https://verskucko.com

Címke: szenvedély

  • Ady Endre – A Léda szíve

    Boszorkák dobáltak meg
    A bús csodáknak ligetében.
    Én nem féltem. Én sohse féltem.
    De a szeretőm elszaladt.
    Szép szeretőm: az ifjú Mosoly.

    Sírtak s nevettek a boszorkák.
    Köd volt és a gyászos, vak éjben,
    A bús csodáknak ligetében
    Zuhogva hulltak a szivek
    S én elfödtem az arcomat.

    Sziveket dobtak a boszorkák.
    Én nem féltem. Én sohse féltem.
    A bús csodáknak ligetében
    Állottam búsan, egyedül.
    A ködből hulltak a szivek,
    Csúnya, kicsiny, kemény szivek.

    Egyszerre szétszálltak a boszorkák,
    Könnyesen, csöndben és fehéren,
    A bús csodáknak ligetében,
    Egy asszony jött fényben felém
    S én ráemeltem arcomat.

    Szemembe nézett s szivéért nyúlt,
    Az arcomon még most is érzem:
    A bús csodáknak ligetében
    Arcomhoz vágta a szivét,
    Meleg, beteg, szegény szivét.

    Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei

  • Ady Endre – A halál automobilján

    Töff-töff, robogunk
    Motólás ördögszekéren,
    Zöld gépkocsin,
    Éljen az Élet, éljen, éljen.

    Töff-töff, csupa kín
    E sárgolyó dühös harca,
    De fátyolos
    Az én arcom s a Léda arca.

    Töff-töff, a Halál
    Kacag. Érzi a mi hültünk.
    Csúf az Élet,
    Éljen. Mi legalább röpültünk.

    Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei

  • Ady Endre – A Szajna partján

    A Szajna partján él a Másik,
    Az is én vagyok, én vagyok,
    Két életet él két alakban
    Egy halott.

    A Duna partján
    Démonok űznek csúfot velem,
    A Szajna partján álmokba von be
    Százféle, szűz szerelem.

    Rákacag Páris
    S a boldog Másik visszakacag,
    Itt röhejes mámorba kerget
    Vijjogó, éji csapat.

    Ott szebb vagyok, nemesebb, hősebb,
    Sejtelem-csók minden dalom,
    Szent Cecília hajol lelkemre
    Álmatagon.

    A Duna partján
    Céda lányhoz hajt durva öröm,
    A bor ad álmot
    S a poharamat összetöröm.

    Ott: ring lelkem muzsikás alkony
    Szent zsivaján
    S úgy csókolom meg az életet,
    Mint orkideát a Léda haján.

    Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei

  • Ady Endre – Özvegy legények tánca

    Szent György-nap éjén sipitók,
    Nyugtalanok a denevérek:
    Dohos várak ó termeiben
    Táncolnak az özvegy legények.

    Bolond és fehér valahány.
    Lesik a szent, tavaszi Holdat.
    Hopp-Sárit és Áve-Máriát
    Váltva és bokázva dalolnak.

    Khiméra asszony serege,
    Buta valót öldös, ahol jár.
    Kereszttel őket szent pap űzi
    S bütykös bottal hájhasu polgár.

    Szent György-napon három a tánc.
    Éjfélkor egy tátongó sírnak
    Mélyébe esnek hirtelenül,
    Hol rózsák és asszonyok nyílnak.

    Huhog lármájuk messzire,
    Viszik a hírt gyors inu kémek:
    „Hahó, a tisztelt romok között
    Dőzsölnek az özvegy legények.”

    S egy rózsát tép le mindegyik.
    Egy sóhajt hörg, mert jön a Hajnal.
    Egy Lédát keres: reá-mered
    S meghal kék, csókra-torzult ajkkal.

    Reggel hiába gyűl a nép,
    Nyoma sincs dalnak, bálnak, sírnak:
    Egy-két vér-csöpp s könny-folt a falon
    S egy-két bolond, verses papír-lap.

    Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei

  • Rab Zsuzsa: Add meg

    Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
    még egy kicsit világon kívül élni,
    még egy kicsit sírni a szerelemtől,
    járni szemetes utcán, mint virágon,
    gépzuhogást hallani muzsikának,
    telefonvárás pórázán szűkölni,
    ígézni az utcát, a kerti ajtót,
    eszelősen ráolvasót susogni:
    térj meg, térj meg, fordulj, nyakad szakadjon!

    Kifaggatni reménykedőn a tükröt,
    makacsul hajtogatni, hogy nem és nem,
    s igen-igen mondani rá a rímet.

    Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
    édességes életveszélyben élni,
    sínek közt várni be hetykén a mozdonyt,
    tudva, hogy félkezemmel visszalökném,
    tépdesni bután margarétaszírmot,
    lépéseket számolni, hátha páros,
    és mosogatás közben énekelni
    mint kiscseléd – és nem szégyelni semmit.

    És aztán persze sírni néha este,
    üresen hagyni félhelyet a párnán,
    s mint olvasót, átkot morzsolni, áldást:
    térj meg, térj meg, fordulj, nyakad szakadjon!

    És reggel újrakezdeni a semmit.

    Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
    állni az ablakban, mint dédanyáink,
    ígézni a kerti ajtót, az utcát,
    ráolvasót susogni eszelősen:
    térj meg, térj meg, fordulj, nyakad szakadjon!

    Közben ügyek, emberek, tárgyalások,
    szerződések, kérdőívek, satöbbi –
    elrendezni félkézzel az egészet,
    aztán tovább világon kívül élni,
    aztán tovább sírni a szerelemtől,
    járni szemetes utcán, mint virágon,
    elmondani ezerszer, hogy nem és nem,
    mégis-mégis felelni rá a rímet.

    Kegyelmes Isten add meg add meg add meg –
    s ha megadod, ne büntess majd utána.

    Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény

  • Szécsi Margit, A kivirágzott kéz

    Nagy Lászlónak

    Ki forgat a ragyogó űrben?
    Ki tölti be még a véremet is sugárral?
    Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
    száguldó sorsom ostorával, urával?

    Én apró almácska, a föld szájai közt
    lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
    Aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
    ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!

    S te, megérted-e muszáj-tánc nagyszerűségét,
    s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba,
    mert az én halálom győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
    Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
    De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
    benövi áldott bőr azt, ami lárva,
    rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
    foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
    körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Beérik minden, érik a vihar is az égen,
    feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
    nagy záporcsöppök, mint ezüst ókori pénzek
    fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.

    Íme, a mezőkből hirtelen kinő a város,
    felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
    fönn, fönn a szélkakasok heves rézszárnyai
    hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.

    Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
    elragadjam, én, a világ női vagánya,
    zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
    Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
    Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
    Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
    Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Nagy éjszakámat én álmodom teli
    élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
    forgunk majd a termékenység csillagterében –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Irgalmatlan az idő, rideg szelében
    gurulnak óriás glóriák sápadtra válva.
    De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
    gyere velem táncolni a halálba.


    ,

  • Nagy László, Amikor nincs kegyelem

    Feküdtél sujtó fény alá:
    a virág térdedre dől,
    szerelmem súlyos zászlaja
    tűzve van fejed felől.

    Lecsukott zsalu-levelek
    homályán, itt ülök én,
    varasodnak a zöld lapok,
    repednek, dőzsöl a fény.

    Üvegben málna-alkonyat.
    Lenyesett rózsa zihál,
    illata fölszáll, fönn bolyong
    új nyaram ormainál.

    Újra remeg a levegő,
    hol kezed integetett.
    Ágyadra szakadt óriás
    lepke az emlékezet.

    Kereng a nyárban köszörű,
    szívemből szikraesés.
    Feküdtél sujtó fény alá,
    keltsen a fölismerés.

    Ifjúság, szentség szétomol,
    gyere be, birkózz velem.
    Fönségesebb az ölelés,
    amikor nincs kegyelem.


    ,

  • Nagy László, Vérugató tündér

    Ó, aki csontra vesz fel inget,
    jéggel veri meg szemeinket!
    Fehér vagy, mint a jég verése,
    zuhansz vaságyra, jégfehérre.

    Ráfekszik szívemre a sorsod,
    csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.
    Véren, zúzmarán túl tavasz van,
    lesz-e még nyár – kérdem magamban.

    Aranyeső tündököl sárgán,
    árva vagy, itt maradtam árván.
    Mint pirkadatban őrült álom,
    szél dobol gyulladt mellhártyádon.

    Tüdődön láthatatlan térdek
    rengetik bölcsőit a vésznek.
    Favirág habzik – s te letüntél,
    világos vért ugat egy tündér.

    Csak ez kellett, csak ez hiányzott,
    csírázik itt az átok átkot.
    Forgok arcomon új pecséttel:
    új tehetetlenség dühével.

    Nikotin ikrásodik számban,
    a csikkek szétmásznak szobámban.
    A szesz kék tüzein keresztül
    idegeim lármája zendül.

    Alkohol nincs, ami ledöntsön,
    valami szörnyűt tervez az ösztön!
    Ó, aki csontra vesz fel inget,
    jéggel veri meg szemeinket!

    Kitárva fejednél az ablak,
    nyitok ajtót a léghuzatnak.
    Mintha a szél fújna egy holtra,
    nem mozdulsz, csak a hajad fodra.

    Tulipánt hozok, meg se látod,
    álmod a morfium, s virágod.
    Lehet, hogy hozzád késve jöttem,
    lehet, hogy el se köszönsz tőlem.

    Csak elmész, elzengnek a szárnyak,
    s marad a vérhomály utánad.
    Érted már félig megszakadtam,
    tündérem, ne légy irgalmatlan.

    A földi szerelmet ne vesd meg,
    ne vidd a Semmibe a tested.
    Hiszek, s hitemet levagdalja
    tündéri fintorod hatalma!

    Csalogatlak sírva magamhoz,
    te csak a halálhoz ragaszkodsz!
    Nappalom, éjjelem tiéd lett,
    te csak a temetőt ígéred!

    Fényleni éretted akartam,
    te az észt rombolod agyamban!
    Szeretni tehozzád szegődtem,
    te sírkövet faragsz belőlem!

    Ó, aki csontra vesz fel inget,
    jéggel veri meg szemeinket!


    ,

  • Nagy László, Fagyok jönnek

    Fagyok jönnek sorban,
    fehér dühű gárda,
    mint a perec roppan
    az esendők válla.

    Nélküled hol laknék?
    – megborzong a lélek –
    Hajnaltüzes hajlék
    a te közelséged.

    Szemem elől vedd el
    a tél-hideg tányért,
    etess szerelemmel,
    hogy ne legyek árnyék.

    Szerelmünk tűztornyát
    engedd betetőznöm –
    kapcsold ki a szoknyát
    az aranycsipődön.


    ,

  • Nagy László, Te sem vagy fehérebb

    Érzem halántékom
    kék ütőerének
    ugrálását, belső
    dörgését a vérnek.

    Kint levél se csattan,
    a világ elhallgat,
    vadmadár a szívem,
    valakiért jajgat.

    Bolygó szemeimmel
    keseredek érted,
    ideszívlak hozzám,
    gyújtva megidézlek.

    Én lélegzem benned,
    élsz bennem, te bátor,
    vagyunk mi egymásnak
    fölvirágzott sátor.

    Te sem vagy fehérebb,
    te sem vagy ártatlan,
    édes elszánásban
    nem vagyok páratlan.

    Szerelem, arannyal
    befújt hársfa-teknő,
    rengess minket, födj be
    tüzes bárányfelhő!


    ,