https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Tóth Árpád: Szigeti emlék

    Csókolóztam a Margitszigeten,
    Ó, drága, félszeg, régi eset –
    Tanár úr voltam, lelkes és sovány,
    S egy kisdiákom meglesett.

    A diák most egy színház rendezője,
    A haja ritkul. És tűnődve látom
    Rosszkedvén s vénlegény-tempóin,
    Mily messze lehet az én ifjúságom!

    De a szigeten ma sem mások a fák,
    S az édes légben valahogy ott maradt
    Sűrű arany napfénybe konzerválva
    A régi, boldog pillanat.

    S hiába volt sok rossz vihar,
    Kopár ősz s hulló szerelem –
    Elcsöndesülve a lombok alatt,
    Ha utam néha arra terelem,

    Megbúvok a kedves padon,
    S mohó ajkamra messzi íz tolul,
    Mintha kedvenc befőttjét csemegézné,
    Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Hívogató

    Én szép ifjuságom
    Sárgul hervadozva,
    Ülök már a sutban
    Lomhán darvadozva –
    Ilyen vagyok én már,
    Fanyar, csöndes, fáradt,
    Így szeress, ha kellek,
    Nem járok utánad!

    Jó volt, hiszen jó volt
    Fiatalnak lenni,
    Kényesbús fejemnek
    Nők keblén pihenni,
    Víg, ravasz hunyással
    Lesni alattomba,
    Játszik-e földrengést
    Keblük puha dombja…

    Mint a kerekerdő
    Májusi virággal,
    Tele volt a szívem
    Tréfás ifjúsággal;
    Mint a kerekerdő
    Novemberi gőzzel,
    Tele már a szívem
    Keseredő ősszel.

    Zord egy kerekerdő!
    Csupa sár és felleg!
    Kivirul még? Mindegy!
    Így szeress, ha kellek.
    Ordas bánatommal,
    Dércsípte kedvemmel,
    Nagy hallgatásokkal,
    Őszi szerelemmel!

    Békítő vég-kortynak
    Keresem a kútját,
    E bolond világnak
    Szent kifele-útját:
    Ha van ajkad méltó,
    Ily csókkal itass meg,
    Ha van karod áldott,
    Az útat mutasd meg!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

    Előttünk már hamvassá vált az út,
    És árnyak teste zuhant át a parkon,
    De még finom, halk sugárkoszorút
    Font hajad sötét lombjába az alkony:

    Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
    Mely már alig volt fények földi mása,
    S félig illattá s csenddé szűrte át
    A dolgok esti lélekvándorlása.

    Illattá s csenddé. Titkok illata
    Fénylett hajadban s béke égi csendje,
    És jó volt élni, mint ahogy soha,
    S a fényt szemem beitta a szivembe:

    Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
    Vagy áldott csipkebokor drága tested,
    Melyben egy isten szállt a földre le,
    S lombjából felém az ő lelke reszket?

    Igézve álltam, soká, csöndesen,
    És percek mentek, ezredévek jöttek –
    Egyszerre csak megfogtad a kezem,
    S alélt pilláim lassan felvetődtek,

    És éreztem: szivembe visszatér
    És zuhogó, mély zenével ered meg,
    Mint zsibbadt erek útjain a vér,
    A földi érzés: mennyire szeretlek!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Rímes, furcsa játék

    Szeszélyes, bús ajándék
    E rímes, furcsa játék,
    Ó, zokog, bár negédes –
    Fogadd szivedbe, édes!

    Mert csupa szívbe vert seb
    Vérszínezi e verset,
    Mint halvány őszi rózsa
    Szirmát az őszi rozsda.

    De lásd, egyebem nincsen,
    Se birtokom, se kincsem,
    Nem adhatok tenéked,
    Csak ily borús zenéket.

    Szebb volna büszke kastély
    Termén egy fényes estély,
    Vagy lágy keréken zajló
    Kocsidba drága pejló…

    Vagy elrobajló fülke
    Ringó pamlagján dűlve
    Elnézni, merre foszlott
    A sok távíró-oszlop…

    Vagy űzni falka fürtjét,
    Hallani hallali kürtjét,
    Míg elfakul porosra
    A frakk vidám pirossa…

    Vagy tán az volna szebb lét:
    Nézni istennők keblét,
    Hol antik ívek árnyán
    Mereng sok régi márvány…

    Vagy Svájcban lenni vendég:
    Csodálni naplementét,
    Vagy vinne halk fedélzet,
    Hol a banános dél szebb…

    Ó, mind e rím mi kába,
    Ó, mind e vágy hiába,
    Nekünk, két árva rabnak,
    Csak sóhajok maradnak…

    De hallgasd most e verset,
    E torz kedvvel kevertet,
    Zsongítson furcsa hangja,
    Mint füstös képü banda:

    Itt flóta, okarína
    S hegedük soka rí ma,
    Száz hangszer, minden rím más,
    S vén bánatom a prímás.

    Ízzék a dal duhajjá,
    Csattanjon vad csuhajjá,
    Majd haljon el sohajtón,
    Fejem öledbe hajtom.

    Csönd. Ajkaim lezárvák.
    Ringass: árva az árvát,
    Így, sírj csak, rámhajolva,
    Meghalni volna jó ma…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Az esti felhők…

    Az esti felhők torlatag csodája
    Aranyligetté zsúfolódva áll,
    Meghalt a nap…..
    Elmúlt. S csodálkozol: a szíved él.

    A sóhaj megfeszíti bús kabátod,
    Mint agg vitorlát édes, ifju szél.
    És messzi partok enyhe rajzát látod.
    Ajkad egy új, csodás igét keres,
    Telit, zengőt, a régi szóknál szebbet,
    Az esti felhő… hűvösebbet,
    Talán ezt: ölj meg! tán ezt, hogy: szeress!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Dante

    Írt lázasan… S míg áldott tolla siklott,
    Úgy rémlett: vérző szívvel csakugyan
    Bejárja a bús, bíboréjü poklot,
    S eléje két szomoru árny suhan,
    Mint gerlepár, édes fészekre vágyva,
    Fáradtan, halkan, csöndben, lassudan.

    Az egyik a Francesca karcsu árnya,
    Fehér vállát csapkodja szennyes orkán,
    Védőn simul hozzá bús arcu párja,
    S beszél az asszony, mézes alkony-órán
    Hős Lancelotról, mint olvastak ők,
    Mint reszkettek Ginevra bűnös csókján,
    Hogy fordult egyet a világ velök,
    Hogy égett a kettőjük ifjú teste,
    Míg csókra összehajlott a fejök,
    S hogy nem olvastak többet aznap este…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Hajnali szerenád

    Virrad. Szürkül a város renyhe piszka,
    De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
    Új rajzlapját kifeszíti az égen
    A hajnal, a nagy impresszionista.

    Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
    És álmodozva pingál enyhekéket,
    S ragyogva tűzi az isteni képet
    Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

    A sötétség, az éji, rút csuha,
    Lebomlik a fák törzsén nesztelen,
    S borzong a jó hüvösben meztelen
    Az erdő, az örök buja csuda:
    Most, mielőtt pompás testét kitárja
    Mindenkinek, nyújtózik hallgatag,
    S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
    Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.

    De itt, a szűk utcák közé bezárva
    A szürke hajnal szennyes és sivár,
    Nagy, sárga szirmát elhullatta már
    A lenge gázláng, az éj bús virága.
    Itt-ott mered csak, s furcsán, betegen
    Lobog a kétes és nehéz homályba
    Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya,
    Mely vakon leng a siket tereken.

    Annuska, alszol? bús utcák során
    A bús hajnalban járok egyedül,
    S hogy vígasztaljon, halkan hegedül
    Fantáziám, a magános cigány:
    Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával
    Hangfogózza dalát, míg ballagok,
    Jó volna most megállni ablakod
    Alatt egy édes, fájó szerenáddal.

    A szívem adnám oda hegedűnek,
    A szívem, melyből bú és vágy zokog,
    Lopjon szivedbe enyhe bánatot
    És kósza vágyat, mely árván röpülget,
    Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,
    Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
    Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
    Sirasd el az én züllött életem.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Egy mozdulat

    A síró s hencegő érzésből, tépett szívem,
    Az „örök” szerelemből, lásd, ez a rongy maradt,
    E kéjes mozdulat, mellyel a poharat,
    Az édes poharat bús számhoz közelítem.

    Ez immár züllött gesztust, először, finom ívben
    Szerelmem ügyeskedte, mohó és mégis félénk
    Szerelmem – ó, e részeg percben is érzem én még;
    A kedvesem kezét emeltem ily szelíden…

    Ó, lendülj most szilajjá, érzelgős mozdulat!
    Mit görbülsz ajkamig ily sunyin a pohárral?
    Fáradt, rekedt torkomba most ürmöt öntenél…
    Lendülj ki duhajul, csattantsd a poharat
    A pallóhoz! mi gondod a sok nyomoru vággyal,
    Mely a szivembe rothadt, és mérgez, bár nem él…

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Mikor vetkezni kezd és karcsú

    Mikor vetkezni kezd és karcsú
    teste, mint rózsaszínű ének,
    felszáll a szoknyák hullt habjaiból.

    Mellei bárányfelső remegéssel
    keresnek tenyeret, és combjai kacagva
    a virágkönnyű nadrágból kibújnak,
    hajladozva e fényes barna nádak.

    Olyankor rám nevet tíz ujja rejtekéből:
    „Te mit bámulsz?” – mert én csak állok
    szemem tág partjain, és leselkedem,
    mint ha kamasz fiú fürdő leányt les lopva,
    mikor vetkezni kezd és karcsú.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Repeszdarabok

    Miért bántanál
    Ne keljél fel énellenem,
    mert lábad elé borulok.
    Miért bántanál? Te is olyan
    akarsz lenni, amilyen én vagyok!

    Ha elhagynál…
    Ha elhagynál engemet – jobban
    mi fájna?
    Hiányod, vagy a szív megdobbant
    magánya?
    A csalódás kínjától félek,
    vagy féltelek?
    Szerelmünket szeretem jobban,
    vagy Tégedet?

    Egyedül
    Mindenki alszik. Hull a csillag.
    Csak én ragyogok, égek Érted.
    Nem érted meg, hogy miért hívlak,
    és elhagysz, ha egyszer megérted.
    Mindenki elfordul és itthagy,
    és magammal maradni félek.
    Úgy kellenél most! És ha itt vagy,
    milyen magányos vagyok Véled!

    Reggel
    Remegő könnyű buborék;
    reszketve száll a bíbor-ég.
    Mély, tiszta lélegzet a reggel,
    – s még minden jóra kész az ember.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979