardvirágok hegye véres,
    gyors pengéjük szemembe vág.
    Miféle forrón ömlő vér ez?
    Véres lesz tőlem a világ.

    Mi közöm e vad ütközethez?
    Sötéten izzó alkohol,
    elömlik, máglyát, tüzet tervez
    az ég, a légies pokol.

    A fák között, a fű tövében
    árnyékok mérges füstje száll.
    Konok kegyetlen szenvedéllyel
    gyilkol és gyujtogat a nyár.

  • Pilinszky János: Trapéz és korlát

    Sötéten hátat forditasz,
    kisikló homlokodra
    a csillagöves éjszakát
    kezem hiába fonja.
    Nyakad köré ezüst pihék
    szelíd pilléi gyűlnek,
    bizalmasan belém tapadsz,
    nevetsz, – vadúl megütlek!

    Sugárzó párkányon futunk,
    elgáncsolom a lábad,
    fölugrasz és szemembe kapsz,
    sebezhetetlen állat!
    Elszűkül arcod, hátra buksz,
    vadul zuhanni kezdesz,
    az éjszaka trapézain
    röpűlsz tovább, emelkedsz

    a rebbenő való fölé!
    Kegyetlen, néma torna,
    mégcsak nem is kiálthatok,
    követlek szívdobogva,
    merészen ellököm magam,
    megkaplak és ledoblak,
    elterülünk hálóiban
    a rengő csillagoknak!

    Most kényszerítlek, válaszolj,
    mióta tart e hajsza?
    Megalvadt szememben az éj.
    Ki kezdte és akarta?
    Mi lesz velem, s mi lesz veled?
    Vigasztalan szeretlek!
    Ülünk az ég korlátain,
    mint elitélt fegyencek.

  • József Attila: …AKI SZERETNI GYÁVA VAGY

    Te rongy, aki szeretni gyáva vagy,
    akinek több a biztosító munka,
    melyet a tetves ég taszít nyakunkba,
    küldvén máris a külső fagyokat, –
    fordított ringyó, ki a kötelesség
    aranyát gyüjtöd élő nap alatt:
    a gyermek rimánkodhat, hogy szeressék,
    én nem tehetem; elpusztítalak.

    Én férfi vagyok, nemes és konok,
    nincs vigaszom s nem erényem a bánat.
    Csak szenvedek, mint akit megnyomott
    ásás közben a föld; káromkodok –
    Ringyó! – hogy rólad ilyen szavam támad!
    Rajtad a komolyság is kellemes,
    nő létedre erős vagy s érdemes,
    hogy lábod csámpás mivoltán nevess.
    Én nem jártatom hiába a számat,
    de kín sem űzhet hiába utánad.

    Már elrebbent a férfias szemérem
    nyoma orcámról, és csak sáppadok.
    Dolgaim is úgy hallgatják személyem,
    mint bolond tanárt az üres padok.
    Nem éreznéd, mily veszély fenyeget
    téged, életem s engem is, ki vágyom,
    ha másra nem, hát hogy veled legyek
    s ha másutt nem, hát a halálos ágyon?

    Add kezembe e zárt világ kilincsét,
    könnyü kezedet – vár kinn a szabad.
    Gyülekező halottaimat intsd szét,
    szólj s hízelegjen körül jószavad.
    Ismersz engem, kit szemed megviselt,
    lehetetlen, hogy ne szeressél, kedves!
    Egykor egy sejt a tengerben kikelt,
    hadd jusson el már örökös öledhez!

    1936. okt. 23.

  • József Attila: MÉRT HAGYTÁL EL, HOGYHA KÍVÁNSZ

    Igaz-e, hogy érezlek most is,
    Amikor messzire vagy tőlem?
    Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
    Ha bennem lehetsz csak ünneplőben?

    Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
    Mért fáradnak el a rohanók?
    Mért rág szú-módra szét a tenger
    Karcsú, viharra teremtett hajót?…

    Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,
    Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
    De megégetnők-e a világot,
    Vonagló lángokként összefonódva?

    S pocsolyákba árkolt bús arcomba
    Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?…
    Ó asszonyom, te balga, te bolond,
    Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

    1924 első fele

  • József Attila: CSÓKKÉRÉS TAVASSZAL

    Márta, hajad,
    Bronz-ajakad
    Kéri s lázad a vágyam
    Illatozó
    Vészt okozó
    Csókba lehelni be lágyan.
    Megremegő,
    Hű szerető
    Karban ölelni igézve,
    Édes ölön,
    Rózsatövön
    Szép szemeket megidézve.

    Retten a lomb,
    Zöldel a domb –
    Arra szaladnánk ketten,
    Reppen a szél,
    Csókra beszél,
    Dalra kel önfeledetten,
    Véle dalol
    Itt valahol
    Szív-körülöttem a vérem:
    Csend, Kicsi, csend!
    Így, ez a rend –
    Most csak a csókod kérem.

    1. jún. 23.