Címke: Szerelem

  • Solymos Ida: Első szerelem

    Jaj, kedvesem, be megszaladtál!
    Esteledik, s magamra hagysz.
    Várlak, eztán örökre nagylány –
    eligazítod sorsomat?

    Nehéz nekem így egyedül,
    évszakok össze-vissza ráznak.
    Az alkonyat rámfeketül,
    és megkeserít az alázat.

    Hány esztendő, míg ideérsz?
    Hiába gyúrtam hógolyókat?
    Hiába lestem a vetést?
    Palántáknak fecsegtem rólad.

    Neveltem cirbolyafenyőt:
    ha érkezel, alája állok.
    Azóta emeletje nőtt,
    s felserdültek rég a platánok.

    Még most is ott vagy? Istenem,
    három megye takar előlem.
    Arcodat még megismerem?
    Azóta két-arasznyit nőttem.

    A hangod néha erre száll,
    elsuhog bozontos esőkkel –
    hallgatom, ködszürke madár,
    vakítózöld, vizes mezőben.


  • Solymos Ida: Kitartott ujj

    Ha elhagynálak, szerencsétlen lennék,
    holott régóta nincs hozzád közöm.
    Nem boldogít a tervezett öröm.
    Már nem hiszem éveink hiedelmét.

    A jóság kárhozottja vágytam lenni,
    ahány nagy példa – agyamban ragadt:
    leszel magas, s én, az alacsonyabb,
    ki kultuszod templomát megteremti.

    Régi század véletlen-ittfelejtett
    bolondja én, egy ábrándbéli kertet
    köréd öleltem süketen, vakon.
    Templomot, kertet a jég tönkreverhet,
    ha csak visszhangtalan szívemnek és eszemnek
    kongását hallom minden hajnalon.

    *

    Elhigyjem-e, hogy magad elcsukod
    előlem végleg, mint cukrot az úrnő
    cseléd elől…? Szemléljem a csukott
    kamrát?! A képzet falaimon túlnő.

    Szólítva is, szólítatlan – hallgatsz.
    Tudom, bazaltból raktad sáncaid.
    Csak szótlanság ad akkora hatalmat,
    mely bátrat is szorongani tanít.

    Kitartott ujjad nem feledhetem.
    Néztem soká, míg hátam is behorpadt.
    Vagy ott se volt? Tán csak a sáncperem
    fölött a hold egy vékony-árnyú gallyat
    kitüntetett…? Felzörgetem a várost,
    ha jelt adhat rá egy szívdobbanásod.

    *

    Elalszol majd, és nem érzi fejed:
    deszka van-e alatta, lenge párna.
    Nem gondolsz utak, arcok ritmusára,
    celebránsok sem említik neved,
    nem ismerik. Bennem tovább rezeg,
    aki lehetnél. Homlokodnak árnya
    velem szalad egy étoszibb világba.
    Őrizlek én, ahogy testvért lehet.

    Szobád nem fog arcodról vallani.
    De vall a véső, ha nem szolgai!
    S élőt, szoborral, lesz, ki összetéveszt.
    Őrölhetnek a város malmai,
    ha nem lesz mód szemedbe mondani:
    csak én vagyok, ki önmagaddal mérlek.

    1963


  • Solymos Ida: Talán szerettél

    Te nem szeretsz. Nem is tudom,
    hogy szerettél-e valaha.
    Arcod, mint kihalt utakon
    a bezárt házak ablaka.

    Én meg csak úgy, ahogy már szoktam,
    felmondlak, mint fájdalmait
    a test, mely gyürkőzik a sokkal,
    s a görcs szétvágja szavait.

    Esetleg szeretsz még, ahogy
    emlékezők az alkonyat
    félcsöndjét, ha a völgy vacog,
    s fölötte elzúg egy vonat.

    Szerettél? Mindegy. Istenem,
    a férfi sokfelé keres
    arcot, kezet, amely felel,
    s oltalmazásra érdemes.

    Most hallgatsz, akkor is, ha tán
    magadról hangosan beszélsz,
    ahogy a bankett abroszán
    hallgat kezed, e hosszú kéz.

    Vendéglői zene nyafog,
    jelre, hangsúlyra figyelek:
    nyitnak-e résnyi ablakot
    a benned alvó istenek.

    1965


  • Solymos Ida: Halálig mondom

    Reggelente megérkezem
    burkomban és még félig alva.
    Ül és összehasonlítom
    vele, akit ölök magamba.

    Az ő, aki egy célra ráfagy
    és nem az, aki bennem ébred,
    nem, akit néztem gótikának,
    s álmomból följön, mint egy ének.

    *

    Ha arca csillárját kigyújtja,
    s én állok, mint égő mezőben,
    fölsistereg kamasznyi múltja –
    látja, hogy bőrömet kinőttem.

    Kicsi a kabát, szűk a ház,
    padlón oltok erdőnyi lángot.
    Kinyitja szemem ablakát,
    és tapsol a fölforduláshoz,

    és arca csillárját kigyújtva
    áll ő is, mintha lángban állna.
    Öszvér-szürke, leplombált múltja
    ráül kialvó homlokára.

    Nem illik írnom, ahogyan férfinak,
    nem láthatok egy férfit az ágyra,
    nem írhatom, hogy az esték alatt
    akár lángoló benzintartályokat
    érzem bőrömet, csontomat égni;
    karját, hogy tenyeremmel koszorúzzam,
    ha akartam is, nem illett –

    Nem illett sajognom, sajogtam,
    ahogy a szemen lőtt állat,
    ha ő éppen vendégeivel vacsorálgat.

    Írhatom, hogy felhőfoszlány vagyok
    egy detronizált istenke kötényén,
    gyomrot lukasztó temetéseken
    elsirathatom én is magamat,
    haza loholhatok és főzhetek békén,
    írhatok arcok, szemek csillárjáról,
    ünnepelhetek madarat és tájat,
    de nem írhatom, hogy csontomig kívánom,
    s teste belakja minden éjszakámat.

    *

    Ki is vagy nekem, nem tudom,
    buszperron pokla, néma telefon,
    közért, munka, két járdasor,
    megbicsakló hangszálaim,
    hajszolt, de máig nem lelt mondat –

    Magasztalhatna ez a rím,
    szebb, ha tisztellek gondnak.
    Írjam-e, hogy te vagy napkelet,
    mert oltalmadban élek?
    Ha nem lehetek is veled,
    belengi lélegzetemet
    goromba fényességed.

    Hazátlanból honosa lettem:
    begyalogoltam tartományod.
    Fürödtem felségvizeidben.
    Aszfaltodon aranyat ások.

    Írhatnám, hogy halálig mondom
    nevedet, mint a létezésnek
    igéjét e poros porondon,
    míg korlátok tövében égek.

    Deklarálom: te vagy az Isten
    a vasbeton mennyországában,
    s hogy bőrömet vásárra vittem,
    amikor színed elé álltam;

    írhatnám, hogy te vagy a kezdet,
    ki engem jelenné emelhet.
    Év az évre hiába épül:
    nem, nem vonhatlak menedékül.

    *

    Farkasszemet néztem vele,
    s belebuktam arca tavába.
    A gyönyör kínja, melege
    égetett, szárított hiába.

    Elporladtam és föltámadtam
    váltakozva, naptári pontos
    következéssel, s megriadtan
    láttam: hajamban tűzvészt hordok.

    Hajam tövétől talpamig
    vonultam izzó áhítatban,
    bíztam csak benne: megtanít,
    hogy önmagammá változtassam.

    Tátogni étien? (barna kamra)
    Bögrényi só, kenyércsonk nélkül?
    Ne ismerjek semelyik magamra?
    S a hangom didergősre kékül?!

    Nem parolázok a magánnyal:
    nyíljon inkább a föld alattam,
    tűnjek el mocskában, sarában,
    temetetlenül, siratatlan.


  • Solymos Ida: Zsoltár-töredék

    Utcádat köveztem követlek,
    vágyódásommal megkövezlek,
    vágyódásomért megkövetlek.

    Szemem kinyílt: csudavirág,
    csudavilágú kertre lát.

    Kezed vén kőfaragók álma,
    vállad a hármas oltár szárnya,
    én, kőfaragó unakája.

    Alagútjaimban követlek,
    sok pillanatra eltemetlek.
    Teleülsz, mint koldus a lépcsőt,
    s hozod a megváltást, a végsőt.

    Pásztorolsz, mint barmát a pásztor,
    nem ismételhetlek, csak százszor.
    Vigyázol, mint vermét a gazda,
    gabonáját, melybe takarta.

    Egyenesen fekszel az ágyon:
    halálom és föltámadásom.


  • Rab Zsuzsa: Visszhang

    Szóltál egyszer,
    s azóta visszhangzik bennem minden.
    A csend is.

    Nem tudom, mit mondtál –
    már rég elmosta az idő.
    Csak a hang maradt,
    mint üres kagylóban a tenger zúgása.

    Néha még fölriad bennem,
    amikor elhiszem,
    hogy végre elfelejtettelek.

    És olyankor újra kezdem:
    hallgatni a semmit,
    amiben te szólalsz meg újra.


  • Hajnal Anna: Messziről

    Most messziről küldöm a csókomat,
    nem hozhatja el semmiféle szél.
    Nem ér el hozzád, csak a gondolat,
    mely szavak nélkül is beszél.

    Most messziről küldöm a szívemet,
    csak az emléked őrzi meg nekem.
    Nem láthatom a szemedet,
    de látlak, amíg létezem.

    Most messziről küldöm az álmaim,
    hogy őrizzék az álmodat.
    Nem tudom, mikor látlak újra,
    de addig is: szeress, ha szabad.


  • Ágai Ágnes: Levél Y-nak

    Szeretlek.
    Csak így, ilyen köznapian,
    ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik: semmitmondóan,
    hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,
    és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:
    mi újság, hogy vagy és effélék.

    Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,
    mennyi közöny, rosszallás, idegenség,
    gyanakvás, harag, meg nem értés,
    mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz
    kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.

    Milyen kevesen figyelnek szavainkra,
    ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,
    egyetlen szerelmem – mikor mit ír elő konvenciónk,
    miközben szavaink tartalma rég kihullott,
    és ezt nem kéri tőlünk senki számon,
    hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,
    és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,
    nem több közhely szavaink egyikénél,
    ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.

    De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,
    őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,
    és őrzi a testem kezed simítását,
    őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa
    a visszapergetett filmszalagon
    az egyszerit, a megismételhetetlent,
    az egymásra talált test ünnepét,
    az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.

    Szeretlek,
    és folytathatnám: szeretlek, mint…,
    és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
    jól hangzó, kevéssé kopott,
    de így mondom pőrén, dísztelen,
    vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
    akár messze vagy,
    akár a szomszéd szobában,
    akármi volt, van vagy lesz velünk,
    igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:

    Szeretlek!



  • Dsida Jenő: Régi emlék

    Szebb minden napsütésnél
    a halk esőjű, őszi bánat…
    …úgy voltál szép te is,
    ha szemed könnybe lábadt…

    És úgy vagy most a legszebb:
    a múltba tűnve távol, –
    köztünk lebeg egy ismeretlen,
    nagy, sűrű fátyol…

    Megbékült emlék, régi dal,
    elhervadt koszorú…
    Csak az lehet ilyen szép,
    ami nagyon, de nagyon szomorú!


  • Szécsi Margit: Galamb-macska-virágének

    Mikor a sárga trombita-virág
    még felém fordulva magyarul zenélt,
    tetőgerinci macskák bandukoltak
    az Araráton galamb-combokért.

    A sufniban boncoltunk holt madárkát,
    kutatva a mozgás eredetét,
    s megleltük egymás anatómiáját –
    szeretsz-e még, szeretünk-e még!

    Nappal aludt a lámpa, mint a dandy,
    fehér dunnákat döncölt a sötét.
    Beöltöztem tüzes ágytakaróba,
    királyra várva én, tüköri kép.

    Galamb meg macska apellált szívemhez,
    s az Ararát, s fönn a mennyei kék.
    Ó, szajha élet, hozzám igenis jó –
    szeretsz-e még, szeretünk-e még!