Aranypénz-térdű szerető,
muzsikás, lángsisakos,
te táplálsz engem egyedül,
bú-baj ha belémtapos.
Ősszel édesült szerelem,
mint a bor télre kiforr,
lélekben erős ragyogás,
mint a pohárban a bor.
Világra kedvem te szülted,
tipródva bajaimon,
nélküled szemetet eszem,
rozsdás vizeket iszom.
,
Nekem a kézszorítás nem elég
És nem elég az olvadó tekintet,
Hogyha szeretsz, légy jó és bőkezű,
Adj nékem dúsan, tékozolva mindent.
A karcsú test vakító kincseit,
Az ölelést, mely fojtogat, megéget,
Mindent, egészen, őrülten, vakon,
Minden szerelmet, jóságot, hűséget.
Mindent! Ha szenvedsz is belé, de tűrd,
Hogy ifjúságodat mindenből kifosszam,
Csak az enyém légy, egyedül enyém,
Urnőm a jóban, rabszolgám a rosszban!
Ne sírj, ha szánnak, ha körülkígyóz
Az óvatos nők mérges suttogása,
Hogyha szeretsz, ne szégyeld és ne rejtsd,
Szeress! Szeress úgy, hogy mindenki lássa!
Imádj! Bálványozz! Istened legyek,
S más Istenektől a szíved ne féljen!
Légy büszke rám és arra, hogy szeretsz,
Nézz a világba gőgösen, kevélyen!
Hírdesd, dalold, kacagd, sírd, hogy szeretsz,
S hogy mindörökre a tiéd szerelmem!
Hogy félve nézzen minden nő reád,
És minden férfi engem irigyeljen!
Az ajkamon még itt az ajkad íze,
A csókjaidnak édes harmata,
Harmat, mely éget, részegít, bolondít,
Nem ittam lángolóbb italt soha!
Piros kehelyből, ajkadból ittam,
Oh, hogy ihatnám mindig, úntalan!
Ahány a vízcsepp minden tengerekben,
Ajkadnak annyi, annyi csókja van.
Mind az enyém, és mind engem bolondít,
Csókolj, bolondíts, drága gyermekem,
Hogy félig öntudatlan támolyogjak
A csókjaid borátul részegen.
És ki ne józanodjak, amíg élek,
S ha nyugaton leáldozott napom:
Dalolva tűnjek el az éjszakában
A legutolsó csókkal ajkamon.
Nekem a kézszorítás nem elég,
És nem elég az olvadó tekintet,
Hogyha szeretsz, légy jó és bőkezű,
Adj nékem dúsan, tékozolva mindent.
A karcsú test vakító kincseit,
Az ölelést, mely fojtogat, megéget,
Mindent, egészen, őrülten, vakon,
Minden szerelmet, jóságot, hűséget.
Mindent! Ha szenvedsz is belé, de tűrd,
Hogy ifjúságod mindenből kifosszam,
Csak az enyém légy, egyedül enyém,
Úrnőm a jóban, rabszolgám a rosszban!
Ne sírj, ha szánnak, ha körülkígyóz
Az óvatos nők mérges suttogása,
Hogyha szeretsz, ne szégyeld és ne rejtsd,
Szeress! Szeress úgy, hogy mindenki lássa!
Imádj! Bálványozz! Istened legyek,
S más istenektől a szíved ne féljen!
Légy büszke rám és arra, hogy szeretsz.
Nézz a világba gőgösen, kevélyen!
Hirdesd, dalold, kacagd, sírd, hogy szeretsz,
S hogy mindörökké a tiéd szerelmem!
Hogy félve nézzen minden nő reád,
És minden férfi engem irigyeljen!
Ha majd a gyászos elmúlásnak
Örök homálya rám borult,
Küldj a síromra, én szerelmem,
Egy tubarózsa-koszorút.
Mikor a csöndes temetőre
Csillagsugáros este szállt,
Az hintse, szője álmaimba
Szerelmes, édes illatát.
Éjfél után, fehér kísértet,
Sötét síromból fölkelek,
És elborítok csókjaimmal
Minden virágot, levelet.
És visszatér kihűlt szívembe
A boldogság, a szerelem,
És rátalálok csókjaidra
Egy-egy virágon, levelen.
És mámoros, vad szenvedéllyel,
Miként ha vámpír szívna vért,
Úgy tapad ajkam a virágra,
Amelyet ajkad csókja ért.
Rácsókolom bolond szerelmem,
Mely még a sírban sem lohad,
S lecsókolom e szűz virágról
Forró, szerelmes csókodat.
fordította Babits Mihály
Azt akarod, hogy csúf halálra szálljak,
Nem könyörülsz, csak tűröd, hogy utánad,
mint árva kandúr, űzekedve járjak.
De ha megöl majd a szerelmi bánat,
vad, bús halott, meglepem fekhelyed,
és megenyhítem rajtad szomju számat.
Hiába nyögsz majd: »Távozz! Nem lehet!«:
beléd hatolok én, buja kisértet,
s teherbe ejtem büszke testedet.
Én be fogom mocskolni félve féltett
szűzességed, s úgy fogok lubickolni
hasadon, mint ki máshoz sohse értett.
S ha aztán jönne ördög-űzni holmi
papocska: engem el nem űz! miattam
papolhat, hogyha kedve van papolni.
»Egy őrült ördög!« – mondja majd riadtan.
Ah! nékem nem lesz gát, hogy be ne töltsem
a vágyat, mellyért lelkemet kiadtam.
S úgy fog vájkálni fogam a gyümölcsben,
mely tested kincse, mint kutya a csonton:
megtanítlak majd, szűzen élni, bölcsen!
Holnap meg fogom magam ölni, mondom,
hogy mihamarább ágyadban legyek már,
s belédhatoljak ama féltett ponton.
De ha magad tán meggondolnád; megvár
imádód még, hogy reggelig felelhess;
holnap reggelre én halott leszek már.
No hát most egyszer légy hozzám kegyelmes,
mert ha egyszer halott kezembe kaplak,
furcsán bűnhődsz! (A halott nem türelmes.)
Különös és vad pózokra kapatlak,
hogy elborzadsz, mint Akteon, magadtól,
ha egy tükörkép megmutat magadnak.
Ha tudnád, bennem milyen láng gyuladt: oly
kegyetlen engem nem mernél gyötörni;
kedvemre inkább megölelnél akkor.
De nincs más hátra, mint magam megölni:
megbosszúlván mit vétettél irántam,
úgy fogok tested szentélyébe törni!
Minden ruhádat eltépem, lehántom,
de megvetlek majd, és betöltve vágyam,
ha akonámat hordódból kirántom,
ott hagylak, föltakarva, a vad ágyon:
és akkor nézheted majd azt a poklot,
mely van, hogy egy vad ördög belejárjon,
s melyet ma rejtesz. Szörnyü lesz a dolgod,
ha meghalok, míg nem leszek kegyelmes,
és minden varázst rólad föl nem oldok:
S ha nem kivánod, hogy kínokban elvessz,
hogy szellememtől megszállott maradj,
légy vágyaimmal szemben engedelmes,
és minden makacskodást abbahagyj:
mert hogyha nem adsz írt sebemre nékem,
megmutatom majd, leány, hogy ki vagy,
és minden szoknyád és inged letépem!
Amióta megláttalak,
Szebben süt a nap le rám
És azóta százszor szebben
Dalol a kis csalogány.
Csak a piros ajkad néma
S mosoly rajta nem fakad,
Saját magam árnya vagyok,
Hisz csókolnom nem szabad.
Amióta megláttalak,
Illatosabb a mező
És azóta tövis nélkül
Áll a büszke rózsatő.
Csak a lelked lett fagyosabb,
Csak a szíved lett büszke,
S szerelmemtől lobbant lángra
A kétségb’esés üszke.
Amióta megláttalak,
Örök tavasz ég virul
És azóta kis madarat
Kis leány nem tart rabul.
Csak te tartasz foglyul engem
S csak a szívem csupa seb;
A neveddel ajkaimon
Halok meg! – úgy édesebb.
Ha ellobog majd ifju lángom,
Ha majd zokogni sem tudok
S a sok, rommá verődött álmon
Dermedten összeroskadok,
Vajon a nyugvás tompa kínját
Érezni nem lesz oly nehéz?
Vagy vágyón fogom visszasírni
Az örök, kínos szenvedést?
Ha ellobog majd ifju lángom
S örök megnyugvás int felém,
Milyen szellem fog felkeresni
Testemnek porladó helyén?…
Az örök vágy lángszellemének
Árnya kisért majd engemet,
Mert, hogy vágy nélkül elhamvadjak,
Érzem, tudom, hogy nem lehet!
