https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • William Shakespeare: XIII. szonett

    Bár magadé volnál! de az, szerelmem,
    Addig lehetsz csak míg földünk lakod:
    Készülj gyorsan közelgő véged ellen
    És add át másnak édes alakod.

    Kölcsön-szépséged így lehet örök
    Virágzás csak, mert, bár tested kihűl,
    Újjászületnél s édes gyönyöröd
    Édes sarj nyerné egykor örökül.

    Van-e, ki ily szép házat veszni hagy,
    Ha hű gond megjavíthatja, mire
    Felzúg a tél viharos szele, vagy
    A halál örök, fagysivár dühe?

    Ó! csak a pazar. Drágám, volt apád;
    Hadd mondja ezt a fiad tereád!

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Mint hegedűszó, jajgat az orkán

    Mint hegedűszó, jajgat az orkán.
    Lánykának hűvös mosolya hull rám.
    Kéklő szemétől mért megijedni?
    Sok minden kell és soha semmi.

    Távoli fény, mi, annyira mások,
    vénen nézem a fiatalságod.
    Ifjaknak jókedv, vénnek az emlék.
    Hófútt éjeken vad zuhatag tép.

    Sorsomat zengi hegedű-orkán.
    Szívre havazva hull mosolyod rám.

    Erdődi Gábor fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Tánya szép volt

    Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.
    Hófehér szoknyája alján piros fodor libegett.
    A kertalji sövény mögött, mikor este útra kel,
    cicázik a Hold a ködben, az ég fellegeivel.

    Jön a legény, megbiccenti fürtös fejét, úgy köszön:
    „Ég veled, kis boldogságom! – mert én mással esküszöm.”
    Holtfehér lesz, s mint a harmat, oly hideg a szép leány,
    mérges kígyóként gyürűzik hajfonatja a nyakán.

    „Nem akarlak megbántani, ó, te kékszemű legény.
    Éppen jöttem, hogy megmondjam: bizony máshoz megyek én!”
    S szól a harang… nem imára – esküvőre hívogat,
    megy a násznép a szekéren, de hang nélkül hajtanak.

    Nem a kakukk panaszkodik, Tánya anyja sírdogál.
    Halántékán mély seb tátong: fekszik a lány halva már.
    Koszorúként homlokára vére száradt, cseppre csepp…
    Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.

    Jobbágy Károly fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Többé már…

    Többé már nem nyitom meg szívemet,
    sem cél felé már nem törekszem.
    A józan július, a rendezett,
    rendszert virágzó őrület
    érzékeinkben ég, mint só a sebben.

    Falak között, színes ponyvák alatt,
    örökzöldek között a déli pillanat
    sötét szentszobra horpadt
    szájjal, százévesen. A jéghideg,
    világra szegzett pillantás nem tűri meg
    ellenpontját: a holdnak
    meredt vak arcot, szélbe szórt hajat:
    az elragadtatást.

    Minek, ha égre vagy
    ködös jövőbe fordul, a szem? Minek a tűz, a láz,
    minek a sápadt
    megszállottság, a tövis vagy a lángok?
    Minek a végső szerelem?
    Miért választanék? Miért keressem
    – ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen
    a hús alól a szárnyas szerkezet?

    Ami a boldogság anyaga volt a testben,
    kiégett rég. Miért egyetlen
    remény a tízezer helyett?

    A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs
    kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs
    megoldás: sem bogát megoldva, sem
    széjjelzilálva, sem csomóba rántva,
    vagy eltűnve önnön résein át a
    világ vizeiben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Feleségemnek…

    Megszoktalak, akár a levegőt,
    bármerre nézek, mindenütt te vagy,
    szekrényem alján, a fiókjaimban,
    az agyvelőmben, és nem veszlek észre.

    De múltkor este, amikor bejöttél
    szobámba, s mondtál valamit nekem,
    sok év után egyszerre ráocsudtam,
    hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve
    ámulva néztelek. Szemem lehunytam.
    Ezt hajtogattam csöndesen magamban:

    „Megszoktam őt, akár a levegőt,
    Ő adja nékem a lélegezetet.”

    1931

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Szeretők

    Halántékuknál óra: fémvirág,
    ketyegve hullik mérges harmata.
    Csillaghullásos most az éjszaka,
    az ég suhog, mint óriási ág.

    Ha már az ember kisded nem lehet,
    mint föld a ködben forog, hánytorog,
    a percek verik, mint meteorok
    a tengert, mint a Krisztust a szögek.

    Ha már a férfi gond füvén legel,
    csak így szól: Csillag szakad, hallod-e?
    Hogy elsüllyedünk végül, vallod-e?
    Az asszony vár és vágyakban delel.

    És ingecskéje lágyan fönnakad
    a csípején, már nem tudsz ártani
    idő, halál, már alvó lábai
    megébredtek és világítanak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Veled vagy nélküled

    Veled vagy nélküled,
    végülis megszületik az ének,
    hallod vagy nem hallod,
    mindenképp hozzád beszélek.

    Én nem leszek boldogabb,
    ha elmondom, amit mondani kell,
    de boldogtalan vagyok,
    ha nem mondhatom el.

    Hallod vagy nem hallod,
    mindenképp hozzád beszélek,
    veled vagy nélküled,
    végülis megszületik az ének.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dienes Eszter: Szerető, este

    Amikor elmégy,
    gondolj a nyárra,
    utak homlokán
    lázrózsa-fákra.

    Arcunk éjjelére
    egy legendás nyárban,
    elszánt ölelésre
    egy kipróbált ágyban.

    Tudod, hogy félek.
    Fáznak a fák is.
    Tudom, hogy gyűlölsz.
    Te vagy a Másik.

    Hiszed, nem hiszed,
    így élek régen:
    neved suttogom
    térdeplős éjben.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Bella István: Dorombolások

    Arra lettél, hogy simogassanak:
    Örökös kölyökmacskának születtél.
    Simogatásból szőtték magadat
    hogy egyetlen simogatás lehessél.

    Játékaim jósága te lehettél,
    nem aki voltál, de aki vagy.
    Csutkalovam tüzet rí: szeressél.
    Holdaddal karmolj, halassz meg, vagy maradj.

    Elveszejtesz, ha mindig elveszítesz.
    Ha újra és újra. Egyszer majd megállsz,
    hogy hol vagyok: szívedből dobogás,

    szádból egy szó. Nem hallasz. És egy szívhez,
    egy másikhoz magaddal közelítesz.
    Megáll minden: szó, száj, szív. Nem találsz.

    Arra lettem, hogy simogassalak.
    Egy örök kölyökmacskáért születtem.
    Hogy körbedoromboljam hátadat.
    Hogy simogatásom hasad lehessen.

    Játékaid jó fényét én leheltem,
    s most nem víz – csurom-te és fény – szakadsz
    rólam. Csutkalovam le ne vessen,
    nem táltosló, de táltosan szabad.

    Elveszíthetlek? Akár a száj a szót?
    Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek?
    Elvesztheti a tengert a hajó?

    Csak ha meghalnék! De semmit senkinek
    mindenségünkért! S ha elveszítelek
    magam veszejtlek. Én vagyok bakó.

    És megáll minden? Nap? Hold? Mert nem találsz?
    Csak az én holdam, csak a te napod.
    Azért még kihavaz, hoz az akác
    szemed fényéből egy-egy csillagot.

    Azért, mert nem leszünk, még idefájsz.
    Dobbanás-szünet. Szívekből kifagyott.
    Halálzok, halálzom és halálsz:
    élsz. Én is. Addig él, ki halott,

    mint ez a halandó állatfaj, az ember.
    Kihaló föld, űr. A csak egyszer-
    -sötétségfények. Egy virágos ág,

    az ég, fordulsz hanyatt, szülessenek csodák:
    fénygödröcskédző, elszelídült tenger,
    nyújtózkodó, őstejút-macskaság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Falevélen talált sanzon

    Igen, és egyszer meghalok
    és nem leszek, csak puszta név,
    vagy az se, falevélvacok
    résekből egy szín visszanéz,

    nem lát meg ember, se madár,
    te sem, pedig: súgom “vagyok”,

    • bár torkom sincs, s hangom, akár
      az augusztusi csillagok,

    elég a lombbal, mielőtt
    szólhatnék… Fű, hamu dadog.
    Simítsd meg majd a levegőt
    testeddel, s tudd, hogy az vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig