https://verskucko.com

Címke: szépség

  • Babits Mihály – Szerenád

    melyben a költő kedvese szépségét dicséri és a saját szomorú bujdosásait és egyéb bánatait igen keserüli

    Zeng a nád a tó fölött,
    zeng a szél a nádon –
    édes, álmaid között
    halld a szerenádom:
    ima rád e szerenád,
    tested titkos templomát
    dallal így imádom.

    Elefántcsont palota,
    boltozatos melled
    kettős márványoszlopa
    nyugszik egymás mellett,
    fejed fenn a vánkoson
    tornya, melyen átoson
    lágy tömjénlehellet.

    Érted, édes, messzirül
    jöttem a vasúton,
    hó közül és bérc mögül,
    sáron, havas úton,
    nyáron át és télen át,
    nádon át és éren át,
    szálltam a vasúton.

    Cirpel most az őszike
    szeles őszidőben,
    felijed az őzike
    távol az erdőben,
    béka zenél, zug a sás,
    hosszú volt a bújdosás
    teljes esztendőben.

    Béka zenél, zug a sás,
    szél kel az erdőn át,
    szomorú a bujdosás
    ezer esztendőn át,
    ezer évig élek én,
    s mindig, mindig sírok én
    az egész időn át.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szabó Lőrinc: Mi még?

    Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy
    Kína mondja: a Tízezer Dolog,
    az Egész Élet. Napfény, hópehely.
    Nőkből, lányokból még egy tízezer.
    Tízezer dal, kép, szobor. A tudás.
    A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs.
    Tízezer álom, vers és gondolat.
    A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt
    a lélek. A bors keresztmetszete.
    Repülőgépről Svájcra nézni le.
    Egy távolodó csónak. Meduzák
    Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág
    a börtönből. Kislányom mosolya.
    Az igazság. A régi Korcula.
    Mosztár tücskei. Párizs. Titisee.
    Tíz fényévem a Szíriusz felé…
    Nem, nem, így a leltár is töredék:
    Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!

    Forrás: DIA

  • Váci Mihály: A cigánylány

    Egy rég elhamvadt nyáron láttam
    a cséplések arany porában.
    Ment fel a porszínű mennybe,
    szalmafelhővel görnyedezve.

    Az ostorrá font sugaraktól
    a bőre ki-kicsattan olykor.
    Ment fel a szőke kazalra,
    ő, a szomorú barna.

    Szipogva táncolt a törekben,
    térdét hűs vödrökkel törette.
    A pelyvahordó nyele két
    sebbé csókolta tenyerét.

    Ha ő vágta fel, mintha élne,
    úgy bomlott vállára a kéve.
    És irgalomért a kalászos
    rozs-szál mind lehajolt hajához, –
    éj-arca körül olyan tűz lett,
    mint a czesztohovai Szűznek.

    A hajába pergett magoknak
    fényei este felragyogtak,
    s a kontyára hullt kalász pelyhe
    fejét éjjel körülderengte.

    Könnyű, szép kicsi melle,
    mintha madárka lenne,
    az inge alatt félve,
    verdesve bújt a szívére.

    Ha a férfinép kikacagta,
    tenyerét remegőn odakapta.
    A szeme kék volt, mintha
    belőle vadgerlice inna.

    Soká a falombra ha nézett –
    a galamb odarakta a fészket.
    Ha fáradtan ült le,
    a forró szél is kikerülte,
    s lábainál, mint a komondor,
    lihegett, fulladva a portól.

    Ha jól tudom, talán még
    utána is ment a faárnyék.
    Hazafelé zöld hűvösök
    cirógatták a fű között.
    A holdat nézte, – mendegélt,
    s mennybe vitték a jegenyék.

    Az egész nem igaz: – álom.
    Fekszem és kitalálom,
    csak hogy valami fájjon.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Ha rád gondolok – virágzom

    Harangszó ver szíven:
    mintha bennem zuhogna.
    Hol vagy mellőlem? Hiányzol.

    Minden Téged kérdez;
    ha madár szól,
    hol hagytalak? – rámszól.

    Milyen messze vagy!
    Mindennek arca sírásoddal fordul felém,
    s bármit mondhatok,
    nem hallom csak a Te hangodat.

    Te vagy az el nem ért vidék,
    melyet bejárni vágyom,
    a hegyentúli ég,
    hegyekből kibukkanó tenger,
    hajózható láthatárom.

    Bezárt szárnyaid
    bennem fájnak,
    sírásaid
    mindenütt elérnek,
    fűzfáim alattuk áznak.

    Bennem egy hegedű
    érintetlenül,
    – óvja puha bársony.
    Csodafád vagyok,
    ha rád gondolok – virágzom.

    Mi él, éltet
    – Neked virít.
    Kristályként bezár
    sorsom magába,
    s rózsaként kinyit.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Naplemente

    Fácán ragyog a sötét földeken,
    a szegények lecsavart lámpájának fénye
    sugárzik a remegő nyakán.

    Körbe a dombok torokhangú kékjén
    széttárt farkát terítve lépeget a Nap,
    a zománc mellű páva.

    A gerleszín virágú lombok tollászkodnak.
    Egylábon állva, szárny alá dugott fejjel,
    már alszanak a jegenyék,
    a borzolt tollú gólyák.

    A láthatáron körben
    a hegyek sóvár dallama lebeg.
    Kiárad az este a parttalan világra,
    mentőcsónakjában száll a képzelet.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Babits Mihály: Szerelmes vers

    Szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
    homlokod havasa alatt, homlokod havát
    elfeledtető fénylő, fényes nyári szemed szédületét
    szeretem és éneklem e szédülés szeretetét.

    Mélységes érctó, érctükör, fém tükör, mesebeli,
    szédülsz, ha belevillansz, ki tudja, mivel van mélye teli.
    Szellemek érctava, drága ércek nemes szellemei
    fémlenek villanásaiban — de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

    Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
    csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
    csendesen — hallani nem lehet, talán látni sem:
    az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

  • Baranyi Ferenc: GALAMBNYI SUHANÁS

    Mikor szeretkezünk, akkor legszebb az arca.

    Mintha égő kazal fölött galamb suhanna
    vagy légörvényeken szirom lebegne át,
    szélvésznek szegve csöpp, esővert illatát.
    Hatalmas harckocsi rollernek is kitérül,
    mikor csatánk egén a szép arc felfehérül
    s már nem is háború, de röppenés a nász,
    égő kazal fölött galambnyi suhanás –
    nem oltja a tüzet, csak karcsúbbnak mutatja.

    Mikor szeretkezünk, akkor legszebb az arca.

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: Csillagrománc

    Éjszaka a kedvesemmel
    szakajtóba gyűjtöttük a tófenékről
    a visszatükrözött csillagokat,
    s a teli szakajtót egy topolygallyra tettük.

    Amíg alatta csókolóztunk:
    vásott szellő kúszott fel sebesen a topolyafára,
    s a szakajtót kedvesemre borította.

    Ahogy ott állt a lány
    meztelenül és remekbeszabottan,
    a vállára, mellére záporozó csillagokkal:
    szürke kis verébnek tűnt föl mellette
    Évástól, Kleopátrástól, Loreleyestől és
    Lollobrigidástól
    a világ minden szépasszonya,
    aki csak volt, van és lészen eljövendő
    gyönyörűvé nehezíteni az életünket.

  • Heltai Jenő: Egy asszony keze

    De jó egy kis kezet
    A kezünkbe fogni,
    A karcsú ujjakra
    Szavakat lehelni,
    Csókokat dadogni,
    A finom ereken,
    Mint kék tengereken,
    Kábulásba veszve,
    Elhajózni messze,
    Sehol meg nem állni,
    Folyton jönni, menni,
    Végül partra szállni,
    Végül megpihenni
    Rózsaszín szirteken,
    Koráll-szigeteken,
    Az éles körmökön,
    Örök örömökön.

    Ó, áldott asszonykéz,
    Vágyak forralója,
    Gondok altatója,
    Izzó homlokomon
    Hűvös fehér pólya,
    Drága élő bársony,
    Te maradj a társam,
    Örökre! örökre!

    Mikor sírdogálok,
    Könnyem te töröld le,
    Te szoríts, marcangolj,
    Ha lázad a vágyam,
    Mikor valami fáj,
    Te simogass lágyan,
    S halottas órámon
    Bús szemfedő selyme,
    Te hullj takarónak
    Megtört két szememre,
    Elnémult szívemre.

  • Tóth Árpád: A merengéshez

    Merengés, ó, merengés, mélyén a csöndes éjnek
    Rejtelmes látcsövünk, szelíd kristályu lencse,
    Mért néz ma rajtad újra a csüggedt, árva lélek,
    Kutatva: sorsa éjén arany planéta leng-e?

    Merengés, ó, merengés, oly írral telt szelence,
    Minővel látni kenték szemük varázsló vének,
    Hogy szirtek rejtett kincsét előttük megjelentse,
    Ó, mért mutatsz megint fényt a lélek bús szemének?

    Merengés, ó, merengés, hisz hazugok a fények,
    S mint sós lehű lagúnán a cifra, vén Velence,
    Csak ringasz renyhe tükrén a könnyek tengerének –

    A tétlen búsulótól elfordul a szerencse,
    És meg nem könyörülnek órajta semmi mélyek,
    Sem fenn az égi szférák őnéki nem zenélnek…