A fény arannyal öntözi még
A szőke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény.
Az alkony lila fátyla alatt
Tarka tehenek hada halad,
Vígan elbődül, hisz haza tart,
De ez már őszi csapat.
A kertben tarkán égő színek,
Virágok, dúsan vérző szívek,
Rajtuk az este harmata ring,
De ez már őszi pompa mind.
Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
Lelkemben vígan elringatok,
Megszépül lassan, ami rég volt,
De ez már októberi égbolt!
Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
amíg a lelkem égőn rátapadt,
s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
az ifjúság már tőlem elszaladt.
Lemostam minden kendőzést magamról,
hajamat sem festettem újra már,
mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
s olyan vagyok most, mint egy téli táj.
Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,
fejemen, ím, örökös hó ragyog,
így hordozom ezüstös koronámat,
és hófehéren újra szép vagyok.
E szépség más, mint volt az ifjúságé,
nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
és ez a szépség nem lesz hűtelen.
Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
az életen, mely szép és változó,
hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
így hömpölyög a nagy és mély folyó.
Lassabban járok, fűszálat se sértsek,
mert minden élet mérhetetlen kincs,
napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Tündöklésem szép idején
nem néztem a tükörbe én,
két kisgyerek szemefénye
volt az arcom tükörképe,
s szólt a szívem: – Édes lányom,
ki a legszebb a világon?
– Te vagy a legszebb, anyám,
hidd el nékem igazán!
– Édes fiam, mondd meg nékem:
ki a legszebb e vidéken?
– Édesanyám, Kedvesem,
nincs nálad szebb, senki sem! –
Csillagtükrön néztem arcom,
mint egy tündér királyasszony,
aki hol volt… hol nem volt…
de ez nagyon régen volt.
Fiam elment messzeségbe,
nem nézhetek a szemébe,
s másnak mondja: – Kedvesem,
nincs nálad szebb senki sem!…
Kislányomból kisasszonyka,
csillagszeme rám ragyogja,
mint egy fényes tükörkép:
– Szebb a jóság, mint a szép!
Tó tükréhez megyek s kérdem,
ki a legszebb a vidéken?…
Tó tükrét a szél kavarja,
arcom girbe-gurba rajta…
– Hamis a tó! – Futok messze,
csorba tükör a kezembe,
csorba tükör felel nékem:
– Nem az vagy már, aki régen!
Kedves, öreg Szülőanyám,
Te mondjad meg, de igazán,
elhervadtam, csúnya vagyok?
Édesanyám szeme ragyog:
– Hidd el nékem, édes lányom,
te vagy a legszebb a világon…
S ahogy szólott, könnye fénylett,
arcom benne tündérszép lett.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Tündöklésem szép idején
nem néztem a tükörbe én,
két kisgyerek szemefénye
volt az arcom tükörképe
s szólt a szívem: — Édes lányom,
ki a legszebb a világon?
— Te vagy a legszebb, anyám,
hidd el nékem igazán!
— Édes fiam mondd meg nékem:
ki a legszebb e vidéken?
— Édesanyám, Kedvesem,
nincs nálad szebb, senki sem! —
Csillagtükrön néztem arcom,
mint egy tündérkirályasszony,
aki hol volt… hol nem volt…
de ez nagyon régen volt.
Fiam elment messzeségbe,
nem nézhetek a szemébe
s másnak mondja: — Kedvesem,
nincs nálad szebb senki sem! …
Kislányomból kisasszonyka,
csillagszeme rám ragyogja
mint egy fényes tükörkép:
— Szebb a jóság, mint a szép!
Tó tükréhez megyek s kérdem:
ki a legszebb a vidéken?…
Tó tükrét a szél kavarja,
arcom girbegurba rajta …
— Hamis a tó! — Futok messze,
csorba tükör a kezembe,
csorba tükör felel nékem:
— Nem az vagy már, aki régen!
Kedves, öreg Szülőanyám,
Te mondjad meg, de igazán,
elhervadtam, csúnya vagyok?
Édesanyám szeme ragyog:
— Hidd el nékem édes lányom,
te vagy legszebb a világon…
S ahogy szólott, könnye fénylett,
arcom benne tündérszép lett.
