https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Babits Mihály – Miként szélcsendben a hajó

    Miként szélcsendben a hajó
    lelkem ma veszteg úgy lebeg
    vitorla nélkül! – Ah be jó,
    hogy most melletted ülhetek!
    Talán megállt a vén Idő
    s mi ketten élünk már csupán –
    ó milyen édes lanyha hő,
    mily édes lanyha délután.

    Most messze földön senki sincs,
    fénylik az ajtón a kilincs:
    ajtó előtt a macska ül,
    hátát gubbasztva gömbölyül.
    Kertben tüzel a tulipán
    fejét megadva csüggeteg:
    most minden édesen beteg.
    A tornácon az oszlopárny
    a napsütött fal oldalán
    ledől, mint tejben a kalán.

    Nincs a világon semmi vér,
    tejjel és mézzel foly az ér,
    a vékony ér a hús alatt:
    azért vagy, édes, oly fehér,
    s nézed a fehér bús falat.
    Elalszik minden – mily varázs!
    Már alig zümmög a darázs.
    Vállad vonala betegen
    omlik el kebled vánkosán
    s úgy csüggök fényes szemeden,
    mint hipnotizált orvosán.

    Altass el, édes, engemet,
    s álom hajóján messze vígy,
    ah ez az álom – eltemet –
    és ah! maradna mindig így!
    maradna mindig így…
    így…
    mindig így…

    Forrás: Szívzuhogás

  • Tóth Árpád – Rímes, furcsa játék

    Szeszélyes, bús ajándék
    E rímes, furcsa játék,
    Ó, zokog, bár negédes –
    Fogadd szívedbe, édes!

    Mert csupa szívbe vert seb
    Vérszínezi e verset,
    Mint halvány őszi rózsa
    Szirmát az őszi rozsda.

    De lásd, egyebem nincsen,
    Se birtokom, se kincsem,
    Nem adhatok tenéked,
    Csak ily borús zenéket.

    Szebb volna büszke kastély
    Termén egy fényes estély,
    Vagy lágy keréken zajló
    Kocsidba drága pejló…

    Vagy elrobajló fülke
    Ringó pamlagján dűlve
    Elnézni, merre foszlott
    A sok távíró-oszlop…

    Vagy űzni falka fürtjét,
    Hallani hallali kürtjét,
    Míg elfakul porosra
    A frakk vidám pirossa…

    Vagy tán az volna szebb lét:
    Nézni istennők keblét,
    Hol antik ívek árnyán
    Mereng sok régi márvány…

    Vagy Svájcban lenni vendég:
    Csodálni naplementét,
    Vagy vinne halk fedélzet,
    Hol a banános dél szebb…

    Ó, mind e rím mi kába,
    Ó, mind e vágy hiába,
    Nekünk, két árva rabnak,
    Csak sóhajok maradnak…

    De hallgasd most e verset,
    E torz kedvvel kevertet,
    Zsongítson furcsa hangja,
    Mint füstös képű banda:

    Itt flóta, okarína
    S hegedük soka rí ma,
    Száz hangszer, minden rím más,
    S vén bánatom a prímás.

    Ízzék a dal duhajjá,
    Csattanjon vad csuhajjá,
    Majd haljon el sohajtón,
    Fejem öledbe hajtom.

    Csönd. Ajkaim lezárvák.
    Ringass: árva az árvát,
    Így, sírj csak, rámhajolva,
    Meghalni volna jó ma…

    1916

    Forrás: Szívzuhogás

  • Illyés Gyula – A tihanyi Templom-hegyen

    Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi
    Balaton, tavasz, hegyorom!
    Alig tudom magamba szedni.
    S egyszerre – sok nagyon!

    Szeretném – azért, hogy te is nézd
    szemembe tenni szemedet.
    Magányba zár, fojt, fáj a szépség,
    ha nem együtt látom veled.

    Nem érzed, amit én, – ez is fáj;
    semmi se jó már nélküled.
    Szeretném a szívembe tenni
    lüktető, élő szivedet.

    Mennyi szín! Nem tudok betelni.
    Mekkora távlat! Mennyi fény!
    Szeretném, szeretném, ha lennél
    tetőtől talpig én!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nadányi Zoltán – Így látlak

    Mint római kút szobra, tenyered
    magasra tartod mozdulatlanul,
    a tenyeredből zuhatag ered,
    ezüst sugárral a válladra hull.
    Aztán melledre hull. Aztán aláfoly.
    Izgalmasan, áttetszőn, mint a fátyol.
    Aztán térdedre hull. Szikrázva hull.
    És egyre hull, hull, nappal, éjszaka.
    Szépség és szerelem zuhataga.
    És te mosolyogsz. Mozdulatlanul.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nemes Nagy Ágnes – A szomj

    Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
    kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
    – Ha húsevő növény lehetne testem,
    belémszívódnál, illatomba esten.

    Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
    kényes kezed, amivel magad őrzöd,
    s mely minden omló végső pillanatban
    elmondja: mégis, önmagam maradtam.

    Enyém karod, karom fölé hajolva,
    enyém hajad villó, fekete tolla,
    mely mint a szárny suhan, suhan velem,
    hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

    Magamba innám olvadó húsod,
    mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
    és illatod borzongató varázsát,
    mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

    És mind magamba lenge lelkedet
    (fejed fölött, mint lampion lebeg),
    magamba mind, mohón, elégítetlen,
    ha húsevő virág lehetne testem.

    – De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
    Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Rab Zsuzsa – Lehet

    Hát még lehet? Mégis lehet?
    Lehet?
    Virágos isten küldött tégedet!
    Megint veled? veled, veled, veled?
    Az ócska sláger-dallam is nevet,
    sajnos, a vénkisasszony is nevet,
    mi tagadás, a bácsi is nevet,
    nevet, nevet, hogy lehet,
    hogy veled,
    megint veled, hogy azértis, lehet,
    hogy tiporjuk vakon az éveket,
    külön-külön, mégis veled, veled,
    a metrólépcsőn ifjú szédület
    röpít és részegít, s az is nevet
    és csúfolódón nyelvet öltöget,
    azt mondja mégis, hogy lehet, lehet,
    bócorgok majd, vénasszony, nélküled,
    és zörgő szíved is szeret, szeret,
    s már nem számoljuk rég az éveket,
    már rég nem tudjuk, mi is lehetett,
    kicsoda játszott velem és veled,
    csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet –
    sors ez? vagy harc? szerelem? szeretet?

    Majd vénülök magamban, nem veled,
    mint olvasón, morzsolok éveket,
    pereg a múlt, a majdnem-lehetett,
    és minden éjszakám veled, neked,
    és minden reggelem neked, veled,
    és mindig nélküled és nélküled,
    halálos ágyamon, ott is veled.
    Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet.
    Amire nem jutott szavam neked,
    elmondja majd istenem-istened.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Zelk Zoltán – Úgy tudlak téged

    Nem rejtőzhetsz el már előlem,
    nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
    Rab vagy. S megalvadt bánatomban
    már csak rabságod vigasztalhat.

    S hogy még gonosznak sem kell lennem,
    ha futni vágysz, én futni hagylak.
    S mily könnyű szívvel! Hisz tudom már,
    emlékeimtől visszakaplak.

    Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
    bennem, köröttem rezgő részek.
    De ha úgy akarom, belőlük
    fölépíthetem az egészet.

    Téged. S köréd a szobát, házat,
    az utcát is a béna fákkal.
    S a napszakot… Így kaplak vissza
    tested köré varázsolt tájjal.

    Mit rejthetnél el már előlem? –
    megtanulta szemem az ívet,
    amit karod hasít a légben,
    ha magadra húzod az inget.

    S a guruló vízgyöngyök útját
    a két mell közt, a test árkában,
    amikor nyújtózkodva, lassan,
    felállsz fürdés után, a kádban.

    Kifosztottalak, lásd be végre,
    elloptam, íme, minden titkod.
    Tudom félő, lágy harapásod,
    s bőröd alatt az eret, izmot.

    S mikor szeretsz: leheletednek
    gőzét. Síró, kis lihegésed.
    Megtanultalak én örökre,
    nem rólad tudok már, de téged.

    Én téged tudlak, és úgy tudlak,
    mint az isten, ki megteremtett.
    Rezgésből, árnyból és színekből
    újból és újból megteremtlek.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Hajnal Anna – Akarlak, szeretlek

    Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
    dacos, síró szíved csupa vad szerelem,
    csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
    már lankad az ész, a védekező.

    Félelem? távolság? mit jelent?
    mindig több, több éhséget teremt,
    hiszen elpusztulunk így te meg én,
    két árva, fuldokló, néma, szegény!

    Akarlak, szeretlek, rég elég
    titok és várás és szenvedés,
    boruljunk össze, mellre mell –
    két fáklya szívünk hadd lobbanjon el!

    Hasító villám szívemen át,
    feszül és tágul az egész világ,
    szűk abroncsok a sarkkörök,
    kicsap a tenger s a szent ködök
    ragyogva befödnek, vihar és láng:
    együtt világok várnak ránk!

    Együtt – vagy halál és pusztulás,
    szerelem-szerelem, fényvarázs.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Weöres Sándor – Canzone

    feleségemnek

    Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,
    ó, hallgat még felőled benn a lélek,
    mely fátylat von köréd, szerelmesem,
    s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,
    jósorsodat hozom, vagy tán halálom,
    arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
    új, mézes fájdalom
    indái közt nehéz utat találnom.

    Csak azt tudom, hogy társra sose várt
    az én szívem, s lettél egyszerre társa,
    elvéve tőle életet s halált,
    hogy visszaadd másféle ragyogásra;
    hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
    hazátlan csörtet villámtűz elől;
    és kunyhóm összedől,
    ha benne otthonod meg nem találtad.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Vörösmarty Mihály – Ábránd

    Szerelmedért
    feldúlnám eszemet
    és annak minden gondolatját,
    s képzelmim édes tartományát;
    eltépném lelkemet
    szerelmedért.

    Szerelmedért
    fa lennék bérc fején,
    felölteném zöld lombozatját,
    eltűrném villám s vész haragját,
    s meghalnék minden év telén
    szerelmedért.

    Szerelmedért
    lennék bérc-nyomta kő,
    ott égnék földalatti lánggal,
    kihalhatatlan fájdalommal,
    és némán szenvedő,
    szerelmedért.

    Szerelmedért
    eltépett lelkemet
    Istentől újra visszakérném,
    dicsőbb erénnyel ékesítném,
    s örömmel nyújtanám neked
    szerelmedért!

    1843. március előtt

    Forrás: Szívzuhogás