https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Várnai Zseni: Szerelem

    Messze, a kéklő üveghegyeken
    él egy madár, a neve szerelem.
    Topáz a csőre, és a két szemén
    rubintos tűzben szikrázik a fény.

    A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
    alatta ver forró piciny szíve
    és mint a villám lecsap hirtelen,
    fényből, viharból jön a szerelem!

    Már láttam egyszer, jött egy pillanat
    szívemre ült és hittem, itt marad,
    utána kaptam gyorsan és kezem
    átfogta csöppnyi testét melegen,

    vergődött, karmolt és az átkozott
    tenyeremben verébbé változott,
    szebbik valója eltűnt, messze szállt
    s talán már más szív fölött muzsikált.

    Elfogni őt, bezárni nem lehet,
    akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
    csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
    hogy utolérje azt a madarat.

    A színe, hangja mindig újra más,
    meseszerű, különös és csodás.
    Ott fönt lakik a kék üveghegyen
    az a madár, a neve: szerelem.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Baranyi Ferenc: Hétköznapi istenhozzád

    Nincs mit mondanom –
    nincs mit mondanod.
    Szemed jégvirág borítja –
    már mögé nem láthatok.

    Nincs mit mondanod –
    nincs mit mondanom.
    Párosan viselt magányunk
    súlya nem megosztva nyom:
    egészben a válladon,
    egészben a vállamon.

    Ne értsd félre, ha kereslek:
    rádtalálnom nem öröm,
    tűnt ölelés emlékétől
    únt öleléshez szököm.

    Varázsod szét így töröm.

    Válni kell.
    A szív nem nézi, mit cipel,
    csak éppen már nem bírja el…

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Weöres Sándor: Dal

    Küldtem feléd az örömöt,
    galambként száll: az égen.
    Úgy vágyott két kezed közé
    és megfagyott a réten.

    Küldtem feléd a bánatot,
    kis szolgálat, megriadtat.
    Nem adtál neki eledelt
    és szomjúhozni hagytad.

    Küldtem feléd a csókomat,
    mint gyöngysort a nyakadba.
    Eltépted és mind szétgurult
    az útra, a patakba.

    Küldtem feléd az éneket,
    halk szárnyi rezegnek.
    Míg alszol, vánkosodra száll,
    dúdolja, hogy szeretlek.

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Pilinszky János: Egy szenvedély margójára

    A tengerpartot járó kisgyerek
    mindíg talál a kavicsok közt egyre,
    mely mindöröktől fogva az övé,
    és soha senki másé nem is lenne.

    Az elveszíthetetlent markolássza!
    Egész szive a tenyerében lüktet,
    oly egyetlen egy kezében a kő,
    és vele ő is olyan egyedűl lett.

    Nem szabadúl már soha többé tőle.
    A víznek fordul, s messze elhajítja.
    Hangot sem ad a néma szakitás,
    egy egész tenger zúgja mégis vissza.

  • Pilinszky János: Trapéz és korlát

    Sötéten hátat forditasz,
    kisikló homlokodra
    a csillagöves éjszakát
    kezem hiába fonja.
    Nyakad köré ezüst pihék
    szelíd pilléi gyűlnek,
    bizalmasan belém tapadsz,
    nevetsz, – vadúl megütlek!

    Sugárzó párkányon futunk,
    elgáncsolom a lábad,
    fölugrasz és szemembe kapsz,
    sebezhetetlen állat!
    Elszűkül arcod, hátra buksz,
    vadul zuhanni kezdesz,
    az éjszaka trapézain
    röpűlsz tovább, emelkedsz

    a rebbenő való fölé!
    Kegyetlen, néma torna,
    mégcsak nem is kiálthatok,
    követlek szívdobogva,
    merészen ellököm magam,
    megkaplak és ledoblak,
    elterülünk hálóiban
    a rengő csillagoknak!

    Most kényszerítlek, válaszolj,
    mióta tart e hajsza?
    Megalvadt szememben az éj.
    Ki kezdte és akarta?
    Mi lesz velem, s mi lesz veled?
    Vigasztalan szeretlek!
    Ülünk az ég korlátain,
    mint elitélt fegyencek.

  • Pilinszky János Könyörgés

    Tág szemmel már csak engemet figyel,
    mint néma tó a néma csillagot,
    nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
    ha megölném is, hinné: jó vagyok.

    Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
    az övé lenni, ha nem is egészen;
    megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
    hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

    Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
    éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
    irgalmazz meg szegénynek és nekem,
    szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

    Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
    kis békezászló, oltalmat keres,
    oldj fel maró, magányos bánatomból,
    ha senkiért, az anyámért szeress.

  • Radnóti Miklós: Bájoló

    Rebbenő szemmel
    ülök a fényben,
    rózsafa ugrik
    át a sövényen,
    ugrik a fény is,
    gyűlik a felleg,
    surran a villám,
    s már feleselget
    fenn a magasban
    dörgedelem
    vad dörgedelemmel,
    kékje lehervad
    lenn a tavaknak,
    s tükre megárad,
    jöjj be a házba,
    vesd le ruhádat,
    már esik is kint,
    vesd le az inged,
    mossa az eső
    össze szívünket.

  • Radnóti Miklós – Októbervégi hexameterek

    Táncosmedrü, fehérnevetésü patak fut a hegyről,
    táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik.
    Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron
    s villog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel.
    Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassu okosság
    tartja az égen, hogy le ne hulljon: félti arannyát.
    Lassu, okos vagyok én is e lassu, okos ragyogásban,
    féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja,
    téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben
    s mint a lehellet futja be tükreit, árad az álmos
    bánat a kék ragyogásban, a szádon a mondat elalszik
    s ébred a csók. Feketén jön a hó, jön a tél, feketélnek
    sarkai máris az őszi nagy égnek, a hajnali órák
    léptei már sikosak. Gyere hát elaludni az esték
    hosszu szakálla alá; nézd, gyermeked is vagyok én, de
    felnőtt, nagy fiad és szeretőd, fele gondra is érett,
    nemcsak a versre komoly. Fekszünk majd s hallgatom éji
    füllel a szíveden alvó gond ütemét a sötétben.
    Hallgatom és várok. S mint ifjú gólyafióka
    ősszel szállni tanulván meg-megbillen az égen,
    forgok a bő heverőn. S lassan tovaszállok a jajjal.
    Átveszem és ütemes dobogása elaltat, elalszunk, –
    ketten az egy gonddal. S míg elkap az álom, az éjben
    hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten.

    1942. szeptember 28 – november 14.

  • Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

    A mélyben néma, hallgató világok,
    üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
    de nem felelhet senki rá a távol,
    a háborúba ájult Szerbiából
    s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
    s szivemben nappal ujra megtalálom,
    hát hallgatok, míg zsong körém felállván
    sok hűvös érintésü büszke páfrány.

    Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
    ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
    s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
    s kihez vakon, némán is eltalálnék,
    most bujdokolsz a tájban és szememre
    belülről lebbensz, így vetít az elme;
    valóság voltál, álom lettél ujra,
    kamaszkorom kútjába visszahullva

    féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
    s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
    a hitvesem leszel, – remélem ujra
    s az éber lét útjára visszahullva
    tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, –
    csak messze vagy! Túl három vad határon.
    S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
    A csókjainkról élesebb az emlék;

    csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
    bombázórajok húznak el felettem;
    szemed kékjét csodáltam épp az égen,
    de elborult s a bombák fönt a gépben
    zuhanni vágytak. Ellenükre élek, –
    s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
    fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
    megjártam érted én a lélek hosszát,

    s országok útjait; bíbor parázson,
    ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
    majd át magam, de mégis visszatérek;
    ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
    s a folytonos veszélyben, bajban élő
    vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
    nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
    a 2 x 2 józansága hull rám.
     
    Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
    1944. augusztus-szeptember

    👉 Kattints a címre a teljes vershez

  • Radnóti Miklós: Tétova óda

    Mióta készülök, hogy elmondjam neked
    szerelmem rejtett csillagrendszerét;
    egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
    De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
    és néha meg olyan, oly biztos és örök,
    mint kőben a megkövesült csigaház.
    A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
    s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
    S még mindig nem tudom elmondani neked,
    mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
    óvó tekinteted érzem kezem felett.
    Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
    És holnap az egészet újra kezdem,
    mert annyit érek én, amennyit ér a szó
    versemben s mert ez addig izgat engem,
    míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
    Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
    mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
    s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
    az asztalon és csöppje hull a méznek
    s mint színarany golyó ragyog a terítőn,
    s magától csendül egy üres vizespohár.
    Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
    hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
    Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
    elszáll, majd visszatér a homlokodra,
    álmos szemed búcsúzva még felém int,
    hajad kibomlik, szétterül lobogva,
    s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
    Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
    de benned alszom én is, nem vagy más világ,
    s idáig hallom én, hogy változik a sok
    rejtelmes, vékony, bölcs vonal
    hűs tenyeredben.

    1943