https://verskucko.com

Címke: szenvedély

  • Kosztolányi Dezső: Fekete Vénusz

    1. Zsoltár

    Zord középkornak vajudásos éje
    szállt szívemre éjszínű denevérként,
    s kárhozott vággyal dalolok tenéked,
     Fekete Vénusz.

    Gyertyaláng lobog, piros árny suhan ránk,
    asszonyok gyűlnek fekete misére,
    a papod vagyok s te az éjkirálynő.
     Fekete Vénusz.

    Bánatom nehéz miseköntösében
    hódolok neked szomorú szavakkal,
    illatos tömjén hizelegve bódít,
     Fekete Vénusz.

    Régi oltárok süllyedő kövén át
    új szerelmeknek diadalma zendül,
    s véres ujjakkal verem egyre lantom,
     Fekete Vénusz.

    2. Táncok éjszakája

    Rogyó inakkal táncolunk az éjben,
     ily lázas álom nem gyötört soha,
    bús áldozattal hull könnyünk a porba,
    gázolva testünk, lelkünket tiporva
     uralkodik az éj úrasszonya.

    Imádjuk őt mind titkos iszonyattal,
     láttára elsápadnak a szívek.
    A kereveten ül, kezébe korbács,
    csípője lágy, szelíd bokája formás,
     szemébe hűs és forraló hideg.

    A részeg éj sápadva tántorog künn,
     kéjes gyönyörtől hervad a virág.
    Az asztalon vágy-éhes tearózsa,
    a levegőben égve száll a csókja,
     s dacolva dallal húzzuk az igát.

    Bősz láncba fogva vágtatunk előre,
     mi, rettegő komor bohócai.
    Szájunkba vértől tajtékzik a zabla,
    gyeplőnk kaján mosollyal tartja-tartja,
     és nincs erőnk széjjelszakítani.

    Tekintetét, mit olykor porba hullat,
     felvesszük, mint a gyöngyöt az arab,
    szemünkbe gyászos vágy, sötét nyomor forr.
    Meg-megbicsaklunk, ám suhint az ostor,
     és táncolunk, loholva, balgatag.

    S én, a bolondok közt a legbolondabb,
     a trónja talpát rázom mérgesen.
    S búsult tüzével a hült üstökösnek
    feltépem a szívem – egy nagy, vörös seb –
     s eléje vágom maradék eszem.

    (1907)

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: A kártyás diadala

    Diadal!
    Tüzes szekéren, lángnyelvek között,
    az illatos nő hozzánk költözött
    és száll a dal:
    Diadal!

    Illatzavar, őrjöngő világ,
    rivalganak rettentő trombiták:
    Diadal!

    Kínálja testét, táncol, hahotázik,
    ő a miénk és öleljük rogyásig:
    Diadal!

    Nem egy a csók, de száz és százezer,
    ő most szeret és ő most követel:
    Diadal!

    Csóktól, aranytól részegek vagyunk,
    és ordítunk és összeroskadunk:
    Diadal!

    Forrás: MEK

  • Szabó Lőrinc: Önvád

    „Önzésem szeret!” – vádolom magam,
    s fájva nézek zaklatott tudatomba.
    (Te is mondtad!)… Nos, és ha ennyi volna?
    Ha önzés volna húsz év úntalan
    újuló szükséglete: csakugyan
    gyengülne tőle lelked hite arra,
    ami legfőbb öröme és jutalma,
    hogy a gyönyörben biztos társa van?
    Nem tudom én, kedves, mi meddig önzés,
    és vállalom, ha az hajt. Soha még
    nem úntam édességed: ez elég
    megnyugtatásnak, ez múltat, jövőt és
    jelent úgy átfűt, hogy a szenvedély:
    „Köszönöm!” súgja, s hálám, hogy: „Ne félj!”

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen

    Hogy rettenetes, elhiszem,
     de így igaz.
    Ha szeretsz, életed legyen
    öngyilkosság, vagy majdnem az.
    Mit bánom én, hogy a modernek
    vagy a törvény mit követelnek;
    bent maga ura, aki rab
     volt odakint,
    és nem tudok örülni, csak
    a magam törvénye szerint.

    Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
     még nem szeretsz.
    Míg cserébe a magadénak
    szeretnél, teher is lehetsz.
    Alku, ha szent is, alku; nékem
    más kell már: Semmiért Egészen!
    Két önzés titkos párbaja
     minden egyéb;
    én többet kérek: azt, hogy a
    sorsomnak alkatrésze légy.

    Félek mindenkitől, beteg
     s fáradt vagyok;
    kívánlak így is, meglehet,
    de a hitem rég elhagyott.
    Hogy minden irtózó gyanakvást
    elcsitíthass, már nem tudok mást:
    Mutasd meg a teljes alázat
     és áldozat
    örömét és hogy a világnak
    kedvemért ellentéte vagy.

    Mert míg kell csak egy árva perc,
     külön, neked,
    míg magadra gondolni mersz,
    míg sajnálod az életed,
    míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
    halott és akarattalan:
    addig nem vagy a többieknél
     se jobb, se több,
    addig idegen is lehetnél,
    addig énhozzám nincs közöd.

    Kit törvény véd, felebarátnak
     még jó lehet;
    törvényen kívül, mint az állat,
    olyan légy, hogy szeresselek.
    Mint lámpa, ha lecsavarom,
    ne élj, mikor nem akarom;
    ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
     börtönt ne lásd;
    és én majd elvégzem magamban,
    hogy zsarnokságom megbocsásd.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Egy asszony beszél

    I.

    Neki az élet a szerelem.
    Mennyit kínlódik, hazudik
    szegény!
    Megbújnék vele akárhol a
    föld kerekén.
    De neki az élet a szerelem,
    nekem csak ő meg én.

    Mennyit hazudik s hogy fáj neki, hogy
    hazudnia kell!
    Más nők, s én persze csak hazudom:
    nem érdekel.
    Oly magasan jár, hogy a bűneit, –
    azokat sem érem el.

    Itthagyni? Az se segítene,
    hisz őt akarom, magát;
    ő se hagy el, mert nélkülem
    még kisebb a világ;
    akármi övé, ő mindig örök
    egyforma árvaság.

    Valamit keres, én őt keresem.
    Mint a zene,
    testtelen, bűvös bujaság
    előttem a szelleme:
    tud tisztán bűnözni, míg én
    tisztán is vétkezem ellene,

    mert énmiattam bűn csak a bűn,
    én vagyok a tilalom,
    aki kíváncsi életét
    sohse hagyom
    röpülni, ahogy neki jó,
    oly szabadon,

    s mosolyát éppúgy elveszem,
    mint az enyémet ő,
    – mert, jaj, ellensége vagyok
    és ellenségem ő:
    neki minden kell, minden szerelem,
    s nekem csak én meg ő.

    II.

    Nekem az élet a szerelem.
    Már nem is mondom soha neki,
    mennyire szeretem.
    Férjem, uram, eltart, szeret,
    és idegen:
    nekem az élet a szerelem,
    őneki nem.

    Mit adhatnék neki? Mit tehet
    egy asszony igazit?
    Munkája, gondja, tervei, mind
    megszégyenít.
    Lennék a rabja, – de nem, hisz az őr
    szintén rab egy kicsit.

    Lelkéből nem jut más nekem,
    csak ami gyerek.
    A legjobb, amit én adok,
    hogy otthona lehetek;
    csak akkor egészen az enyém,
    amikor beteg.

    Ahogy neki kell, igen, szeret,
    de ez nem elég
    s alig több, mint amennyire én
    élhetem az életét;
    csak pillanata lehetek,
    különben ártanék.

    Neki minden kell, s oly nagy a világ,
    érdekli ezer dolog!
    Engem csak úgy érez, ahogy
    a szíve dobog.
    Ellene: volnék valaki. Így:
    csak része vagyok.

    Nem szabad meg se mondanom,
    mennyire szeretem.
    Nekem az élet a szerelem,
    őneki nem.
    Boldog az önzés sikere!
    Mi lesz velem?

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Káprázat

    Először a szem csókol, aztán a kezem,
    mint tenger ömölsz el érzékeimen,
    mint tenger ömöllek én is körül,
    aztán part s tenger összevegyül,

    s együtt, egymás partján heverünk; –
    vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
    s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
    s a lepkék bennünk párzanak; –

    vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
    azok is oly tengerszerűen
    lüktetnek és hullámzanak,
    egymáson átáramlanak; –

    vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok,
    húnyt szemmel apadok, áradok,
    és ahogy a csókodba veszek,
    a mindenséggel keveredek,

    s a mondhatatlant mondanám,
    de összevissza dadog a szám,
    hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
    s szikrát vet a test és fellobban a perc –

    óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
    Villámok vad deltája szakad
    lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
    érzékeink káprázó tengerén.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: És mikor újra megcsókoltalak

    És mikor újra megcsókoltalak,
    szólni se bírtál… Hangod szenvedő
    állat hangja volt: olvadni akarva
    símultak össze forró tagjaink
    s a szerelemtől szavunk elapadt.
    Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
    szegény kis állatom, mily részegen
    néztél föl rám! Milyen édes beszéd
    volt néma mosolyod, s mily túlvilági
    ez az egész szótlan odaadás!…
    Most is így látlak, te szép, remegő
    angyal és gyermek, virág és arany,
    oly félénken s mégis úgy bizakodva
    bújtál hozzám, mikor égő kezem
    s ajkam simogató hulláma melled
    bimbóiban gyönyörré merevült…

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Virágzene, érthetetlen

    Pillanatok

    Mióta tegnap megcsókoltalak
    s te sóváran (de csak egy pillanatra,
    mert máris tiltakoztál!) remegő
    térdeid közt hagytad a térdemet:
    folyton elém rajzol a hála, folyton
    előttem állsz, utcán és munka közben
    folyton beléd ütközöm: hátracsukló
    fejedet látom, kigyúlt arcodat,
    csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
    gyönyörű mosolyát az ajkadon.
    Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
    lehúnyom a szemem és szédülök:
    érzem közeled, arcom arcod édes
    vonalaiban fürdik, kezemet
    sütik forró kebleid, újra csókolsz,
    s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
    már őrület – s mégis oly jólesik
    beléd veszteni magamat: egész
    tested körülömöl és én boldogan
    nyargalok szét lobogó ereidben.

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Dante

    Írt lázasan… S míg áldott tolla siklott,
    Úgy rémlett: vérző szívvel csakugyan
    Bejárja a bús, bíboréjü poklot,
    S eléje két szomoru árny suhan,
    Mint gerlepár, édes fészekre vágyva,
    Fáradtan, halkan, csöndben, lassudan.

    Az egyik a Francesca karcsu árnya,
    Fehér vállát csapkodja szennyes orkán,
    Védőn simul hozzá bús arcu párja,
    S beszél az asszony, mézes alkony-órán
    Hős Lancelotról, mint olvastak ők,
    Mint reszkettek Ginevra bűnös csókján,
    Hogy fordult egyet a világ velök,
    Hogy égett a kettőjük ifjú teste,
    Míg csókra összehajlott a fejök,
    S hogy nem olvastak többet aznap este…

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Te bolond

    Már összeroskadsz, – végre mondd:
    mit is akarsz hát, te bolond?
    Ki biztatott e sorsra itt,
    hogy szívedet rohamra vidd,
    és kitárt mellel odaállj,
    hol a veszély szíven talál?

    Honnan vetted rá a jogot,
    ki volt, ki felhatalmazott,
    hogy érte és a neviben
    egy szót is szóljál? – Senkisem!

    Ki választott és ki jelölt,
    hogy ostorozd és védjed őt?
    Ki kérte forró haragod,
    szeretni ki bujtogatott?

    S hogy felgyújtsd magas éjjelek
    csúcsán lobogó életed,
    és élni is kevés erőd
    úgy szervezd, mint egy haderőt,
    s hadseregek indulatát
    vezényeld a szíveden át.

    Mondd, mért becsülted túl magad,
    hogy fejed ily dologra add,
    és magad olyan ügyre szánd,
    melyre téged senki se várt?

    Látod, már azok éppen ők,
    kikért elszórtad szép erőd,
    megvannak nyugton nélküled,
    kivívják győztes ügyüket,
    sorsukat bizton terelik
    cél felé időnk medrei.

    Mi űz hát mégis? – Végre mondd:
    ez az értetlen hajsza, gond,
    kamasz-szerelem mire kell,
    hogy izgass, tüntess, énekelj,
    s országos árulásokon
    elbőgd magad még – te bolond!

    Te hívatlan is érkező,
    szólítatlan jelentkező,
    kit minden jó ügy besoroz,
    a baj magához toboroz;
    hol nem számítanak rád soha,
    ott vagy legjobb sorkatona;

    lóhátról gúnyolt szuronyos,
    taposó szívű gyalogos;
    a homokzsáknak szánt baka,
    aki hadjárat egymaga.

    Cselédek fia: – drága szép
    ügyhöz szegődött hű cseléd.
    Kamaszként már a tanító
    eljegyzett sorsát álmodó:
    – tanya ügyvédje, mérnöke,
    történelmünk vad ügynöke,
    paraszt fiúkért szájaló,
    állásaikért házaló.

    Nyilvános összeesküvő –
    – biztat cinkosod: a jövő.
    Eszpresszók és tanyák között
    bújkáló, mindig körözött
    népszerűsített lázadó,
    ki érvet, fegyvert, lázító
    híreket hordoz, – jelszava:
    – „Járda, villany, gyár, iskola!”

    Te gondok fölött számadó,
    ország ügyében utazó,
    történelmi alkalmazott,
    irodalmi vándorbotok
    örököse, zarándoka,
    te eszmék hivatalnoka.

    Ünneprontó az ünnepen,
    te országosan szemtelen,
    feszengve hallgatott pimasz,
    számonkérő hangú paraszt.

    Rádszólnak, lásd, leintenek,
    mosolyognak, legyintenek,
    hagyják, hogy haragod kiöntsd,
    – nem árt, ha „magában dühöng” –
    S halálos indulataid
    nem érti, kire tartozik.

    De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd
    jogos igazad, igaz jogod.
    Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?
    Te nem hallgathatsz el soha!

    Elhallgatnak? – Légy hangosabb!
    Nincs jogod, hogy hangot ne adj
    azoknak, kiknek motyogás
    a hangjuk, meg káromkodás.

    – Verd magad, mint a szív, zuhogj,
    ne éltessen már csak e gond:
    Magad értük halálra rontsd,
    míg össze nem rogysz – te bolond!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979