A napsugár
ecsetje jár
már
a sivár
tűzfalon;
eszedbe jut-e angyalom
a régi fal, a régi rom
Itáliában,
ahol szerelmünk
csitrikorában
láttunk annyi
fürge gyíkot suhanni?
Forrás: Arcanum
A napsugár
ecsetje jár
már
a sivár
tűzfalon;
eszedbe jut-e angyalom
a régi fal, a régi rom
Itáliában,
ahol szerelmünk
csitrikorában
láttunk annyi
fürge gyíkot suhanni?
Forrás: Arcanum
Szívesen írnék két három
rád hasonlító mondatot
melyek olyanok mint te
legföljebb le tudnálak írni
farkas vagy
farkasbőrben
s bárány
báránybőrben
jól tudod ezt
a karikák a szemem alatt rád hasonlítanak
ha átugrod nevetnem kell
gyakran mondod hopplá
akkor is amikor nem mondod
jobban mondva: gondolod
még csak fél hét
de már teljesen sötét van
ilyen vagy te is
a szemed színes pamutgombolyag
Forrás: Lélektől lélekig
Kerestelek égen és földön – kerestelek magamban
S jönnek zuhogások esőlábon
Vihar játszik szél hegedűjén hattyúdalt
Lélek megfeszült húrjait pengeti hullámverés
Vándorolnak víz alatti kék világban
várakozás jéghegyei
Ringató figyelemmel nézi a tenger
a piciny vízcsepp csöppnyi kezét
Végigsimítja magányos remegését
Hiszi – van még holnap
Csak tévedés hangja dobott hurkot
elzuhanó szónak
S jönnek-jönnek – potyognak a cseppek
Menetelnek – mint Anyjához a gyermek
Már patakokká válnak – patakok csordogálnak
tenger végtelen keblére
Téged sírnak az egek
Téged sír ezer csepp kékje
Beléd vágynak olvadni
patakokban folyó tengerkönnyek
S nem találnak –
S nem talállak…
Nem találom a nyomaidat
a parti homokban többé
Pedig kőbe véstem minden mozdulatod
Megyek bele a végtelen kékbe
Megyek életed tengerébe
szeretni Téged…
Forrás: Lélektől lélekig
Dalolj rigó!
Ha úgy érzed, nehéz az életed,
mert senki nem hallgatja éneked,
meghalt a vágy, kihűlt a szerelem,
akkor gondolj rám és dalolj nekem!
Füledbe súgom halkan: élni jó…
Dalolj rigó… dalolj nekem rigó…!
Forrás: Lélektől lélekig
A dombtetőn a ház előtt
két roskatag fa. Összenőtt,
hatalmas kettős korona,
mint életünk sok ág-boga…
Milyen szél tűzte őket egy halomra?
A csíraébresztő tavaszi pompa
ideje véget ért.
Ki nő nagyobbra, virít szebben?
Most mintha azt zúgnák szélben:
Forrás: Lélektől lélekig
Ha majd a sok hazugság véget ér!
s te megszeretsz szilaj szerelmemér’,
ha nem lesz szíved már, hogy megtagadj
s pirosra gyullad arcodon a fagy
s forró tüzes vér-rózsa nyíl reája;
aranyhajad fojtó Niagarája
elönti sápadt főm s fejem felett
örök tavaszt ragyog rám két szemed
és átfog két kar, perzselő, fehér…
Ha majd a sok hazugság véget ér!!
Forrás: Lélektől lélekig
Test, gondolj arra, ne csak, hogy hányszor szerettek,
ne csak az ágyakra, ahol hevertél,
de mind a vágyakozásra, mely érted
villámlott a megnyílt szemekben,
és remegett a hangban, s valamely
véletlen gátlás meghiúsította…
Most, mikor minden a mély múltban rejtezik,
úgy rémlik, mintha magadat mind ama vágynak
odaadtad volna akkor – mennyi villám!
Gondolj arra, hogy a rád néző szemekben,
hogy remegnek a hangban: test, emlékezz arra.
Forrás: Lélektől lélekig
A szeretet csak van és vár.
Ül lomb-árnyban,
ül fellegekben.
A szeretet csak van és vár,
hogy tárgya legyen,
kit szeressen.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak úgy,
mintha véletlenül akadnánk össze
sűrű, vad esőben körözve
a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
csak úgy, mellékesen
ennyit mondok: “Szeretlek.”
S te ennyit: “Ó, úgy, mint bárki más!”
Micsoda magaláztatás!
Történhetne ez augusztus havában,
nagylombú fák alatt.
Megszégyenülten
himbálnám kulcsaim az ujjamon,
s “menjünk haza” – ezt mondanám neked,
csak úgy,
véletlenül.
És szinte csak mellékesen.
Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
hol emberek sürögnek-forognak,
s bent emléktárgyakat lehetne venni
és fennhéjázó orrú léghajókat.
Azt súgnád halkan és vigyázva:
“Igen? s hová?”
Megkérdenélek, ó, szívem virága:
“Mi lelt, mi lelt, az istenért!”
“Ó, semmi – mondanád
csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
és szinte csak mellékesen…”
Ó, merre, hol vagy?
azon rémüldözöm most egyre,
hogy majd találkozunk egy éjszaka,
ha dúl a nyári hőség,
mikor a hold az ablak előtt áll,
sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
és én megrettenek,
hogy újra, újra
megint csak sírni kezdek.
Mikor teázom,
s mikor kávét darálok,
vagy amikor felöltöm a kabátom,
szavad fejembe fészkeli magát
és gúzsba köt és újra meg újra átfon:
“Hová?” “Ki tudja, hová? A nagyvilágon
bárhová, csak hozzád közel lehessek,
miként az ág az ághoz,
hogy hozzád oly közel csevegjek
mint hab a habhoz a derűs-sugáros
alkonyatban, mikor röpítve szálldos
velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.
Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem ma, nem holnap, tán holnapután –
suta napokat számolok bután.
Hogy rámderültek a régi napok,
ágam közt dal és kék mennybolt lakott
De bíbor nyárnak bús szüretje van.
Búcsúzon szállsz rám, kedves madaram,
száradó ágon szárnyad élni fél –
bolond nyarakon rideg tél ítél.
Erős az évad rendje: menni kell.
Gólya meg fecske tegnap mentek el,
lám, a vadkacsa holnap száll tova.
Fázós szívemen szíved tétova.
Mivel tartsalak, hisz öreg vagyok.
Esik az eső, jönnek a fagyok,
ha itt maradnál, hiába maradnál,
megtévedt madár, elhervadt nyaradnál.
Az évad rendje rendre menetel.
Ha te megmaradsz, úgy én megyek el.
Eljönnek értem, hűs földre tapodnak,
hullott árnyékát fenn égő napodnak.
Dérrel fedeznek, szórnak zúzmarával,
temetnek önnön díszem avarával,
rejtenek saját lombom aranyával,
elcsattant csókok piros zavarával.
Eljött az ősz – hát őszülni muszáj.
Csók helyett új csudát leljen a száj,
leljen búcsúszót, lelket felderítőt,
sebes szárnnyal kék egekre repítőt”
Lombom kalitja nyíljon meg neked:
láss meg hét határt, ismerj hét eget,
hét csókos évünk feledjed el hétszer –
hisz bárhová érsz, úgyis engem érsz el.
Mert ősibb a nyár minden madaránál,
ősibb az avar a nyár aranyánál,
ősibb és ifjabb a fészek az útnál
s ha hazajutnál, mindig hozzám jutnál.
Forrás: Lélektől lélekig