Látod, kedves, lassan alkonyul az év,
bíbort, lilát vesznek magukra a fák,
s a lobogó nyár mint üdezöld repkény
futja be homlokunk gyöngyfényű falát.
Csípősek már az álmatag reggelek,
ólmos hétfőket mutat csak a naptár,
most jobban kell, mint máskor, a két kezed,
s minden szó melegít, mit valaha mondtál.
Tudom, az ősz nem más, mint múlékony heg
az esztendő festetlen, tiszta arcán.
Kezem a kezedben mégis megremeg…
egyszer elvisz tőlem korán… túl korán.
Forrás: Lélektől lélekig
Szerelmesem, ma el ne hagyj.
Fáradt ma csókot ringató karom;
És mellyel sebes szívem takarom,
Hogy meg ne lássad sok szavad nyomát,
Bágyadt kezem ma ölembe hanyatlott.
Szerelmesem, csak ma ne menj.
Elült a vágyam és hívón utánad
Nem nyithatom ma ellankadt pillámat.
Könnyharmat nélkül kemény lesz az út,
Mely kedvesedtől elvezessen téged.
Kérlellek, mint kérne anyád:
“Szebb időben tartsad utazásod,
Ne indulj ma – sötét az éj – látod.
Szívem mécsén ma fogytán az olaj.
Nem vethet fényt távozó utadra!
Nem lelnél vissza, ha majd visszavágyol.”
Forrás: Lélektől lélekig
Emlékké szépülnek a pillanatok,
hiába fogytak el a percek,
nem lettek hónapok és évek,
mégis mi voltunk egymásnak lélegzet,
szomjat oltó nedű,
vad éhet csillapító étek.
Balzsam voltál a szívemen, fényem,
visszaragyogtál rám, csillagom,
csak néha folyhatott titkon érted
könny az arcomon,
mert úgy szerettelek,
gyengéden féltve –
óvtalak magamban is –
s nem vártam semmit cserébe.
Ha téged álmatlanná sújtott a bánat,
magányod metsző hidegét
sütötte felém
börtönbe zárt vágyad,
és te szikrázni hívtál,
lángoló örvényben,
mámortól édes édenben élni,
ahol megtanítottál engem –
vagy én tanítottalak téged, Kedves? –
csókdallamokkal szerelemzenélni…
Forrás: Facebook
Jaj, ha egyszer is megunnál,
másik szívben sátoroznál,
más szobában, másik ágyban,
más szerelem faodvában.
Legelőször nézz tükörbe,
közben csöndben járjál körbe –
lábujjhegyen, finom-halkan,
amíg végképp meg nem haltam!
Aztán állj az ablak elé,
a szél elé, a nap elé!
Engem rólad letépjenek,
szagomból kiégessenek!
Mikor tőlem megkönnyültél,
poklos tüzemből kihűltél,
akkor szállhatsz mással ágyba,
akkor dőlhetsz mással nászba!
De addig még fogj magadhoz,
szorítsd arcod az arcomhoz,
szerelem harangja kondulj,
szép szívemből ki ne fordulj!
Forrás: Facebook
Talán egyszer hiányzom még…
Mikor tavaszt búg egy madár,
talán felbukkan egy emlék,
és akkor majd gondolsz reám.
Talán lesz nyár és éjszaka,
mikor minden csillag ragyog,
egyedül ülsz egy kis padon,
s azt képzeled, hogy ott vagyok.
Talán a hulló levelek alatt
keress egy lábnyomot,
de visszahozni nem lehet,
amit az idő elmosott.
Mikor még nem volt „te” meg „én”,
csak „mi” – ez volt a szerelem?
Nekünk nem volt fagy, hó, halál…
Ne tudj feledni sohasem!
Forrás: Facebook
„– Elmegyek – mondta –, és azt akarom, hogy tudd: visszajövök. Szeretlek, mert…
– Ne mondj semmit – szakította félbe Fátima. – Az ember azért szeret, mert szeret. Nem kell hozzá semmi indok.”
Forrás: Az alkimista
Melled két pólusa közt a kék sugár –
A kötéltáncos álma áll azon.
A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess
És én már túlsokat kerestelek –
Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém
S magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz.
S a legmagosabb füvek is kinőttek már a dombon,
Szívükben szép, zöld tüzek égnek,
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S az Úr
Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott áll az útjuk végén…
De én nem vagyok fáradt, kedvesem –
Csak a tenger jött el a küszöbömig.
Forrás: Szeretem a verseket
Két ablak közt, a nagy tükör alatt,
asztalkán áll két ódon gipsz-alak.
a nő és férfi egymásért hevül,
hallgatják egymást végtelenül.
Dalmát? bosnyák? – mi más lehetne még?
de mindkettő egyazon tűzben ég.
Cifra mezükre rásüt bár a por –
a szerelem azon is áthatol.
A szerelem ha kell a kőben él,
a szerelem régebb a réginél,
mint örökség apáról fiúra száll,
anyjától kapja kölcsönbe a lány.
Nem ismer kort, és nem ismer határt.
leküzd mesésen minden akadályt.
öl és ölel – bosszul és megbocsát, –
egy nemzedék másiknak adja át.
Egy érzés elvész, mint a rohanó
patak egy cseppjét viszi a folyó,
az óceán is, ahogy hömpölyög,
régire újat, habot habra lök.
Régi tüzeket váltják új tüzek,
régi vizekre csapnak új vizek,
de mint sziget a tenger közepén,
itt, formát öltve két szerelem él.
Ezzel a hullám nem görgött tova,
el nem födözte múlt idők moha,
nem is fakítja fényét megszokás –
ez tartós, igéző lobogás.
A férfi beszél, az arc és a szem
elevenen sugárzik – tüzesen.
Szemét lesüti, elpirul a nő,
s oly ügyetlen ügyes a legyező.
Keblét szorítja keze, mintha csak
szívét nyugtatná, – ó, bolond, vacak
szív: itt is a gipszköntösön belül,
kalimpál, aj, boldog-kegyetlenül.
Így mulatnak, mindennap, egyaránt,
végigkötődnek napot-éjszakát.
Szerelmek gyúlnak és hamvadnak itt –
az ő szerelmük máig ég, vakít.
Forrás: Szeretem a verseket
Inségemből hozzád
fohászkodom sírással,
akarod, hogy jó legyek?
A szememet csókold,
hadd lássam a mélyben
az elásott kincseket.
Álomban szegődött
hozzánk és kék lángokkal
lobogott a szent arany.
Te adtad az álmot.
Merre az arany-mély?
Mutasd meg, hogy merre van.
Ha meg nem találjuk,
ha csak fázva didergünk,
lesz-e nekünk szent napunk?
A szememet csókold,
hadd lássak, hadd lássak,
mert bizony elkárhozunk.
Forrás: Szeretem a verseket
v
És a szerelem szövétneke mily´ törékeny.
Eljöttem érted kedvesem, virágot és madarat találsz a tenyeremben,
úgy mint régen a gazdag vándorkereskedők, akik messzi tájakról
érkeztek
és ritka virágokat, beszélő madarakat rejtettek iszákjukba.
Nos kérlek, engedj be, régmúlt emlékeket őrzök a szívemben,
kibújtam most a házak árnyékából, ahol úgy éreztem vékony
karjaimban ringatlak
és mégsem vagy olyan messze, mint álmaimban egy tutaj,
amely a nagy folyam mélyén sodródik az ismeretlenbe.
Sokáig kerestelek, de nézd, most már együtt vagyunk.
Mondd eljössz-e velem, hogy újból csókjaidból meríthessek erőt?
Mondd kedvesem, elkísérnél-e oda, ahol élek, hogy szemed
kékje fölverje az üres teret?
Kérlek ne szólj! Látom, hogy csomagolsz és mosolyogsz rám.
És elindultunk a házak között, amikor az emberek nehéz
álmukat aludták.
Forrás: Lélektől lélekig
