Címke: Szerelem

  • Ady Endre: Játék, játék, játék

    Mintha halkan szólnál:
    Vigyázz, sokan nézik,
    Ne játsszunk csókosdit,
    Játsszunk temetésdit.

    Játék, játék, játék,
    Csak vidámabb volna,
    Kergetőbb egymáshoz,
    Éhesebb a sorsra.

    De csodától félve,
    Vidámságtól futva
    Föllepi palántánk
    Gyilkos árnyú dudva.

    Magam kínálása,
    Magad kelletése:
    Két hamar-vén gyermek
    Tréfás temetése.

    Sírnivaló tréfa,
    Unnivaló vágyság,
    Kívánatot űzni
    Kívánó kívánság.

    Szórakozott játék,
    Reményadás félve,
    Szomorkás elszánás
    Szánó hittetése.

    Ölelkező álmunk
    Csókokba se csattan:
    Föllegek járása
    Hideg magasakban.

    Hideg magasakban,
    Szépben, jóban, télben.
    Csak nem engedelmes,
    Nagy teljesülésben.

    Nem a csoda útján,
    Nem a rendnek útján,
    De játékot vesztve
    Játékot hazudván.

    Ám ad a Tél farkast,
    Fogakat az éhség,
    Vágyakat a közöny,
    Foltokat a szépség.

    Búzának őrlődést,
    Őrlődést a vágynak,
    Halál-komolyságot
    Gyáva élet-táncnak.

    Virágot nyílásba,
    Valóba a tervet,
    Nevekbe a titkot
    Örök csoda kerget.

    Folyót a tengerbe,
    Búzát a malomba,
    Életet Halálba
    S téged a karomba

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arthur Rimbaud: Álom, télire

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Télen egy rózsaszín és kékpárnás vagonban
    utazni jössz velem.
    Jó lesz. Őrült öröm. S minden puha sarokban
    csókok fészke pihen.

    Szemed majd behunyod, hogy ne lásd esti békéd
    megrontva az ablakon át
    fintorgó démonok fekete söpredékét
    s fekete farkasok hadát.

    S egyszer csak valami az arcodat kaparja…
    Egy pici csók lesz az, bolond pókként nyakadra
    aláiramodó.
    Hozzám fordulsz: „Keresd!”, s a fejedet lehajtod.
    S üldözni lesz időnk soká a kis bitangot,
    aki – nagy utazó!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Százezer út

    Én mindig másként gondolom,
    amit elém kínál a lét.
    Ha rádnézek is – álmodom
    egy velünk történő mesét.
    Ha azt mondanám: – Jó, igen.
    Ne vedd komolyan, el ne hidd:
    – másodpercenként a szívem
    igen biccent és nemet int.

    Mert én magam is szüntelen
    más vagyok, mint aki vagyok,
    – sem az, akinek képzelem
    sem az, ami én akarok
    maradni, lenni: egyre más,
    és mire elfognám, megint
    új arc, szédület, kusza láz,
    arcom rám soha nem tekint.
    Bármely tükörben nézzem is:
    – Megvagy! Idenézz! – sír, nevet,
    de már is más, ahogy a víz
    ragyogtat minden új eget.

    Míg alszom, tán ébren vagyok,
    s ébren meg mélyen álmodom.
    Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
    s szíved tán épp elárulom,
    és ha ellened vétkezem,
    akkor hű sírásom keres,
    s míg téged simít két kezem,
    talán haragtól kék eres.

    Mikor hozzád szegez a kín,
    talán máshol feltámadok,
    s ha hívnak csavargásaim,
    mindig feléd vándorolok.
    Rádnézek: – s hol vagy, nem tudom.
    S bármit nézzek, az mind te vagy.
    Elhagylak százezer úton,
    hogy megleljem kapuidat.

    És mindig másra vágyom,
    mint amit szívből akarok.
    Szomorún érzem fájón,
    azt, ha boldog vagyok,
    mikor a legforróbban élek,
    legjobban gyilkolom magam,
    s a legéltetőbb szenvedélyek
    átölelnek halálosan.
    Mert nincs határa semminek,
    a van, nincs fojtva ölelik
    egymást; ha dobban a szíved,
    mindig meg is hal egy kicsit.
    A van, a nincs két végű hinta,
    és lengő hinta minden itt:
    – ez mélybe dönt, szállni tanítva,
    az zuhantat, míg felröpít.
    Ha öröm hív – már vár a kín,
    – a hinta egyre fel-le száll,
    ha égben vagy, lenn pokol int,
    s ha mélyben – fentről fénysugár.

    Ne kérj válaszokat, szívem.
    Az igazságból is csak azt
    tudom csupán, hogy elhiszem,
    de nem azt tudom, hogy igaz.
    Már másképp hiszem a világot
    s régóta másképpen tudom.
    De nem igaz, jó egy se – látod,
    hát hagyd – majd újra álmodom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A holdkóros apród története

    A hold, az alma-báju bolygó
    – Mondják – veszélyes és hamis,
    Hadd mondok erről egy mosolygó,
    Csiklandó mókát magam is!

    Dalom sajkája hős lovagkor
    Romantikus vizére ring, –
    Sok furcsa módi járta akkor:
    Acélból volt a férfi-ing…

    Viszont a drága női meznek
    Sok titkát, bájos holmikat,
    Miket ma csipkékkel hímeznek,
    Vas-öv pótolta és – lakat!

    Finom kis kor volt! – És e korban
    Élt egy kedves, nyulánk legény,
    Legnyalkább az apródi sorban,
    De jaj, beteg vala szegény!

    Azon kapták őt éjről éjre
    Az alabárdos bakterek,
    Hogy egyre a kastélyerkélyre
    Mászkál szegény kóros gyerek!

    Megtörtént néha, hogy lepottyant,
    S majd szétzúzta a meredély,
    De a fiúnak meg se kottyant,
    Megint mászott, ha jött az éj…

    Hát összeültek a tudósok
    S tűnődtek, ez hogy is lehet?
    És lévén tudományuk jó sok,
    Meg is fejték az esetet.

    S szavuk méltó e díszes dalra,
    Mert bölcsességgel tele volt:
    Azért megy az apród a falra,
    Mert vonzza őt a tele hold…

    Nos, bölcsesség zsírjában úszott
    E döntés… csak baj vala még,
    Hogy a fiú akkor is kúszott,
    Ha nem volt holdas fent az ég!

    A legfőbb bölcset ez gyötörte,
    És aludni se hagyta őt,
    S fejét, amely főtt, egyre törte,
    És amíg törte, egyre főtt…

    Kiment éjjel a kertbe, s hát ott,
    Amint szemét felemelé,
    Íme pont a fiúra látott:
    Mászott javában fölfelé!

    S fönt az erkély korlátja mellett
    Egy lánynak ívelt termete,
    Ő volt! A várúr szőke, molett
    Ringó csípőjű gyermeke!

    Oly teljes volt, olyan igéző,
    Sejtelmesen vonzó, kerek,
    Hogy majdnem a bölcs kerti néző
    Is kúszott már, mint a gyerek!

    S vígan dörmögte: éljen-éljen!
    Hát mégis csak hold-kórja volt!
    Mert nem fontos, hogy pont az égen
    Kerestessék – a teli hold!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jevtusenko: Bűvölő

    (Illyés Gyula fordítása)

    Tavaszi éjszakán gondolj reám,
    és nyári éjszakán gondolj reám,
    és őszi éjszakán gondolj reám,
    és téli éjszakán gondolj reám.

    Ha lennék tőled oly távol talán,
    mintha más ország volna a hazám,
    ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
    hanyatt feküdve, mintha óceán
    habja himbálna, lágyan és puhán,
    add át magad ott is nekem csupán.

    Nappal ne is gondolj reám, úgy becsülj,
    nappal minden fonákjára kerül,
    imádjanak, lengjen tömjén körül,
    gondolj nappal – elméd
    mire gondolni kényszerül,
    de éjszaka rám gondolj egyedül.

    Halld meg a mozdonyfüttyökön át,
    a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
    hogy vasfogóban vagyok, csak az ád
    megenyhülést, ha miattam reád
    oly öröm árad, oly szomorúság,
    fájásig nyomod homlokod falát.

    A csönd zenéjével susogja a szám,
    az erővel csengem szaporán,
    a hóval, mely szűk szobád ablakán
    bedereng, s álmomban, álmom után,
    tavaszi éjszakán gondolj reám,
    és nyári éjszakán gondolj reám,
    és őszi éjszakán gondolj reám,
    és téli éjszakán gondolj reám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Dal az elmaradt vallomásról

    Úgy vágyna hozzád
    ezer puha szó,
    ezer csudaszó,
    színes, szomorú
    szerelemmel lázadozó.
    Úgy beborítna,
    mint földet az ég,
    mint fénnyel az ég
    a remegő rózsát,
    mely lengve, lobogva ég.

    S meghal mind, mire
    kinyíló ajkamhoz ér,
    mosolygó ajkamhoz ér,
    csomóba alvad,
    mint fagyban a földön a vér.

    S megkopva lassan
    megyek egy hűs gödörig,
    megyek a sírgödörig
    s a vallomás is
    fakul és üszkösödik,

    csak mélyül a csend
    s őszibb lesz mind a vidék,
    november lesz a vidék
    s az egyetlen szép szerelemre
    késik a bizonyíték.

    …Míg aztán én leszek
    fölötted a reggeli fény,
    fürtödön alkonyi fény.
    szó, ami néma
    és mégis költemény,

    minden magam leszek,
    emlék és friss levegő,
    szentség és tág levegő
    s az édesbús öröm,
    a testeden átremegő,

    házad fölött a csillag,
    mely álmaidba rezeg,
    csillog és szívedbe rezeg,
    szerelem, szerelem,
    karácsonyfádon gyertya leszek.

    Viharban dörgés,
    mely lángoló csodákra hív,
    háborgó csodákra hív
    s egy világnak zengi, mire
    kicsi volt s gyönge a szív.

    Karom a földre cikázik
    haragos villám gyanánt,
    csattanó villám gyanánt
    s lesújt körülötted
    mindenkit, aki bánt…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán – A büszke szem…

    A büszke szem az égre bámul;
    a néma szájban titok él.
    A büszke kéz, az összezárul;
    a büszke szív, az nem remél.
    Én feléd nézek két szememmel
    s a szájam zárt, mert titka van.
    S feléd lengetem két kezemmel
    a szívem, amely nyitva van.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula – Valakinek

    Szép, büszke, fárasztó, kevély
    Jéghegyein a gondolatnak
    Jártunk kettesben, egyedül
    S a kacagó völgyben maradtak
    Az öröm, mámor, üdvösség, remény,
    Csak lelkedet csókoltam én borúsan,
    Mert lelked az enyém!

    Szép, büszke, fárasztó, kevély
    Jéghegyek alatt él az élet,
    Ott táncol, nótáz az öröm,
    Miért vagyunk mi oly kevélyek,
    Mért nem borulsz szívemre már?
    Szemed a nagy, a szép, az égbenéző
    Mire vár?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Elizabeth Barrett-Browning: Mondd újra

    Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
    hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
    kakukknótához hasonlítanak,
    emlékezz rá, hogy se mező, se domb
    nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
    újul tavasszal, s kizöldül a mag.
    Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
    sötétben zeng el, és kétség borong
    nyomában. Ismételd… szeretsz… Ki fél,
    hogy a rét túl sok virággal veres
    s az ég túl sok csillaggal ékszeres?

    mint ezüst csengő, újrázva… Beszélj;
    de ne feledd, hogy némán is szeress…

    fordította: Babits Mihály

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Blake – Dal

    Mezőn kószáltam boldogan,
    Nyár pompáját ízleltem én,
    Míg Ámor herceg nem suhant
    A nap sugárain felém.

    Hajamba font liliomot,
    Rózsát fejemre, vérszínűt;
    Kertjébe vélem elfutott,
    Ahol gyönyör száll mindenütt.

    Szárnyamra harmatcsepp esett,
    Dalom naptól izzóra vált;
    Selyem hálóval meglesett
    És fényes kalitjába zárt.

    Most tréfál vélem, játszogat,
    Leül mellém, míg dalolok;
    Széjjelfeszíti szárnyamat,
    És gúnyol, hogy már rab vagyok.

    Vámosi Pál fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig