Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.
Csak belülről nyitja ajtód,
mely saját magadra tárul,
nem torzíthat már a fény, mely
rólam visszaverve rádhull –
nem vagyok már. Tűnhetsz annak,
ami vagy – s nemcsak lehetnél.
Senki sem lát, csak a nyirkos
várfalak közé rekedt éj.
Mássá tett a nő-jelenlét:
úgy lehettél hős, kegyetlen,
dús, gyengéd s országgal ékes,
hogy a tükröd én lehettem,
gyöngeséged s múltad titkát
féltve is büszkén szemérmes
úgy lehettél, jó uram, hogy
volt egy asszony, aki kérdez.
S ha hét ajtód meg se látom?
Ha semmit se kérdezek meg
s azt sugallja hallgatásom:
„titkaid” nem érdekelnek?
Akkor sértve inkább lennél?
Akkor inkább lenne részem
bús magamra-hagyatottság
várad örök éjjelében?
Lettem volna – mint sok asszony –
üres szívű, puszta szájú?
Milyen kellett volna lennem?
Mondd meg nékem, Kékszakállú!
Enyém most már minden éjjel –
és mindig és éjjel lesz már.
S vak az éj. Senkise lát, csak
a rajtam kívül rekedt vár.
Fedd magad fel önmagadnak,
mérd, amit raksz és amit dúlsz.
Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.
🕊️
