Te vagy a párom. Te forró, te szép.
Hallgasson el most a langyos beszéd,
csak takarjon el az ébenhajad.
A tested kell csak! Te kellesz magad!
Te vagy a párom. Kergess el, ha tudsz!
Mondd, hogy gyűlölsz! Én azt mondom: hazudsz!
Tied a vágyam, titkos ölelésem,
de hej, sokáig te se kellesz nékem!
Forrás: —
Én téged gondolni se merlek,
félek, a szemem kibeszélné.
Nincs merszem szólni közeledben,
mert megtudhatnák egy szavamból.
Kitépném a nyelvemet is,
ha félálomban megnevezne.
Mást szól a szívem, mást a szám,
fulladok a növő titoktól.
Morajlik bennem életed,
mint hars tenger a kőmederben.
Ki vagy te, mondd, hogy testedért
úgy hallgatok, mint a gazember,
s a lángpallost is vállalom
mellyel lesújt rám az ítélet?
Forrás: —
(Balogh József fordítása)
Ha emlékem már nem őrzöd,
Bújjon beléd ötven ördög.
Ha szerelmem kútba veted,
Halál hozza haza tested.
S ha már többé nem szeretnél,
Pap gajdoljon gaz fejednél.
Mikor szemed más nőt éltet,
Apád mondjon misét érted.
Forró csókom ha elhagyod,
mosson anyád, hideg halott.
Lombként hulljon huncut hajad,
zsebben hordjad fénylő fogad,
S verjen zápor, hídfőre juss,
szégyentelen kába koldus.
Vár holdfényben ölem, ringó
s nem ereszt egy redves ringyó.
Pokol tüzén talpad égjen,
szerettelek nyárban télben.
Ha úgy hozza el az este
S gitár csúszik a kezedbe,
Csalfa szemed hályog húzza,
Sárgulj mint a törökbúza.
Mikor köhögsz, véred okádd,
tépett tüdőd kérje kutyád.
Ha más nővel bújnál ágyba,
Vásáron vagy buja bálba’,
Szíved szúrja ki a kebled,
S utad haza meg ne leljed.
Hulljon porba kezed, lábad,
Szerelemhez ne lelj ágyat,
Kaszás jöjjön érted tüstént,
Drága pénzen szerezz tömjént.
Emberséged sutba vágod,
Égen-földön ne láss álmot;
Élőt fedjen a sírhantod,
Csak én tudjam gyógyitalod.
De mind várlak drága beste,
Teliholddal jönnél este,
Ölelnélek eszem vesztve,
Halljam hogy nyerít a lovad,
Furulyádból mily dal fakad
S két kezemtől ingem szakad,
Csókolgatod számat, mellem,
Eloltod a tűzvészt bennem;
Akkor én percet se várok
S elszáll tőled nehéz átok.
Elfut messze mint a patak,
Hol pihennek, dicső hadak,
Sivatagba, föld mélyébe,
ösvényt örlő szélverésbe…
De ha betoppannál mostan…
Ahogy látlak, étlen-szomjan:
Délcegen és új gúnyában
A szebeni éjszakában.
Szemedtől lángol a tapló…
Hozna már el ez a kagyló!
Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,
hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.
Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés,
gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.
Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok,
csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák.
Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor;
szél jön; csattan az ég; porban a puszta vidék.
Szép est a szerelemre: jövel kegyesem kebelemre;
sír és fél a világ; jer velem árva virág.
Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak!
Hajtsd a szivemre fejed; künn az eső megered.
Sűrűn csillan a villám; bús szemed isteni csillám.
Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég.
Ó, bár gyújtana minket, egy hamuvá teteminket
a villám, a vihar; boldog az, így aki hal.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Szélhárfa a költő keble, ha
némán, magába zárva áll,
sok szép daleszme szunnyadozva,
mint a virág bimbója vár.
S ha illatos szél lenge csókja
hoz rája rózsalevelet,
megcsendül ím a hárfa hangja
és zeng édes lágy éneket.
Ha jő az ősz fagyos szelével
és sárga lombot hord legott,
gyászos rokonság érzetében
a hárfa húr is felzokog.
De hogyha Istennek haragja
viharzik a szent hon felett,
mi hárfa volt, most vész harangja,
és felsikolt és megreped.
Forrás: magyar-versek.hu
Kései szerelem… Fűlik a kályha
pirosra.
Valami szigorú kéz állítja a váltót
tilosra…
Szél űzi az illatot… Szemembe könny lila
fátyla.
Szégyenbe szakad, ki a csókot, a késeit
vágyja!
Kezedre vérfoltot rajzol a bűnnek
ecsetje.
Te vagy a mardosó vád! Te a sorsod
esettje!
Ezerszer átkos a vágy, ha a vér szele
megvert!
Kései szerelem koldússá teszi az
embert…
Forrás: magyar-versek.hu
A sárkányfejű szigonyos kályhát
befűtöm. Dél van. Fütyörészek.
Meleg lesz, csöndes, buggyanó meleg
ez a bolond boszorkányfészek.
Szorosan összekötözök
két unatkozó bársonyszéket:
itt te fogsz ülni, itt meg én…
Rendezgetek. És fütyörészek…
Itt te fogsz ülni, itt meg én;
zimankós szívem összerázod,
bolond fejem öledbe hull,
s a könnyeidet magyarázod…
Zimankós szívem megpendül,
mint éle jó, hevert acélnak –
Sok ránc lesz majd a szőnyegen
s a bársonyszékek elalélnak…
És átkozol majd és gyűlölsz
s a csókjaidat megtetézed…
…A sárkányfejű szigonyos kályha
ropog. Várlak. És… és fütyörészek.
Forrás: magyar-versek.hu
Még az utolsó asszony hiányzik,
az én forró, bús életemből:
elmegyek ma egy halovány házig.
Ablaka csipkés, nyitva a szélnek.
Azt hiszem, tudja, hogy kivülem más
senkise látja, mint én, oly szépnek.
Azt hiszem, érzi: ő lesz utolsó
csókom, keservem, büszke bukásom:
vérszínű borból utolsó korsó.
Erre az útra bízom a lázom…
Elmegyek ma a legutolsóhoz
s – lemondok róla. De megbabonázom!
Forrás: magyar-versek.hu
Egymásra lelt, s rögtön kevés lett
egymásnak ujj meg ujj
és kar meg kar, majd ajk meg ajk;
több kellett válaszul.
Földmély-lakó kis állatokként,
ha fény gyúl hirtelen,
hogy búna minden porcikánk
éjedbe, szerelem!
De kint és fönt maradunk egyre
s valami egyre hív.
Testünkben csillag-messzeségben
izzik a szív s a szív.
Forrás: Szívzuhogás
I
Ha nem szorítsz úgy kebeledbe,
mint egyetlen tulajdonod,
engem, míg álmodol nevetve,
szétkapkodnak a tolvajok
s majd sírva dőlsz a kerevetre:
mily árva s mily bolond vagyok!
Ha minden percben nem kecsegtetsz,
hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
hogy gyötör a magány s a félsz.
Nem lesz cérna a szerelmedhez,
ha úgy kifoszlik, mint a férc.
Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
a fák, a hegyek, a habok.
Én úgy szeretlek, mint a gyermek
s épp olyan kegyetlen vagyok:
hol fényben fürdesz, azt a termet
elsötétítem – meghalok.
Forrás: Szívzuhogás
