Címke: Szerelem

  • Radnóti Miklós: Bájoló

    Rebbenő szemmel
    ülök a fényben,
    rózsafa ugrik
    át a sövényen,
    ugrik a fény is,
    gyűlik a felleg,
    surran a villám,
    s már feleselget
    fenn a magasban
    dörgedelem
    vad dörgedelemmel,
    kékje lehervad
    lenn a tavaknak,
    s tükre megárad,
    jöjj be a házba,
    vesd le ruhádat,
    már esik is kint,
    vesd le az inged,
    mossa az eső
    össze szívünket.

  • Radnóti Miklós – Októbervégi hexameterek

    Táncosmedrü, fehérnevetésü patak fut a hegyről,
    táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik.
    Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron
    s villog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel.
    Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassu okosság
    tartja az égen, hogy le ne hulljon: félti arannyát.
    Lassu, okos vagyok én is e lassu, okos ragyogásban,
    féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja,
    téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben
    s mint a lehellet futja be tükreit, árad az álmos
    bánat a kék ragyogásban, a szádon a mondat elalszik
    s ébred a csók. Feketén jön a hó, jön a tél, feketélnek
    sarkai máris az őszi nagy égnek, a hajnali órák
    léptei már sikosak. Gyere hát elaludni az esték
    hosszu szakálla alá; nézd, gyermeked is vagyok én, de
    felnőtt, nagy fiad és szeretőd, fele gondra is érett,
    nemcsak a versre komoly. Fekszünk majd s hallgatom éji
    füllel a szíveden alvó gond ütemét a sötétben.
    Hallgatom és várok. S mint ifjú gólyafióka
    ősszel szállni tanulván meg-megbillen az égen,
    forgok a bő heverőn. S lassan tovaszállok a jajjal.
    Átveszem és ütemes dobogása elaltat, elalszunk, –
    ketten az egy gonddal. S míg elkap az álom, az éjben
    hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten.

    1942. szeptember 28 – november 14.

  • Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

    A mélyben néma, hallgató világok,
    üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
    de nem felelhet senki rá a távol,
    a háborúba ájult Szerbiából
    s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
    s szivemben nappal ujra megtalálom,
    hát hallgatok, míg zsong körém felállván
    sok hűvös érintésü büszke páfrány.

    Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
    ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
    s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
    s kihez vakon, némán is eltalálnék,
    most bujdokolsz a tájban és szememre
    belülről lebbensz, így vetít az elme;
    valóság voltál, álom lettél ujra,
    kamaszkorom kútjába visszahullva

    féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
    s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
    a hitvesem leszel, – remélem ujra
    s az éber lét útjára visszahullva
    tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, –
    csak messze vagy! Túl három vad határon.
    S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
    A csókjainkról élesebb az emlék;

    csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
    bombázórajok húznak el felettem;
    szemed kékjét csodáltam épp az égen,
    de elborult s a bombák fönt a gépben
    zuhanni vágytak. Ellenükre élek, –
    s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
    fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
    megjártam érted én a lélek hosszát,

    s országok útjait; bíbor parázson,
    ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
    majd át magam, de mégis visszatérek;
    ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
    s a folytonos veszélyben, bajban élő
    vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
    nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
    a 2 x 2 józansága hull rám.
     
    Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
    1944. augusztus-szeptember

    👉 Kattints a címre a teljes vershez

  • Radnóti Miklós: Tétova óda

    Mióta készülök, hogy elmondjam neked
    szerelmem rejtett csillagrendszerét;
    egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
    De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
    és néha meg olyan, oly biztos és örök,
    mint kőben a megkövesült csigaház.
    A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
    s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
    S még mindig nem tudom elmondani neked,
    mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
    óvó tekinteted érzem kezem felett.
    Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
    És holnap az egészet újra kezdem,
    mert annyit érek én, amennyit ér a szó
    versemben s mert ez addig izgat engem,
    míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
    Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
    mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
    s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
    az asztalon és csöppje hull a méznek
    s mint színarany golyó ragyog a terítőn,
    s magától csendül egy üres vizespohár.
    Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
    hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
    Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
    elszáll, majd visszatér a homlokodra,
    álmos szemed búcsúzva még felém int,
    hajad kibomlik, szétterül lobogva,
    s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
    Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
    de benned alszom én is, nem vagy más világ,
    s idáig hallom én, hogy változik a sok
    rejtelmes, vékony, bölcs vonal
    hűs tenyeredben.

    1943

  • Radnóti Miklós: Hetedik ecloga

    Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
    tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
    Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
    és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

    Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
    megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
    oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
    Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
    Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

    Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
    Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
    És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
    Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

    Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
    úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
    vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
    zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
    őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

    Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
    hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
    szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –
    jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
    s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

    Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
    ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
    Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
    és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
    rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
    s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
    lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

    Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
    horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
    ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
    féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
    íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
    nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

    Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. július

  • Radnóti Miklós: Harmadik ecloga

    Pásztori Múzsám, légy velem itt, bár most csak egy álmos
    kávéházban ülök, odakinn fut a fény, a mezőkön
    némán túr a vakond, kis púpjai nőnek a földnek
    és széptestü, fehérfogu barna halászok alusznak
    hajnali munka után a halas ladikok sikos alján.
    Pásztori Múzsám, légy velem itt is e városi berken,
    hét ügynök ricsajoz, de e hét se riasszon el innen,
    most is, hidd el, a gond üli szívüket, árva legények…
    s nézd azokat jobbról, mind jogtudor és furulyázni
    nem tud ugyan közülük már senki, de hogy szivaroznak!
    Légy velem itt! tanitok s két óra között berohantam
    elmélkedni a füst szárnyán a csodás szerelemről.
    Mint a kiszáradt fát egy kancsali, csöppnyi madárfütty,
    ujraszül, azt hittem s fölemelt a magasba, az ifjú
    régi tetőkre, a vágy kamaszos vadonába röpített.
    Pásztori Múzsa, segíts! Most róla rikoltnak a hajnal
    kürtjei mind! párás teli hangon zengik alakját,
    hogy süt a teste, szemén hogy villan a nyurga mosolygás,
    ajkán táncos, okos léptekkel hogy jön a sóhaj,
    hogy mozdul, hogy ölel, hogy nézi a holdat az égen!
    Pásztori Múzsa, segíts! szerelemről zengjem a dalt már,
    karmol folyton a bú, új fájdalom űz a világban,
    mindig, újra csak új! elpusztulok itt hamar én is.
    Görbén nőnek a fák, sóbányák szája beomlik,
    falban a tégla sikolt; így álmodom én, ha elalszom.
    Pásztori Múzsa, segíts! úgy halnak e korban a költők…
    csak ránkomlik az ég, nem jelzi halom porainkat,
    sem nemesívű szép, görög urna nem őrzi; de egy-két
    versünk hogyha marad … szerelemről írhatok én még?
    Csillog a teste felém, ó pásztori Múzsa, segíts hát!

    (1941)

  • Radnóti Miklós: Két karodban

    Két karodban ringatózom
    csöndesen.
    Két karomban ringatózol
    csöndesen.

    Két karodban gyermek vagyok,
    hallgatag.
    Két karomban gyermek vagy te,
    hallgatlak.

    Két karoddal átölelsz te,
    ha félek.
    Két karommal átölellek
    s nem félek.

    Két karodban nem ijeszt majd
    a halál nagy
    csöndje sem.
    Két karodban a halálon,
    mint egy álmon
    átesem.

    1941

  • Baranyi Ferenc: Festői kérdések

    Hova, hova tűntek a színek a nyárból?
    Hol a ragyogás a mosoly aranyából?
    Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés?
    Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés?

    Olyan sötét lett
    hirtelen,
    kopog a jég
    a szívemen,

    amit kimondok:
    magam se vallom,
    amit dalolnék:
    magam se hallom,

    áttetszők lettünk –
    üveg a vízben,
    fakult vagy úgy is,
    nincs színem így sem.

    Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés?
    Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés?
    Titkok tarkasága hol van a szemedből?
    Hova, hova tűnt a fény a szerelemből?

  • Buda Ferenc: Szürkeszemű

    Szürkeszemű szelíd este
    ereszkedik a szívemre.
    Szürkeszemű szelíd éjjel
    elmegyek nincsen-reménnyel.

    Elmegyek, hisz úgyse bánod,
    úgyse voltam, csak barátod,
    úgyse voltam semmi, semmi.

    S egyszer úgyis el kell menni.

    Szerettelek és szeretlek –
    Akarom, hát elfeledlek.
    Eltemetlek, de megtartlak
    régi szépnek, drága dalnak.

    Ami jó volt, nagyon jó volt,
    de szíveden fehér hó volt,
    fehér hóba beleestem,

    nem tudtam, hogy feneketlen.

    Nem tudtam, hogy ilyen forró
    a fehér hó, a fehér hó…

    Címkék: Buda Ferenc, szerelem, búcsú, emlék, fájdalom

  • Meggyesi Éva: Amíg csak élünk

    Amíg csak élek, te légy az élet,
    amelyben mindig értelmet lelek,
    nálad leljem a csöndes menedéket,
    amelyet olyan régóta keresek.

    A te vállad legyen majd támaszom nékem,
    amikor úgy érzem, fogytán van erőm,
    hisz gyönge vállamat annyi teher sújtja,
    s karodba bújva nyerek friss erőt.

    Amíg csak élünk, én legyek néked
    az esténként rád ülő csöndes nyugalom,
    hogy a vállaidról átvegyem egy részét
    súlyos terheidnek, melyet hordozol.

    Tudod: szeretlek. S te is szeretsz engem.
    S szemedben láttam meg azt a ragyogást,
    mely felcsillan nekem bármily sötét is van,
    s elcsitítja a csöndes zokogást.

    Milyen jó lenne együtt bandukolni,
    amíg a hajunk hófehérre vált,
    s szeretni egymást olyan türelemmel,
    hogy elbírjunk viselni százezer csapást.

    Együtt ébredni, hogy én lássam először
    reggel az arcod első mosolyát,
    s úgy szeretni, hogy minden egyes percben
    egymásért éljünk, míg időnk lejár.

    S ha majd ránk borul a végső éji álom,
    amely örökre karjaiba zár,
    azt bánjuk csak, mit egymás nélkül éltünk,
    hisz csak veled szép ez a rút világ.