Kedvesem, mondj egy jó szót értem.
Szeress nagyon, fáraszd a szívem.
Hogy élhessek, egyetlen érdem:
elájulni térdeiden.
Ki vagyok én? milyen jogom van
lábon hordani homlokom?
Csak az, ha boldog sikolyodba
az én jajgatásom fonom.
Ím, megadom magam. Elég volt!
Ember kell, nem Emberiség!
Szemed kell már csak, nem az égbolt;
– tenger helyett könnyed elég.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Bízni nehéz. Égnek a lámpák.
Hűs síneken döcög az éj.
Vándor repesz – szívünkhöz ér
a búcsú perce – már kiáltják.
Bízni nehéz! – Kigördül szívem,
és súlyosabban, mint a gép.
Milyen holdak és milyen ég
felé viszik a sínek innen?
Te itt maradsz – én utazom.
Ki tudja mégis, ki megy el?
S ki megy messzebbre az úton,
amelyen vissza sose lel.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Sínek fegyelmével kövess
az éles fordulókban.
Megfeszülsz is: maradj, szeress!
Életünk kisiklóban.
A sínnek egy iránya van:
amerre fénylik párja;
csak rozsdás vas magányosan,
beível a halálba.
Ha botladozol egyedül,
ki tart, hogy el ne essél?
Hisz kettőnknek sem sikerült,
mit egyedül szeretnél.
Azt veszted el – majd kiderül –
mit oly nagyon kerestél!
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Az arcodat ne mutasd szomorúnak.
Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt.
Jobban kellene szeretni magunkat,
hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.
A szíveink egymásra zúzva hulltak,
eggyé forrasztó sors zuhog felettünk.
Sebeinkért szeretjük már a múltat;
és a jövőt: – lesz mit fölemlegetnünk.
Most itt ülünk. Kedves, Te szomorú vagy.
Az arcom nem mutatja, amit eltűrt.
Nehéz a szívünk, mert nem könnyű búnak
ütése alatt ragyog a szerelmünk.
Egymást szeressük már – ne csak magunkat.
Hiszen mi már nagyon megérdemeljük.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Nehéz veled boldognak lenni,
de boldogság veled a fájdalom,
a nyíl tud csak így sebezni:
ha mélyebbre engedi az izom,
nem fáj olyan nagyon.
S ha kitépik, talán halált okoz.
Miért cserdült reményeidre
ilyen váratlanul májusi jég?
Ájulást érzek a térdeimben,
ha vigasz szóval hajolok Feléd,
s hogy sírás rázzon, mint szél a virágot,
kézlegyintésed elég.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Bocsásd meg, ha bántottalak,
sokszor sárba rántottalak,
voltam hozzád, mint a dúvad,
abban csörtet, mibe búhat.
Csillag ballag át a réten,
szárnyát húzó vereségem,
mezítláb lépdel a havon,
bekönyörög ablakodon.
Alkonyodik, besötétül,
a madár párja mellé ül,
melléd dőlök, avas fejfa,
sírdogálsz, virrasztó gyertya.
Lelkem nehéz zsíros bunda.
Kívül hordom, kifordítva,
befelé akkor fordítom,
mikor magam elordítom.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Véremen hintáztál,
szálltál szívemen.
Széllel kerítettelek:
szabad voltál, szerelmem.
Leveles ujjakkal
kerestem homlokod,
mint térdelő bodza
kérlel ablakot.
Gyökerek közt gyalogút,
hemperegtem érted,
porban, egek harmatában
kérleltem a térded.
Tördelt téli vaspatkó,
gyalult vihar éle,
– arcom kintről ráfagyott
ablakod jegére.
Lámpa voltál, vetkeztél:
tollászkodó csillag.
– Csókoltam forró sebét
levett szárnyaidnak.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Harangszó ver szíven:
mintha bennem zuhogna.
Hol vagy mellőlem? Hiányzol.
Minden Téged kérdez;
ha madár szól,
hol hagytalak? – rámszól.
Milyen messze vagy!
Mindennek arca sírásoddal fordul felém,
s bármit mondhatok,
nem hallom csak a Te hangodat.
Te vagy az el nem ért vidék,
melyet bejárni vágyom,
a hegyentúli ég,
hegyekből kibukkanó tenger,
hajózható láthatárom.
Bezárt szárnyaid
bennem fájnak,
sírásaid
mindenütt elérnek,
fűzfáim alattuk áznak.
Bennem egy hegedű
érintetlenül,
– óvja puha bársony.
Csodafád vagyok,
ha rád gondolok – virágzom.
Mi él, éltet
– Neked virít.
Kristályként bezár
sorsom magába,
s rózsaként kinyit.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Már nem segít az utazás sem.
Mindenütt te jössz vélem szembe.
Jajonghatok körül a Földön:
– mindenütt te fúródsz szívembe.
Belém ivódtál – édes sírás!
Eső ivódik így a földbe.
Ha mag fogan bennem: – te táplálsz.
S ha gondolat: – Te vagy a zöldje.
Ahogy sors íródik tenyérre,
– arcomra Te úgy rajzolódtál:
járok fényeddel világítva
a Föld körül – ahogy a Hold jár.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Még alig emelkedő gondolatnak
vagyunk mi egy-egy szárnya,
lehullna ez az égre szálló madár,
ha a két szárny elválna.
Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyire pontos
egy ütemben.
Száll hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
– szárnyak lettünk egymással.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
