Bús kertben látlak: piros hinta-ágy
Himbálva ringat.
Lankadt virágok könnyes kelyhekkel
Siratják a csókjainkat.
Álmodva nézlek: két piros felhő
Kószál az égen.
Csókokat gyarlón, himbálva váltnak
S meghalnak vágyak tüzében.
Két piros felhő: szállunk. A lángunk
Éhesen lobban.
S itt lent a kertben még a pipacs is
Szán bennünket jóllakottan.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Hurráh, jön az Öröm hajója
És hozza Lédát már felém.
Virágos, pompás szőnyegén,
Én asszonyom, már látlak, látlak:
Hajadban a vérvörös rózsa.
Ugye kivánsz? Én is kivánlak.
Hurráh, mi rég nem láttuk egymást.
Óh, jaj, szédülök itt a parton,
Óh, jaj, most mindjárt itt leszel,
Kérdezlek majd és kérdezel
És összecsap két szomju-lélek
És fejemet kebledre hajtom.
Jaj, ne. Ne jöjj. Reszketek, félek.
Óh, jaj, mi rég nem láttuk egymást.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Az ő testét s az enyémet is,
Óh, tavasznak sokfajta nedve,
Száguldjátok be vetekedve.
Kicserélődve, fiatalon,
Szomorú kedvvel, víg haraggal
Legyünk mi két kárhozott angyal.
Legyünk a Tavasz gyermekei,
Kik arcukat vetik az Égnek,
Kik nedvesek s mégis elégnek.
Csönd legyen akkor az Ég alatt,
Bomolva, szökve, válva rügybe
Mi leszünk a Tavasznak üdve.
Mi legyünk akkor az Ég alatt
A legszebb két tavaszi jószág,
Túlzás, betegség, de valóság.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Az ajkaid közt rejtőznék el,
De a szemeid reám nyílnak:
Meglátnak az én cimboráim,
Nagyon holdas most minden éjjel.Lédám, meddig tart a bujósdi,
Ez az ős, húnyó, csalfa játék?
Tudom, hogy a nyomomban vannak
S nem szabad nyögni, sírni, szólni.Szomorú, zöld, nagy szemeidben
Dőzsölnek az én cimboráim,
Kikukucskálnak, leskelődnek
A Mámor, a Halál s az Isten.Ha akarják, szivemre szállnak,
Csókolj, Lédám, semmivé csókolj,
Hogy hiába jöttenek légyen,
Ha ajkaid közt megtalálnak.
Forrás: eternus.hu – Ady Endre versei
Jaj, kedvesem, be megszaladtál!
Esteledik, s magamra hagysz.
Várlak, eztán örökre nagylány –
eligazítod sorsomat?
Nehéz nekem így egyedül,
évszakok össze-vissza ráznak.
Az alkonyat rámfeketül,
és megkeserít az alázat.
Hány esztendő, míg ideérsz?
Hiába gyúrtam hógolyókat?
Hiába lestem a vetést?
Palántáknak fecsegtem rólad.
Neveltem cirbolyafenyőt:
ha érkezel, alája állok.
Azóta emeletje nőtt,
s felserdültek rég a platánok.
Még most is ott vagy? Istenem,
három megye takar előlem.
Arcodat még megismerem?
Azóta két-arasznyit nőttem.
A hangod néha erre száll,
elsuhog bozontos esőkkel –
hallgatom, ködszürke madár,
vakítózöld, vizes mezőben.
Ha elhagynálak, szerencsétlen lennék,
holott régóta nincs hozzád közöm.
Nem boldogít a tervezett öröm.
Már nem hiszem éveink hiedelmét.
A jóság kárhozottja vágytam lenni,
ahány nagy példa – agyamban ragadt:
leszel magas, s én, az alacsonyabb,
ki kultuszod templomát megteremti.
Régi század véletlen-ittfelejtett
bolondja én, egy ábrándbéli kertet
köréd öleltem süketen, vakon.
Templomot, kertet a jég tönkreverhet,
ha csak visszhangtalan szívemnek és eszemnek
kongását hallom minden hajnalon.
*
Elhigyjem-e, hogy magad elcsukod
előlem végleg, mint cukrot az úrnő
cseléd elől…? Szemléljem a csukott
kamrát?! A képzet falaimon túlnő.
Szólítva is, szólítatlan – hallgatsz.
Tudom, bazaltból raktad sáncaid.
Csak szótlanság ad akkora hatalmat,
mely bátrat is szorongani tanít.
Kitartott ujjad nem feledhetem.
Néztem soká, míg hátam is behorpadt.
Vagy ott se volt? Tán csak a sáncperem
fölött a hold egy vékony-árnyú gallyat
kitüntetett…? Felzörgetem a várost,
ha jelt adhat rá egy szívdobbanásod.
*
Elalszol majd, és nem érzi fejed:
deszka van-e alatta, lenge párna.
Nem gondolsz utak, arcok ritmusára,
celebránsok sem említik neved,
nem ismerik. Bennem tovább rezeg,
aki lehetnél. Homlokodnak árnya
velem szalad egy étoszibb világba.
Őrizlek én, ahogy testvért lehet.
Szobád nem fog arcodról vallani.
De vall a véső, ha nem szolgai!
S élőt, szoborral, lesz, ki összetéveszt.
Őrölhetnek a város malmai,
ha nem lesz mód szemedbe mondani:
csak én vagyok, ki önmagaddal mérlek.
1963
Te nem szeretsz. Nem is tudom,
hogy szerettél-e valaha.
Arcod, mint kihalt utakon
a bezárt házak ablaka.
Én meg csak úgy, ahogy már szoktam,
felmondlak, mint fájdalmait
a test, mely gyürkőzik a sokkal,
s a görcs szétvágja szavait.
Esetleg szeretsz még, ahogy
emlékezők az alkonyat
félcsöndjét, ha a völgy vacog,
s fölötte elzúg egy vonat.
Szerettél? Mindegy. Istenem,
a férfi sokfelé keres
arcot, kezet, amely felel,
s oltalmazásra érdemes.
Most hallgatsz, akkor is, ha tán
magadról hangosan beszélsz,
ahogy a bankett abroszán
hallgat kezed, e hosszú kéz.
Vendéglői zene nyafog,
jelre, hangsúlyra figyelek:
nyitnak-e résnyi ablakot
a benned alvó istenek.
1965
Reggelente megérkezem
burkomban és még félig alva.
Ül és összehasonlítom
vele, akit ölök magamba.
Az ő, aki egy célra ráfagy
és nem az, aki bennem ébred,
nem, akit néztem gótikának,
s álmomból följön, mint egy ének.
*
Ha arca csillárját kigyújtja,
s én állok, mint égő mezőben,
fölsistereg kamasznyi múltja –
látja, hogy bőrömet kinőttem.
Kicsi a kabát, szűk a ház,
padlón oltok erdőnyi lángot.
Kinyitja szemem ablakát,
és tapsol a fölforduláshoz,
és arca csillárját kigyújtva
áll ő is, mintha lángban állna.
Öszvér-szürke, leplombált múltja
ráül kialvó homlokára.
Nem illik írnom, ahogyan férfinak,
nem láthatok egy férfit az ágyra,
nem írhatom, hogy az esték alatt
akár lángoló benzintartályokat
érzem bőrömet, csontomat égni;
karját, hogy tenyeremmel koszorúzzam,
ha akartam is, nem illett –
Nem illett sajognom, sajogtam,
ahogy a szemen lőtt állat,
ha ő éppen vendégeivel vacsorálgat.
Írhatom, hogy felhőfoszlány vagyok
egy detronizált istenke kötényén,
gyomrot lukasztó temetéseken
elsirathatom én is magamat,
haza loholhatok és főzhetek békén,
írhatok arcok, szemek csillárjáról,
ünnepelhetek madarat és tájat,
de nem írhatom, hogy csontomig kívánom,
s teste belakja minden éjszakámat.
*
Ki is vagy nekem, nem tudom,
buszperron pokla, néma telefon,
közért, munka, két járdasor,
megbicsakló hangszálaim,
hajszolt, de máig nem lelt mondat –
Magasztalhatna ez a rím,
szebb, ha tisztellek gondnak.
Írjam-e, hogy te vagy napkelet,
mert oltalmadban élek?
Ha nem lehetek is veled,
belengi lélegzetemet
goromba fényességed.
Hazátlanból honosa lettem:
begyalogoltam tartományod.
Fürödtem felségvizeidben.
Aszfaltodon aranyat ások.
Írhatnám, hogy halálig mondom
nevedet, mint a létezésnek
igéjét e poros porondon,
míg korlátok tövében égek.
Deklarálom: te vagy az Isten
a vasbeton mennyországában,
s hogy bőrömet vásárra vittem,
amikor színed elé álltam;
írhatnám, hogy te vagy a kezdet,
ki engem jelenné emelhet.
Év az évre hiába épül:
nem, nem vonhatlak menedékül.
*
Farkasszemet néztem vele,
s belebuktam arca tavába.
A gyönyör kínja, melege
égetett, szárított hiába.
Elporladtam és föltámadtam
váltakozva, naptári pontos
következéssel, s megriadtan
láttam: hajamban tűzvészt hordok.
Hajam tövétől talpamig
vonultam izzó áhítatban,
bíztam csak benne: megtanít,
hogy önmagammá változtassam.
Tátogni étien? (barna kamra)
Bögrényi só, kenyércsonk nélkül?
Ne ismerjek semelyik magamra?
S a hangom didergősre kékül?!
Nem parolázok a magánnyal:
nyíljon inkább a föld alattam,
tűnjek el mocskában, sarában,
temetetlenül, siratatlan.
Utcádat köveztem követlek,
vágyódásommal megkövezlek,
vágyódásomért megkövetlek.
Szemem kinyílt: csudavirág,
csudavilágú kertre lát.
Kezed vén kőfaragók álma,
vállad a hármas oltár szárnya,
én, kőfaragó unakája.
Alagútjaimban követlek,
sok pillanatra eltemetlek.
Teleülsz, mint koldus a lépcsőt,
s hozod a megváltást, a végsőt.
Pásztorolsz, mint barmát a pásztor,
nem ismételhetlek, csak százszor.
Vigyázol, mint vermét a gazda,
gabonáját, melybe takarta.
Egyenesen fekszel az ágyon:
halálom és föltámadásom.
Szóltál egyszer,
s azóta visszhangzik bennem minden.
A csend is.
Nem tudom, mit mondtál –
már rég elmosta az idő.
Csak a hang maradt,
mint üres kagylóban a tenger zúgása.
Néha még fölriad bennem,
amikor elhiszem,
hogy végre elfelejtettelek.
És olyankor újra kezdem:
hallgatni a semmit,
amiben te szólalsz meg újra.
