https://verskucko.com

Címke: szenvedély

  • Szergej Jeszenyin – A kék tüzeső

    A kék tüzeső hamu lett.
    Lemondtam a kóborlásról.
    Legelőször most szeretek,
    búcsúzva duhajkodástól.

    Kívántam a bort, a leányt,
    s mi voltam? Elgazosult kert.
    De most az ivást-mulatást
    megutáltam: rontja az embert.

    Csak téged lássalak én,
    az örvényt barna szemedben.
    Ne bolyongj a múlt sűrűjén,
    ne lakjék más a szívedben.

    Te finom-suhanású leány,
    makacs szíved érti-e végre:
    a csibész szeretni tud ám!
    És engedelmes a vére!

    Fene mind az ivóhelyeket,
    verset sem írok, ha kívánod:
    simogatnám lágy kezedet
    s hajadat, mint őszi virágot.

    Örökre nyomodba megyek,
    itthon, vagy akárhova, távol…
    Legelőször most szeretek,
    búcsúzva duhajkodástól.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Puskin – Bocsásd meg a féltékenységemet

    Bocsásd meg a féltékenységemet,
    bocsásd meg, hogy őrjöngve forr szerelmem!
    Hű vagy: akkor hát mért ijesztgeted,
    tréfából is, szorongó, büszke lelkem?
    Mért akarod hódolóid körét,
    minden férfit magadhoz vonzani,
    s szemeddel, mely eped, majd lázban ég,
    hiún, áltatva fogva tartani?

    Bilincsed hordja szívem és agyam,
    biztos vagy, hogy csak tégedet szeretlek,
    s nem látsz meg, hátterében a tömegnek,
    amely körötted bókol untalan,
    nem látod búvó gyötrődésemet:
    felém nincs szavad, egy tekinteted,
    s ha menekülök a fülledt teremből,
    kereső szemed sosem fedezem föl!

    De ha egy más, forró, igézetes nő
    kétértelmű beszélgetésbe von,
    szeretetlen mosolyod szívbemetsző
    gúnyját rögtön itt érzem magamon.
    S ha versenytársam boldogságos-édes
    kettesben hozzánk lép, tudom, mit érez:
    látom, ajka mily sértően remeg.
    Felelj: van joga rád neki? lehet?
    Midőn? Felelj, most hiába tagadsz!
    Éj s hajnal közt a kétszínű homályban,
    míg anyád alszik, könnyű pongyolában
    igaz, hogy kéjenc lovagot fogadsz?…

    De jaj, hisz szeretsz! Fészkünkben, tudod jól
    oly gyöngéd vagy hozzám, oly igazi:
    felgyújtanak ajkad vad csókjai,
    s a lélek tüze csap ki szavaidból…
    Féltésemből, akárhogy gúnyolod,
    sohase gyógyít ki a nevetésed!
    Ó, ne kínozz, lelkemet kínozod!
    Hisz nem tudod, szerelmem hogy lobog,
    hisz nem tudod, sebeim hogyan égnek!

    (Szabó Lőrinc)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alfred de Musset – George Sand-hez

    Hát itt vagy, újra itt, csillagos éjeimben,
    kékszemű angyalom, te pilla-fátyolos szem,
    te üdvöm-örömöm, elvesztett szerelem!
    Azt hittem évekig, szívem legyőz s elátkoz,
    s ím könnyes szemmel és édes mosollyal állsz most,
    hogy újra megjelensz ágyamnál, hűtelen.

    Két szót szóltál csupán – s a föld királya lettem.
    Szívemre a kezed: sebem mély, mérhetetlen;
    vájd, vájd, mélyebbre még, s vidd véghez műved ott!
    Soha hű szerető, lankadva már sebektől,
    nem itta a gyönyört sötétebb éjszemekből,
    s szebb homlokot soha nem ért még földi csók.

    (Szegzárdy-Csengery József)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda: Eldobom

    Eldobom, ne kapj utána. Fújja szél, foszlassa pára,
    egy legyen alvó ködökkel, ismeretlen és rokon.
    Légy süket, hogy fel ne költsön, gőgösen, hallgatva,
    bölcsen,
    minden élőnél erősebb – nincs hágcsó a tornyokon.
    Hadd sikoltson, árnyba gördül. Fel ne ébredj, álljon őrül
    végesség és végtelenség, kőrisfák és ciprusok.
    Fuss előre, füst a korlát. Lengessék sötét vitorlád
    tengered fehér vizéből visszazengő himnuszok.

    Eldobom, mert összeéget. Eldobom, üldözve téged,
    gyáva gyásszal marva újra érhetetlen szellemed.
    Vad lilában, dúlt aranyban, tömjénfüstben és harangban
    öntök vége-nincs vizekbe mézet és bort és tejet.
    Eldobom, dobd vissza gőggel. Vívok végtelen idővel,
    bamba kín mézébe fúltan tapadok az életen.
    Fel ne oldozz: itt maradtam. Meg ne láss: nem ezt fogadtam,
    vak tükör kormos szerelmem, s gyöngyszínű a végtelen.

    Gyertyacsonk, halotti pompa, cifra játék, törd atomra,
    ferde fáklya sárga fénye – gyűlöllek, mert gyűlölöd.
    Tengerekbe hull a hangom, húzom nyelvetlen harangom,
    elhajítom, vesse vissza hághatatlan tűzköröd.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Somlyó Zoltán: Szerelmes vers

    Válts utat: arra jöjj, amerre én!
    Bozótos sziklaszakadék peremén!
    Nem én: a szigorú sors mondja ezt,
    mely hozzám ragaszt és el nem ereszt.

    Születtél – s utamba vetett a por.
    Most már a szél is karomba sodor.
    Férfi csak így tehet, hogyha erős!
    Így tesz majd az utód. Így tett az ős.

    A kar mind bezárul: arra való!
    Ha jő a férfi, az asszonyfaló!
    Viszlek, ha jössz. Ha nem: megyek veled.
    Rejtsd el a szívembe szégyenedet.

    Tiéd a férfi. A szégyen enyém,
    ha elejtlek a sziklaszakadék peremén…

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Szabó Lőrinc

    Még egyszer

    Piros kis húsbarlang a szád,
    nézlek és nézel, elakad
    a szívem s érzem: már nem én
    akarom akaratomat.

    Piros, vérpiros remegés
    tested a fehér bőr alatt,
    idegen húsod rokoni
    hangon szólítja húsomat.

    Ha mi szólnánk, részegen is
    azt mondanánk, hogy nem szabad.
    Két néma tolmács dönti el,
    hogy ki vagyok és hogy ki vagy.

    A két néma őrült beszél,
    egyik érti a másikat,
    és merülünk, és elborít
    egy rettenetes pillanat.

    Forrás: FB Szeretem a verseket…

  • Zelk Zoltán – Tizennégy sor

    Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
    másfélezer magányos éjszakámon,
    hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
    hogy árvaságom ablakát beverted,
    hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
    hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
    hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
    nincs más erény már, csak az ifjú szépség,
    hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
    napkeltét lesik a didergő éjek,
    hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
    mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
    s kiver a boldogság, mint a verejték –
    oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Karinthy FrigyesMenekülés

    Mivel már nem bírom tovább
    A gyötrő kínt, mely rám nehézül;
    Mivel szívemből egy lökéssel
    A vallomás kitörni készül;
    Mivel vonaglik gyáva lelkem
    A mámortól, mely átölel;
    Mivel az üdv közel, közel van:
    — Azért futok most innen el.

    Mivel szép vagy, mivel szeretlek,
    Emésztő, görcsös szenvedéllyel;
    Mivel tenélküled kiégett,
    Sötét a lelkem, mint az éjjel;
    Mivel halál van, hol te nem vagy,
    Hideg halál van, mindörökké;
    Mivel csak látni, látni vágylak:
    — Azért nem foglak látni többé.

    A Polikrátesz gyűrűjének
    Zokogja lelkem bús regéjét:
    Kell, hogy az istenek haragját
    A boldogok remegve féljék,
    Én a gyötrelmekért születtem,
    Reménytelen jövék e földre;
    — Azért halok meg messze tőled,
    Lesújtva, gyáván, összetörve.

  • Baka István: Carmen – triptichon

    (Három vers, egy bejegyzésben – 1994)

    1. Az érte meg, nem az a rózsa…

    Az érte meg, nem az a rózsa,
    Mit odadobtál, hanem az,
    Mi nyelvhegyemtől harmatozva
    Bontotta szirmát: a tavasz,
    Egyetlen tavaszom virága,
    Amit csak árulás, halál
    Követhetett. Megérte, drága,
    Hogy ami romló, sírba száll
    Idő előtt, – a te idődben
    Úgy sincsenek órák, napok;
    Szeress akárkit – énelőttem
    Nem voltál, és ha nem vagyok,
    Nem is lehetnél! Nyári, kármin
    Rózsáid szirma elpereg…
    A kérdésre: ki vagy te, Carmen?
    Csak véreddel felelhetek.
    Nem érted, Carmen? Engem, téged
    Nemcsak a kéj köt össze már,
    Hanem az árulásod végleg
    Feloldó végtelen halál.

    2. Ahogyan én szerettelek…

    Ahogyan én szerettelek,
    Carmen, csak én, csak én, csak én, –
    Bolond lány, hogy feledheted
    Egy torreróért könyedén?
    Emlékszel még? Szoknyáidat,
    Mint szirmokat bontottam én
    Ki sorra, s ajkam megtapadt
    A forró, bíborló bibén.
    Emlékszel? Még táncoltam is,
    Bár botlábú vagyok, veled, –
    S pogányul csókoltad hamis,
    Húsbálvány-istenségemet.
    Ahogyan én szerettelek,
    Carmen, csak én, csak én, csak én, –
    Bolond, ki ily könnyen feled,
    S inkább letörve hull elém.
    Már nem is kellenél! Hiszen
    Virágporod reám tapadt
    Örökre, – fölszállok s viszem
    Halál-kasomba csókodat.

    3. Ó, Carmen! Ha kimondom a neved…

    Ó, Carmen! Ha kimondom a
    Neved, mely nemcsak szó, de élet
    S halál esszenciája, – ma
    Tudom már: az volt az itélet,
    S nem a hóhérkötél, melyen
    Ellengem holnap dallamát vad
    Nevednek: Carmen, Carmenem,
    S azt is, hogy áldlak, áldlak, áldlak.
    A földre csöppen majd magom,
    Ha végsőt rándulok, s alóla
    Kikél és fölsír magzatom,
    A magzatunk: a mandragóra.
    Halott vagy és halott leszek;
    De ő igézetével áthat
    Mindent, s a földiek felett
    Uralkodik: kaján varázslat.
    Ó, hogyha akkor, akkor én,
    S te is, te is, ha mind a ketten…
    Aréna-létünk bűvkörén
    Belül te, én kívül rekedtem.

    Forrás: DIA — PIM

  • Gyurkovics Tibor: Egy dáliának

    Én már csak abból élek ha adok
    neked szívet virágot kacatot
    csókot csapongást örömet
    nem tudom mit csináljak nélküled?

    Nem tudja mit csináljon kezem,
    csak ha rád várok akkor létezem,
    csak akkor lélegzem, ha csókolok
    a csókjaidból levegőt szívok.

    Őrjöng a tér és szétrobban a perc:
    mit csinálsz? hol vagy? szeretsz? hogy szeretsz?
    csalánként perzsel a torok,
    megfulladok s te nem tudod.

    Csak attól élek ha rád gondolok
    szívemben látom lengő alakod
    benned veled általad szeretem
    halálomat – s maradék életem.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek