https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Szécsi Margit: Levél N. L.-nak

    Mind ami volt: a bősz macska-hadak,
    szerelmünk ágya meg a bogáncs-dívány,
    orcánk a kútban, s a pecsételt járvány,
    kedvesünk sörénye a kés alatt:

    mind ami lét volt, lenni megmarad,
    a csipkefák szerelmi hajzata,
    fogalmaink: az ember és haza,
    a sárga ló s a pegazus-fiak –

    mind ami lét volt: lenni megmarad,
    csak kiterjed, kikel, mint a halikra,
    a csillogást fájóvá szaporítja:

    vadállat-fejjé nőnek a kövek,
    ruhaszárítók: lengő égövek
    osztják világgá ifjúságodat –

    mind ami lét volt: lenni megmarad,
    csak elburjánzik, dolgait leróván.
    Fehér inged átível Európán.

  • Szécsi Margit: Tengerre nézve

    Bebalzsamozva, szépségektől holtan
    az vagyok én most, aki sose voltam,
    aki töretlen derekával tüntet:
    az vagyok én itt, akit sose ütnek.

    Tengerre nézve, heverve az ágyban,
    láttál-e engem a bíbor szobában?
    Iszom az óbor fekete-pirossát,
    levelet, verset nem is írok hozzád.

    Iszom, melegszem borosüveg-kútnál,
    magyar ne volnék: eszembe se jutnál,
    írok: leírom a tajtékos oltárt,
    írok a nőről, aki a vizen járt,

    írok magamnak, aki vagyok, annak,
    írok magamnak, fekete hajamnak.

  • Szécsi Margit: Huszadik század

    Nincs ügyem, csak a szerelem.
    Borulhatnak dühödten zöldbe a fák –
    rémült szememre ráver
    a holnapi jégszürke ág,

    vetkőzik bennem a világ,
    hadd nyerjek röntgen-kék Renault-t,
    hogy szeretni vigyem a mát,
    mert megkövez a sokaság,

    ha fűre fekszem, mint az isten,
    ha csontom, az eleven ág
    átszúr a piros-lombú testen.

    Hozzád csak a márkás halál visz.
    De mint harctéri katonák
    csókolatlan vakító csontja:
    vetkőzik bennem a világ.

  • Szécsi Margit: A Trombitás Angyal

    Az igazi múzsát nem csapom el,
    a Trombitás Angyal a párom.
    Nem a mennyei ő, a malaszttal-teli,
    de ama göndörhajú vurstlibeli,
    s bár a tunikája a bokát fedi:
    tudom én – fiú ő a javából.

    Az igazi múzsát nem csapom el,
    ő temet el hihetőleg,
    borít rám verseimből lepedőt.
    S mert hűségével az ember lebőg,
    gáláns eszmékkel megcsalom,
    mielőtt szarvai a fejemre nőnek.

    De a sorsunkra testemmel emlékezem:
    ó, a látvány, künn a Ligetben,
    ahol jégcsillagos a sátorkalap,
    s abrakolnak meteort a hintalovak –
    ó, a látvány: a világ patái alatt
    megverve, kirúgva, mi ketten!

    Világ Forgása!
    Ideszorul az, aki hordja a terhet,
    aki már felnőtt az asztal alól,
    aki jogáért, a csókért hittel dacol,
    s akinek vénen sincs szeretni hol,
    a romlott hóba, egy nemzet!

    Gyere, add fel koronám, legyen király,
    király a poéta, mint régen,
    lebegjünk a kiosztott élet felett,
    be ne várjuk: bitang háta amíg levet –
    egy fél országgal és veled,
    angyalom, veled beérem.

    Gyere, te nímand, gyere, pofám,
    ide a csókot, a stexet.
    Voltunk a vérbeli, gyöngybeli pár,
    romantikára a profán halál,
    szolíd tájon a viharmadár –
    négy szárnyunk ma is a legszebb.

  • Szécsi Margit, Szerelem

    Hadd nézzem édes arcodat,
    a szigorút, a régi-drágát,
    az elviharzott ifjúság:
    a nagystílű angyal tanyáját,

    a cigány-élettől gyötört,
    a marakodásoktól árvát,
    hadd nézzem újból arcodat,
    a szigorút, a régi-drágát.

    Eladsz-e, elfogyasztol-e?
    Nem leszünk kevesebbek tőle,
    elefánt-csordára elég
    szívünk volt – marad még belőle.

    Szent kezedtől se rettegek,
    de fölséges légy, mint az oltár,
    mert megítélem arcodat,
    mert ifjúságom társa voltál.


    ,

  • Szécsi Margit, A kivirágzott kéz

    Nagy Lászlónak

    Ki forgat a ragyogó űrben?
    Ki tölti be még a véremet is sugárral?
    Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
    száguldó sorsom ostorával, urával?

    Én apró almácska, a föld szájai közt
    lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
    Aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
    ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!

    S te, megérted-e muszáj-tánc nagyszerűségét,
    s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba,
    mert az én halálom győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
    Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
    De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
    benövi áldott bőr azt, ami lárva,
    rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
    foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
    körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Beérik minden, érik a vihar is az égen,
    feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
    nagy záporcsöppök, mint ezüst ókori pénzek
    fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.

    Íme, a mezőkből hirtelen kinő a város,
    felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
    fönn, fönn a szélkakasok heves rézszárnyai
    hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.

    Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
    elragadjam, én, a világ női vagánya,
    zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
    Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
    Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
    Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
    Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Nagy éjszakámat én álmodom teli
    élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
    forgunk majd a termékenység csillagterében –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Irgalmatlan az idő, rideg szelében
    gurulnak óriás glóriák sápadtra válva.
    De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
    gyere velem táncolni a halálba.


    ,

  • Nagy László, Szépasszonyok mondókái Gábrielre

    „Szájából hallottam Báthori Gábornak: Én vagyok az Báthori Gábor, utánam mindjárást Dengeleghiné.”
    „Hallottam, hogy az asszony Dengeleghiné szeméremtestét kökény levével mosogatta gonosz végre.”
    „Hallottam, egy csuprot tartott Imrefiné, melyet forgatván azt mondotta: Gábor, Gábor, Gábor, s úgy kellett jönni az szegény fejedelemnek, hogy csaknem nyaka szakadt.”
    Tanúvallomások 1614-ből

    Gábriel,
    Gábriel,
    Gábriel,

    árnyékodért selyemingem
    ázik el,
    ágy havasán fejedelmem,
    húrjaimon hegedősöm,
    göndörödősöm,
    haramia-hősöm,
    nyári vörös.

    Agyagomban
    lábnyomodat őrzöm,
    látni akarlak,
    sürgetem a sarkad,
    tüzet rakok ropogósat,
    fölteszem a lukasit,
    rácsapom a kupasit,
    lábosban a lábnyomodat főzöm.

    Nyergelj s nyargalj,
    paripát sarkalj,
    tűz, ahogy a nád-mezőn,
    átropog a háztetőn!

    Gyere, piros angyal,
    Gábriel,
    Gábriel,
    Gábriel,
    nehogy engem csereberélj bárkivel!

    Gyöngyszem-szép mesternődet
    kuka hajadonra,
    gyönyörödet gondra,
    suta baba,
    buta baba,
    dib-dáb,
    dib-dáb,
    nem érti a cifrát.

    Törj be, angyal, az akolba,
    inkább!

    De te ide nyargalsz,
    ha mondom,
    nyárdelelő tündöklet
    a boltom.

    Így adok,
    úgy adok,
    jól tartalak jóval,
    nem gyüszüvel mérikélek,
    de lózabolóval.

    Nyalánkságra,
    nyiss a számba,
    itt a mézelt óbor,
    pörkölt dió szentegyháza,
    hasadékos,
    dombor,
    minden kis csucsorban
    égetett cukor van.

    Édességem,
    édességed,
    én, akit megigézek,
    bármit akart is,
    bárhova tart is,
    úgy megtorpan,
    úgy ide fordul,
    alattunk a fekete föld
    megcsikordul.

    Gábriel,
    Gábriel,
    Gábriel,
    szivárványos úton ide átívelj,
    hét verőér erejével
    ágyam havasára,

    mélyföldi nyüves dögtől
    mazsolás kalácsra,
    száz nyíllövés távolán,
    át a hegyek táborán,
    zászlókon, tömlöcökön,
    harangokon, bödönökön,
    át a pénzes örömökön,

    nyolc boldogságon,
    golgotavirágon,
    árvácskán, basa-rózsán,
    hangyán, morzsán,
    csipkefa csipkéin,
    szűzeknek micskéin,

    mókusokon át,
    ordasokon át,
    ország aszályán,
    át a világ ragályán,
    rókabüdös gyámokon,
    át özvegyi fátylakon,

    sisakokon, kalapokon,
    verebeken át,
    ebeken is át,
    könyveken, patikákon,
    kígyókon, koponyákon,
    palavesszőn, palatáblán,
    szerkezeten, ábrán,

    át a bölcseségen,
    mint a sav a fémen,
    kovakövön pata zaja
    a fülemig érjen,
    hajszálam a gyertyalángon
    úgy elég a távol,

    nyög a lovad,
    jön a lovad,
    nyakaszakadtából!


    ,

  • Nagy László, Szerelem emléke

    Szerelem emléke, viráglámpa,
    tabáni tulipánfa,
    világíts belső éjszakánkba,
    mert szívünk megvakult,

    beborult, elvadult,
    kitörve édes vonzalomból
    átkozott csillagként csak rombol,
    tördeli párját,

    szeretőjére halált gondol.
    Viráglámpa,
    tabáni tulipánfa,
    ragyogd be szívünk éjszakáját!


    ,

  • Nagy László, Amikor nincs kegyelem

    Feküdtél sujtó fény alá:
    a virág térdedre dől,
    szerelmem súlyos zászlaja
    tűzve van fejed felől.

    Lecsukott zsalu-levelek
    homályán, itt ülök én,
    varasodnak a zöld lapok,
    repednek, dőzsöl a fény.

    Üvegben málna-alkonyat.
    Lenyesett rózsa zihál,
    illata fölszáll, fönn bolyong
    új nyaram ormainál.

    Újra remeg a levegő,
    hol kezed integetett.
    Ágyadra szakadt óriás
    lepke az emlékezet.

    Kereng a nyárban köszörű,
    szívemből szikraesés.
    Feküdtél sujtó fény alá,
    keltsen a fölismerés.

    Ifjúság, szentség szétomol,
    gyere be, birkózz velem.
    Fönségesebb az ölelés,
    amikor nincs kegyelem.


    ,

  • Nagy László, Vérugató tündér

    Ó, aki csontra vesz fel inget,
    jéggel veri meg szemeinket!
    Fehér vagy, mint a jég verése,
    zuhansz vaságyra, jégfehérre.

    Ráfekszik szívemre a sorsod,
    csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.
    Véren, zúzmarán túl tavasz van,
    lesz-e még nyár – kérdem magamban.

    Aranyeső tündököl sárgán,
    árva vagy, itt maradtam árván.
    Mint pirkadatban őrült álom,
    szél dobol gyulladt mellhártyádon.

    Tüdődön láthatatlan térdek
    rengetik bölcsőit a vésznek.
    Favirág habzik – s te letüntél,
    világos vért ugat egy tündér.

    Csak ez kellett, csak ez hiányzott,
    csírázik itt az átok átkot.
    Forgok arcomon új pecséttel:
    új tehetetlenség dühével.

    Nikotin ikrásodik számban,
    a csikkek szétmásznak szobámban.
    A szesz kék tüzein keresztül
    idegeim lármája zendül.

    Alkohol nincs, ami ledöntsön,
    valami szörnyűt tervez az ösztön!
    Ó, aki csontra vesz fel inget,
    jéggel veri meg szemeinket!

    Kitárva fejednél az ablak,
    nyitok ajtót a léghuzatnak.
    Mintha a szél fújna egy holtra,
    nem mozdulsz, csak a hajad fodra.

    Tulipánt hozok, meg se látod,
    álmod a morfium, s virágod.
    Lehet, hogy hozzád késve jöttem,
    lehet, hogy el se köszönsz tőlem.

    Csak elmész, elzengnek a szárnyak,
    s marad a vérhomály utánad.
    Érted már félig megszakadtam,
    tündérem, ne légy irgalmatlan.

    A földi szerelmet ne vesd meg,
    ne vidd a Semmibe a tested.
    Hiszek, s hitemet levagdalja
    tündéri fintorod hatalma!

    Csalogatlak sírva magamhoz,
    te csak a halálhoz ragaszkodsz!
    Nappalom, éjjelem tiéd lett,
    te csak a temetőt ígéred!

    Fényleni éretted akartam,
    te az észt rombolod agyamban!
    Szeretni tehozzád szegődtem,
    te sírkövet faragsz belőlem!

    Ó, aki csontra vesz fel inget,
    jéggel veri meg szemeinket!


    ,